A mai világban nagyon sokan lavírozni szeretnének a világ és az Isten között
Buza Zsolt református lelkész az Ung-vidékről, Vajánból származik. Kilenc évig szolgált a rozsnyói református egyházközségben. 2019 augusztusától feleségével, Buza Bodnár Arankával együtt a Pozsonyi Református Egyházközség lelkipásztora.
Szinte szimbolikus üzenete van, hogy Pozsonyban a város legnagyobb terén áll a református templom. Mindazonáltal a szlovák fővárosban nagyon lecsökkent a magyarok, ezzel együtt a magyar reformátusok aránya.
Az eddigi tizenhárom év alatt mindig városban szolgáltam. A város jó hely arra, hogy az ember megéljen, jól éljen, de ugyanakkor gyülekezeti szinten is alkalmas arra, hogy elbújjon és elvegyüljön. A város éppen ezért egy nagy missziós terület, és nagy kihívást jelent. Olyan vidék, ahol nem lehet megmaradni a templom falain belül, hanem menni kell, keresni kell az embereket. Ilyen tevékenységeink voltak Rozsnyón, Komáromban, és ilyen tevékenységek várnak ránk Pozsonyban is. A pozsonyi gyülekezetben nagyon szépen megfér egymás mellett a szlovák és a magyar nyelv. Magából a protestáns hitvallásból kifolyólag is minden népnek a saját nyelvén adja az evangéliumot: a szlovákoknak szlovákul, a magyaroknak magyarul. Ez a küldetésünk. Arányát tekintve a pozsonyi magyarság elenyésző, ezzel szembesülnünk kell.
Éppen ezért fontos, hogy ott legyünk az egyes intézményekben, mint például a Duna utcai alapiskolában és gimnáziumban, és ott is mondjuk az Isten igéjét magyar nyelven.
Milyen a kapcsolat a református gyülekezet szlovák részével?
A pozsonyi református gyülekezet egy, amelynek vannak magyar és szlovák hívei. Hasonlóképpen egy presbitériumunk van, ahol vannak magyar és szlovák presbiterek. Itt nem akadály a nyelv. Mindkét részről nagyon nyitottak akár az igehirdetések, akár a bibliaóra alkalmával. Az emberek itt, a nagyvárosban kiüresednek, sokszor elmagányosodnak. Szükségük van olyan közösségekre, ahol élhetőbbé tehetik a mindennapjaikat akár nyugdíjasként, akár egyetemistaként, akár dolgozó fiatalként vagy családalapítóként. Mindenki közösséget keres, és mindenki meg is szeretné találni ezt a közösséget.
Milyen magyar nyelvű foglalkozásokat tartanak a fővárosban?
Hétközben több alkalommal, kedden és pénteken van magyar nyelvű bibliaóránk. Emellett szerdán ifjúsági bibliaórákat is tartunk a fiatalok számára. A magyar nyelvű istentisztelet vasárnap délelőtt 10.30-tól kezdődik. A fiatal családok esetében gyermek-istentiszteleteket is tartunk.
Mindennel, amivel a kinti világban az ember szembesülhet, és amihez fogódzóra lehet szüksége.
Nem új keletű, de egyre súlyosabb gond, hogyan szólítsa meg az egyház a fiatal embereket. Ezen a téren milyen a helyzet Pozsonyban?
A fiatalok sokszor anonim szerepet vállalnak a gyülekezetben. Ha a városban is tanulnak, vagy itt is tartózkodnak, nem szeretik felfedni a létüket. Ez azonban régen is így volt, és ezt az anonimitást valahol tiszteletben is kell tartanunk. Akik azonban bejönnek a gyülekezetbe, azok vágynak valamire. Valamilyen hiányt éreznek ebben a nagyvárosban. Aki vidékiként kerül városba, megtapasztalja a honvágyat, így amikor csak lehetősége van, hazautazik. De ha itt kell maradnia, akkor az ember óhatatlanul közösséget keres. Ezért fontos, hogy a gyülekezetről tudjanak a fiatalok. A pozsonyi gyülekezet afféle sziget, ahová érkeznek az emberek, vagy éppen kikötnek bizonyos életszakaszokban. Mindenki talál magának lehetőséget arra, hogy megpihenjen, feltöltődjön, és rászálljon arra a hajóra, amely majd tovább viszi.
Nem hiányzik önöknek a kisebb, familiárisabb Rozsnyó?
Rozsnyón a reformátusság gyönyörű példája egy kisvárosi gyülekezetnek. Ahogy az ember járkált az egyházi alapiskola, a templom és a parókia között, lépten-nyomon találkozott és beszélgetett a hívekkel. Pozsonyban talán éppen ezt hiányolom, ebben a városban nehéz ismerős arcokkal találkozni. A mindennapi teendők között azonban semmi sem változott. Ugyanakkor itt, a nagyvárosban, melynek a közösségét ráadásul naponta felduzzasztja a környékbeli falvakból beutazók nagyszámú csoportja, jobban el lehet veszni. Ezért fontos feladataink közé tartozik a lelki közösség építése. Ehhez munkatársakra, szakavatott emberekre, szolgálatkész testvérekre van szükség. Olyan pozsonyiakra, akik küldetésüknek érzik, hogy itt, a város szívében ne csak a református templomot lássák az emberek, hanem olyan közösséget is, ahová jó eljönni és amelyhez érdemes csatlakozni.
Milyen a mai ember kapcsolata a hittel?
