Akarjuk-e a kétnyelvűséget? Egy felmérés tanulságai
A felvidéki magyarság identitásának megtartása, az asszimiláció lassítása és megfordítása bonyolult és nehéz dolog. Ennek egyik hatékony eszköze mindenképpen a hivatalos kétnyelvűség megvalósulása (értsd: a magyar nyelv egyenrangú használata) lenne mind a közéletben, mind a társadalmi életben.
Nemcsak a sokat emlegetett névtáblák és feliratok szintjén, amelyek vizuális megjelenésükkel nagymértékben tudnak hatni az emberek tudatára, de a mindennapok gyakorlatában is egyre bátrabban fel kellene vállalnunk anyanyelvünk használatát. A kisebbségi nyelvhasználati törvény ugyanakkor sok lehetőséget nyújt a kisebbségi nyelv használatára, és sok esetben rajtunk múlik, élünk-e a törvény nyújtotta lehetőséggel. Felvállaljuk-e a másságunkat ebben az országban, vagy meghunyászkodunk, és elfogadjuk a nacionalista propaganda (na Slovensku po slovensky) hol elhalkuló, hol felerősödő ricsaját.
A témával éveken keresztül – néhány partizánakció-szerű nekibuzduláson kívül – szinte kizárólag a Pro Civis polgári társulás foglalkozott. A társulás munkatársai számtalan esetben tettek feljelentést a kormányhivatalban a kisebbségi nyelvhasználati törvény kötelező paragrafusainak ignorálása miatt, és valamennyi esetben sikerrel jártak. Aztán egyre-másra hallatott magáról a Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért Mozgalom, amely kétnyelvű vasúti tájékoztató táblák kihelyezésével „borzolta” a szlovákiai hivatalok és a törvényhozás ingerküszöbét. Mármint a többségét.
A tömbmagyarság és igényei
A somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet nemrég érdekes kutatást végzett. Azt szerették volna kimutatni, hogy Dunaszerdahely városában hogyan élnek a vállalkozói szférában az anyanyelvhasználat lehetőségével. Az alábbiakban a Tokár Géza nevével jegyzett, Vállalkozói kétnyelvűségi felmérés Dunaszerdahelyen című tanulmányt ismertetjük. Pontosabban annak megállapításait és tanulságait.
Mint maga a cím is elárulja, a kutatás fókuszában egy specifikus terület, a vállalkozói kétnyelvűség állt. Maga a felmérés több szempontból is érdekes. Egyrészt, mert a felvidéki magyarság „legmagyarabb” városában készült, másrészt olyan területet célzott meg, amelyet a törvény nem szabályoz. Sajnos, vagy hál’istennek – tegyük gyorsan hozzá, hiszen régen rossz lenne, ha egy kereskedőnek törvény írná elő, hogy egy- vagy kétnyelvű legyen-e például vendéglőjében az étlap, vagy egy bolt cégére kötelezően államnyelven szerepelhet-e az üzlet bejáratánál, vagy akár több nyelven. A törvény gyakorlatilag annyit ír elő, hogy a tájékoztató táblákon kötelező államnyelven feltüntetni a nevet. (Ennek a kaotikus „szabadárénak” éppen a szlovák főváros nyújtja a legkézenfekvőbb példáját, ahol úgy eluralkodtak az angol nevű cégtáblák, hogy államnyelvűt alig találni köztük. Igaz, magyart elvétve sem, pedig Pozsonyban napjainkban is él még vagy tizenötezer magyar.)
De térjünk vissza Dunaszerdahelyre. „Időről-időre feltesszük a kérdést: miért használnak szlovák, kétnyelvű, vagy éppen egynyelvű feliratokat a vállalkozók? Miként és hogyan alkalmazkodnak az egyes üzletek és vállalatok a környezetük igényeihez? Ismerik a rájuk vonatkozó törvényi szabályozásokat? És legfőképp: mi a vállalkozók véleménye a saját szerepükről egy olyan környezetben, ahol a klienseik és üzletfeleik között vegyesen akadnak mind magyar, mind szlovák anyanyelvű személyek?” Ezeket az alapkérdéseket járták körül a felmérést végzők, remélve, hogy megközelítőleg pontos képet kapnak egy magyar többségű városban például arra a kérdésre, hogy ott, ahol a legutóbbi (2011-es) népszámlálás idején a magyarok aránya több mint 75 százalék volt, figyelembe veszik-e a helyi vállalkozók a vásárlók-kliensek igényeit.
Érdemes megjegyezni, hogy maga a dunaszerdahelyi városi önkormányzat a helyzet magaslatán áll, hiszen például sehol másutt az országban nem találunk magyar irányjelző táblát az országút mentén. Dunaszerdahely főutcáján magyarul is láthatjuk, merre van például Pozsony, mert a táblán mind szlovákul, mind magyarul fel van írva. Ami nem egyezik meg az utászok tábláival, színárnyalatban, méretben kissé különbözik az országos tájékoztató tábláktól, de a város, élve jogkörével, a katasztere területén ilyen módon is él a kétnyelvűség lehetőségével és gyakorlatával. Tegyük hozzá: üdvös lenne, ha a példa ragadós lenne, és más városok is követnék a pozitív példát. Lakott területen belül egy-egy településnek ugyanis jogában áll a tájékoztató táblákat kétnyelvűen kirakni.
