2019. augusztus 3., 19:17

Alakítói lehettünk a ’89 utáni közös életünknek

A rendszerváltoztatás nagy nemzeti sikerünk. Ezzel kapcsolatban azonban megalapozatlan várakozás volt, hogy általa a magyar emberek minden gondja megoldódjon, állítja Deutsch Tamás, a Fidesz–KDNP európai parlamenti képviselőcsoportjának frissen megválasztott delegációvezetője. A politikus azt is elmondja, milyen lehetőségeket lát a közép-európai együttműködésben és a kereszténydemokrata politika európai érvényesülésében.

Deutsch Tanás

A Gombaszögi Nyári Táborban is terítékre került a rendszerváltoztatás közelgő harmincadik évfordulója. A beszélgetésünket megelőző fórumon úgy fogalmazott, hogy nem teljesült ugyan minden elvárásunk, de az elmúlt három évtized alapvetően nemzeti sikerként írható le.

Nagyon fontosnak érzem, hogy ne rendszerváltásról, hanem rendszerváltoztatásról beszéljünk, hiszen nem passzív részesei, hanem alakítói voltunk a ’89–‘90-es eseményeknek. A rendszerváltoztatás a magyar nemzet nagy sikere volt. 1989 előtt, még ha a „legvidámabb barakként” emlegették is Magyarországot, mégiscsak egypárti diktatúra volt a szovjet birodalom külső szegletében. Ehhez az állapothoz képest, történelmi léptékben rövid idő alatt gyökeres változást sikerült elérni: a magyar nemzet a magyar polgárok akaratnyilvánításának köszönhetően visszanyerte a szabadságát és a függetlenségét. A rendszerváltoztatás legfontosabb, kitüntetett pillanatának érzem az 1990-es első szabad országgyűlési választásokat. Így utólag már azt is látjuk, megannyi megalapozatlan várakozás is fűződött ehhez a korszakhoz, és bár gondunk, bajunk határokon innen és túl maradt elég, a kommunista diktatúra bukása, a nemzeti függetlenség kivívása ettől még egy büszkeségre okot adó tény marad.

A rendszerváltoztatással együtt járt az euroatlanti integráció. Az előbb úgy fogalmazott, megalapozatlan várakozások övezték a ’89 utáni éveket. Ugyanez igaz lehet az uniós csatlakozásra is?

Ahhoz képest, hogy Magyarország részéről már 1990-től egyértelmű szándék fogalmazódott meg az euroatlanti integrációra, a NATO-hoz csak 1999-ben, az Európai Unióhoz pedig öt évvel később csatlakozhattunk. A nyugati hatalmak helytelenül jártak el, hogy addig várakoztatták a kelet-közép-európai régió országait, ami döntő részben politikai akarat kérdése volt, hiszen a térség államai az 1990-es évek közepén sem voltak lényegesen felkészületlenebbek a csatlakozásra, mint 2004-ben. Így a belépés már a kilencvenes évek közepén megtörténhetett volna. Minden bizonnyal ezek a tényezők is közrejátszottak abban, hogy a felzárkózásunk lendülete nem volt egyenletes. Halkan szeretném megjegyezni, hogy az Európai Unió országai nem voltak felkészülve az új tagok fogadására, ezzel is magyarázható a téblábolás évtizede.

Az alapító atyák egy keresztény értékeket valló Európát képzeltek el, egy olyan érték- és érdekközösséget, amely pontot tesz a nagyhatalmak rivalizálásának végére, megőrizve a kontinens békéjét. Jelenleg úgy tűnik, az alapítók közös értékeiről megfeledkezni látszanak, mintha pusztán érdekszövetséggé vált volna az Unió.

Van egy közkeletű túlzás az Európai Unióval kapcsolatban, aminek mi is részesei vagyunk, miszerint az integrációnak köszönhetően maradéktalanul sikerült megóvni a kontinens békéjét. Ugyan ez idő alatt az európai nagyhatalmak között valóban nem tört ki fegyveres konfliktus, de a balkáni háborúkban, a ma már az Unió részét képező Szlovéniában és Horvátországban, vagy akár a most is zajló kelet-ukrajnai konfliktusban emberek tízezrei vesztek oda. Az európai nemzetek együttműködése mindinkább eltolódott egy nemzetek feletti döntéshozatal felé – mára sokkal inkább ez utóbbi jellemző az Európai Unióra. Jelenleg pedig nagy küzdelem zajlik azok között, akik egy föderatív, nemzetek fölötti Európát képzelnek el, és azok között, akik a nemzetek Európájában gondolkodnak. Szerencsére az inga láthatóan kezd visszalendülni a nemzetek kölcsönös tiszteletén alapuló együttműködéshez.