A boltoknak csupán a felében tájékoztatnak magyarul
A felmérésből kiderül, hogy 2017 novemberében, decemberében a Pozsonyi Magyar Szakkollégium diákjainak segítségével kérdőívvel fordultak a kiszemelt üzletek, boltok tulajdonosaihoz és alkalmazottaihoz. A kérdőív egyrészt a nyelvhasználati kérdésekre fókuszált, másrészt teret engedett a személyes benyomásoknak és véleményeknek a kétnyelvűség témája kapcsán. 75 üzlet és bolt részletes adatait sikerült összegyűjteni és feldolgozni.
A számokból azonnal kitűnt, hogy a dunaszerdahelyi boltosok, boltvezetők túlnyomó többsége beszél magyarul, mindössze egyetlen válaszadó állította ennek az ellenkezőjét. Akiknek nem magyar az anyanyelve, azok szintén elfogadható szintű nyelvi ismeretekkel rendelkeznek. Vagyis pusztán a boltosok, üzletvezetők nyelvismereti képességei alapján nincs akadálya a magyar nyelvhasználatnak.
A választ adó tulajdonosok fele, 36 válaszadó állította, hogy az üzletben magyar nyelvű tájékoztató feliratok is vannak, 35-en azt válaszolták, hogy nincsenek. Néhány esetben zavart okozott, hogy a vállalkozás olyan nemzetközi – főleg angol nyelvű – feliratokkal operál, amelyek sem szlovákra, sem magyarra nincsenek lefordítva. Magyarán: az üzletek mindössze felében tartják fontosnak, hogy tiszteletben tartsák a magyar őslakosság nyelvi jogait. Még riasztóbb adatot kaptak arra a kérdésre, hogy az illető vállalkozások milyen nyelven hirdetik szolgáltatásaikat. A válaszadók hetven százaléka (49) magyarul hirdet a magyar médiákban, míg 19-en válaszolták, hogy szlovákul. Ennyien nem tartják fontosnak, hogy a többségében magyar nyelvű vásárlóik-klienseik számára anyanyelven hirdessenek.
Vészjelző feliratok hiánya
Még riasztóbb eredményre jutottak a kérdezők a vészjelző feliratok – pontosabban azok hiányának – esetében. Arra a kérdésre, hogy tudja-e az illető bolt, vállalkozás vezetője-tulajdonosa, hogy a vészjelző feliratokat a kisebbségi anyanyelvhasználati törvény értelmében azokon a településeken, ahol a nemzeti kisebbség számaránya meghaladja a 20 százalékot, kötelező a kisebbség nyelvén is feltüntetni, a válaszadók kevesebb mint 30 százaléka válaszolt igennel. Vagyis több mint 70 százalékuk nem tudja, hogy ezeket a feliratokat kötelező magyarul is elhelyezniük! Ennek tudatában nem meglepő, hogy a boltok több mint 70 százalékában nincsenek magyar vészjelző feliratok! Mindössze 17 százalékuk esetében vannak kitéve magyar táblák, feliratok. Ez (a felmérést végzők megállapítása szerint) nem hanyagság vagy rosszindulat miatt van, hanem a tájékozatlanság a ludas.
Itt visszaköszön a fentebb említett Pro Civis példája, amely az állami hivatalokon, cégeken kéri számon a polgárok vagyonára, egészségére veszélyes feliratok hiányát a kormányhivatalon (benzintöltő állomások, villanyáram-elosztók stb.). Vajon mit várhatunk el a szlovák államtól, ha magunk is igénytelenek vagyunk, és nem ismerjük – s ennek következtében nem tartjuk be – a törvényt?
A szlovákokat nem zavarná
Nem mellékes szempont az anyanyelvhasználat szempontjából az a tény, hogyan viszonyulnak a kétnyelvűséghez, illetve a magyar nyelv használatához a vásárlók? Hogyan a magyarok, és hogyan a többségi nemzethez tartozók? Míg a magyar vevők általában nagyon pozitívan nyilatkoztak a magyar nyelvhasználat kapcsán, addig a szlovák vevőknél ez a kép némileg árnyaltabb, ugyanakkor a teljes elutasítás sem egyértelmű. A megkérdezett boltvezetők és alkalmazottak közül 15, illetve 16 személy nem tudott releváns választ adni a kérdésekre, kimondottan negatív tapasztalatokról pedig ketten számoltak be. Magyarán: alig tapasztalni, hogy a szlovák kliensnek kifogása lenne az ellen, hogy az üzletben magyarul beszélnek (ha nem érti, átváltanak szlovákra) az alkalmazottak. Ez ismét csak arról árulkodik, hogy bennünk van a hiba, ha azt hisszük, hogy a szlovákok részéről „elvárás” a Szlovákiában szlovákul.