Az utóbbi években egyre inkább érzékelhetővé vált a közép-európai államok egymásra találása. A visegrádi négyek – még ha a szlovák, esetleg a cseh diplomácia részéről találkozhatunk is vargabetűkkel – elkötelezettek a nemzetek Európája mellett, olykor Brüsszellel is dacolva.

Az elmúlt években gazdasági, de politikai súlyát tekintve is felértékelődött a közép-európai térség az Unión belül. Ennek köszönhetően a visegrádi országok valóban jelentős ellensúlyt képeznek a föderatív Európa híveivel szemben. De érdemes azt is figyelembe venni, hogy a régi tagállamok sem egységesen támogatják ezt az ideát. Nagy-Britannia éppen kilépni készül a szerintük rossz irányba tartó Unióból, s a nagy tagállamok közül Olaszország polgárai is világosan hitet tettek a májusi európai parlamenti választásokon a nemzetek Európája mellett. Ide sorolhatjuk a gazdasági súlya miatt egyáltalán nem elhanyagolható Ausztria álláspontját is. Így sokkal inkább csak egy német–francia tengelyről beszélhetünk, amely elkötelezett a föderatív Európa mellett.

A májusi választásokat követően némileg átrendeződtek az erőviszonyok az Európai Parlamentben. A következő öt évben milyen lehetőségei lesznek a Fidesznek és szövetségeseinek, hogy érvényre juttassák az érdekeiket?

A napokban döntött az Európai Parlament a ciklus egyik legfontosabb kérdéséről, hogy ki kerüljön az Európai Bizottság élére. Ne feledjük, a német kereszténydemokrata Ursula von der Leyent szűk többséggel választották meg, amihez a Fidesz és a KDNP szavazataira is elengedhetetlen szükség volt. Már csak emiatt is komoly esély kínálkozik arra, hogy a magyar polgárok akaratának megfelelően az általunk képviselt, az illegális migrációt elutasító álláspont jobban érvényesüljön, mint az előző ciklusban. Természetesen folyamatosan érzékeljük a már megszokott hazafiatlan ellenszelet is, elég csak figyelemmel kísérni az ellenzéki magyar európai parlamenti képviselők szavazatait, vagy a közösségi oldalakon folytatott tevékenységüket. Bizonyára továbbra is lesznek viták és maradnak megoldatlan kérdések, de megalapozott várakozásként fogalmazhatjuk meg, hogy több jó hírre van kilátás a következő öt évben, mint az előző időszakban.

Nemrégiben a néppárti magyar delegáció vezetőjévé választották. A Fidesz és a KDNP tizenhárom képviselője mellett a gyakorlatban a magyar küldöttséget erősíti az RMDSZ két képviselője is. Most első alkalommal azonban a felvidéki magyarságnak nem lesz képviselete az Európai Parlamentben. Mi, felvidéki magyarok mire számíthatunk?

Ez tulajdonképpen egy pech, hiszen csak néhány száz szavazat hiányzott a Magyar Közösség Pártja mandátumszerzéséhez. Ebből nem vonnék le messzemenő következtetést a felvidéki magyarság jövőbeli választási esélyeire, hiszen korábban már három alkalommal is sikerült képviselőket küldeniük az Európai Parlamentbe. Nem is tudom, melyikünk a szomorúbb emiatt. Hiszen amikor a Néppártban tárgyalunk, mindenki tudja, hogy a mi tizenhárom voksunk mellé az RMDSZ-es képviselők szavazatait is hozzá kell számolni, ami már önmagában is komoly súly, de a felvidéki magyarság képviselete még tovább erősíthette volna a sorainkat. Persze a 183 fős néppárti frakcióban a tizenöt magyar néppárti képviselő így is jóval nagyobb erőt képvisel, mint a Demokratikus Koalíció és az MSZP öt szál képviselője a szocialisták 130 tagú képviselőcsoportjában.

A kialakult helyzetben fontos kérdés: hogyan tudják majd a Fidesz–KDNP, esetleg az RMDSZ képviselői hallatni a felvidéki magyarság hangját az Európai Parlamentben?

Mindenképpen intézményes kapcsolatra lesz szükség, aminek jelenleg a legmegfelelőbb formáját keressük, hogy az MKP politikusi és szakértői szinten is jelen tudjon lenni az európai döntéshozatalban. Ehhez kellő súlyt biztosít, hogy a Fidesz–KDNP és az RMDSZ képviselői együtt a néppárti frakció harmadik legnagyobb nemzeti küldöttségét alkotják.

(Az interjú a Magyar7 2019/31. számában jelent meg)

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!