Érdekes válaszokat kaptak a kérdezők a következő kérdésre: Milyen nyelven veszik igénybe leginkább az ön szolgáltatásait a helyi lakosok? A válaszadók 93,24%-a mondta, hogy magyarul, míg 6,76%-uk a szlovákot jelölte meg. Ez egyértelműen arról árulkodik, hogy a dunaszerdahelyi boltokban a vevők zöme magyar, vagy magyarul beszélő kliens.
A nem éppen pozitív eredményeknek mond ellent az a megállapítás, hogy a kétnyelvű kommunikáció tágítja az üzletek vevőkörét. 67,57 százalékuk ugyanis azt állította, hogy a kétnyelvűség teljes mértékben növeli a vevőkört, miközben alig 8 százalék szerint csökkenti, vagyis negatív hatással van. Szintén nagy konszenzusnak örvend az a nézet, miszerint a kétnyelvű kommunikáció értékes gesztust jelenthet, ami hozzáadott értékkel bír a szlovákiai magyar vásárlók felé (közel 90% szerint igen, és csak 10% szerint nem).
Az egyik lappangó, néha anekdotikus történetekre, máskor pedig személyes tapasztalatokra építő ellenérv a magyar nyelvhasználat ellen, hogy a szlovák nemzetiségű, magyarul nem beszélő vásárlók kerülik azokat az üzleteket, ahol nem értik meg a boltost. A felmérés alapján a dunaszerdahelyi – hangsúlyozottan specifikusan magyar – környezetben ez a tényező nem számít riasztónak a szlovák vevők számára. A válaszadók 93 százaléka szerint nem számít riasztónak, s csak 7 százalék esetében igen.
Drága a kétnyelvű felirat?
A vállalkozói kétnyelvűség egyik visszatérő kérdése, hogy a gyakorlati kétnyelvűség alkalmazása valójában pluszkiadásokat igényel, sokan ezért mellőzik. A felmérés szerint – legalábbis a kijelentések szintjén – ez a felvetés sem állja meg a helyét. A kétnyelvű kommunikáció a vállalkozók többségének véleménye szerint egyáltalán nem számít drágának. Csupán a megkérdezettek 9 százaléka szerint jár jelentős többletkiadásokkal ez a lépés.
Még néhány kérdést említsünk meg csak érintőlegesen. A felmérés azt tanúsítja, hogy a válaszadók túlnyomó többsége teljesen elutasítja azt a felvetést, miszerint fölösleges lenne két nyelven kommunikálni a potenciális vásárlókkal. Közel nyolcvan százalékuk állítja, hogy a kétnyelvűség növelheti a forgalmukat. A gyakran felvetődő érvre, miszerint a kétnyelvű kommunikáció fölösleges, a dunaszerdahelyi vállalkozások vezetői és alkalmazottjai többségükben azt válaszolták, hogy ez nincs így, igenis szükség van rá. Ez utóbbi válaszban rejlik talán a lényeg.
Összegzés
Dunaszerdahely városának vállalkozói környezete továbbra is elsősorban a magyar anyanyelvű, vagy túlnyomórészt magyarul beszélő kliensek kiszolgálására épül, állapítja meg a felmérés. Ebből kifolyólag csak nyomokban jelentkeznek a nyelvhasználatból kifolyólag lappangó nemzetiségi konfliktusok, a közeg formálható és viszonylag lassú ütemben, a demográfiai folyamatok mentén értelmezhető a nyelvhasználat visszaszorulása. Ugyanakkor komoly kihívást és felelősséget jelent, hogy a jelenlegi helyzetben a nyelvhasználati ügyeket előre lehessen mozdítani a vizulitás szintén is. A gyenge tudatosság és a viszonylag gyenge, nem erkölcsi alapra épülő kétnyelvűséggel kapcsolatos ellenérvek olyan környezetet hoznak létre, ahol mind az aktivisták, mind a hivatalos testületek is érdemben tehetnek a nyelvhasználati szokások alapvető, gyökeres megváltoztatásáért.
Bár a felmérés nem nevezhető reprezentatívnak, abból a szempontból mindenesetre hasznos volt, hogy tendenciákra is jelenségekre hívja fel a figyelmet. Fontos ez önismeretünk és a többséghez való viszonyulásunk szempontjából. S bár Dunaszerdahely belvárosa specifikus közeg, és nem azonosítható a teljes szlovákiai magyar vállalkozói mintával, sőt, az eredmények és a válaszok a más vevőközösséget kiszolgáló külvárosi üzletektől is eltérnek, jól tükrözik, hogy a tömbben élő magyarság esetében mi a helyzet a kétnyelvűség iránti igény tekintetében. A felmérők szándéka, hogy a felmérést a későbbiekben más városokban és más közegben is megvalósítják, hogy lehetőség nyíljon az eredmények összehasonlítására.
Mit lehet ehhez hozzátenni? Nem irigyeljük őket, mert ha egy felvidéki összképet szeretnének kapni, bizony évekig nem fognak unatkozni. Hiszen ahány ház, annyi szokás. Ahány város, régió, kisrégió, annyi modell. Alapvetően más a helyzet a tömbmagyarság és a szórvány esetében, a szlovák–magyar határ közelében és attól egyre távolodva, de még nyugat–kelet viszonylatában is.