Minden ember keres valamit. Akárcsak a házasságban a társat, vagy a gyermekvállalással az engedelmeskedő gyermeket, az ember ugyanúgy keresi azt az Istent is, aki megalkotta és megteremtette. Ezt a keresést váltások jellemzik, mert ha az ember nem érzi jól magát az egyik helyen, akkor tovább keres. Így van ez a hit kérdésével is. A hit Isten ajándéka. Akinek ezt az Isten megadja, az valóban újjászületett emberként élhet.
Rengetegszer hallom, hogy az emberek hisznek Istenben, de az egyházhoz nem akarnak csatlakozni. Ez téves nézet, mivel az egyház az, amely az Istent képviseli itt, a földön. Úgy hiszem, hogy Istenről sehol sem kaphatnak jobb tanúbizonyságot az emberek, mint ott, ahol a harangszó hívogatja és naponként megérinti őket.
Elanyagiasodott világunkban az embernek miért van különösen szüksége a hitre, Istenre?
A pénz fogyóeszköz, Isten azonban állandó. Míg az anyagi helyzetünk egyik napról a másikra változhat, addig az embernek szüksége van egy állandó fogódzóra. Hogy ne az ezüstjeit és az aranyait számolja a párnája alatt. Mert az Isten nem arra tekint, mennyink van, hogyan dúskálunk a javakban, vagy éppen hogyan nélkülözünk.
Sokan nem tartják fontosnak keresni Istent, ám elég egy tragikus esemény az életükben, és hirtelen megváltozik a véleményük.
Rengeteg olyan tapasztalatom van, hogy egy közeli családtag elvesztése után, de akár egy segítő beszélgetés folytán csatlakoztak az emberek a gyülekezethez. Sebezhetőek vagyunk, és ez a sebezhetőségünk leginkább akkor bukkan elő, ha valamilyen csapás ér bennünket. Akár egy betegség vagy a szerettünk elvesztése. Amikor olyan garanciák vesznek el, amelyekre támaszkodtunk. Olyan dolog történik, amire soha nem gondoltunk volna. Ekkor az ember magába száll, mondja a szentírás, és ez elindítja a keresés útján.
Vagyis szükséget érez valami egészen másra, mint amit addig csinált. A költővel szólva: letészem a lantot, és valaki más fog pendíteni az én húrjaimon.
Nemrég volt mindenszentek napja, és közeleg a karácsony. Ünnepeink kapcsán is megfigyelhető, hogy a mai ember mintha nem akarna foglalkozni az elmúlással. Új divatok térítik el az ember figyelmét.
Az elmúlással nem foglalkozik az ember, amíg meg nem érinti. Ugyanakkor gyászistentiszteleteinken nem a halottakkal foglalkozunk, hanem az élőkkel. A búcsúztatóink is az élőkhöz szólnak – az élők búcsúznak a halottól, és az élőket vigasztaljuk. Ilyenkor fontos lenne, hogy az ember elmélyüljön önmagában.
Október végén volt a reformáció napja. Mit ró ez a hívő emberre?
Európában a XVI. században egy olyan szél kezdett fújni, amely a lélek szele volt. 1517. október 31-én egy ember meglátta azt, hogy ez a sok minden, ami a halotti kultusz mögött van, megemészti és megfojtja az embereket. Mi lesz az ő lelkükkel a halál után, vagy mi lesz a szeretteik lelkével? Főleg ha ez az egész ráadásul anyagi vonzattal is jár? Ez megöli és csontvázzá alakítja az egyházat. Többet imádkozunk a halottakért, mintsem az élőkkel foglalkoznánk. Azokkal a hús-vér emberekkel, akik ránk vannak bízva. Ezt látta meg Luther Márton. Nekünk is – és nemcsak ezekben a napokban – oda kellene fordulnunk azokhoz az élőkhöz, akik gyászolnak. Odafordulni a gyászolóhoz, és megvigasztalni. Nagymamám minden vasárnap délután azokat ment meglátogatni, akiket nem látott a templomban. Minket, az unokáit magával vitt minden szomszédasszonyhoz, hogy vigyünk egy kis örömet és erőt a kacajunkkal, a mosolyunkkal. Az volt a hitvallása, hogy akivel nem találkozott a templomban, azt neki keresztyéni kötelessége meglátogatni: özvegyet, beteget, árvát, szegényt. Talán ezt kellene tenni nekünk is. Nem magasabb kerítéseket kellene építeni, vagy bezárni magunkat egy kalitkába, hanem ki kellene nyitni az ajtókat. Az embert látni, az értéket látni. Minden, ami az ő nehézsége és terhe. Ott, ahol éppen vagyunk, ahová az Isten helyezett bennünket. Legyen az a Bodrogköz vagy Pozsony.
Mennyire vonzó ma a lelkészi pálya?
A lelkészi pálya vonzalma mindig küldetés kérdése. Ha az ember elhivatást érez magában, induljon el a teológiára. Amit a lelkipásztori szolgálatban végzünk, az mind felelősség. Mi, lelkészek sem leszünk mindenki számára jók, mert bennünket nem az kell, hogy motiváljon, ki mit szeretne, hanem amit az Isten mond rajtunk keresztül. Sokan nem szeretik azt, amit a szószékről hallanak. Egy lelkész nem az erszényért vagy a jutalomért tevékenykedik, hanem Krisztusnak a megbízatásából. Az Isten szolgálatában lenni hűséget és engedelmességet jelent. A Felvidéken nagyon sok helyen nincs konfirmandus csoport, kevés a házasságkötés és a keresztelő, falvaink elnéptelenednek, városainkban pedig elbújnak a reformátusok. Az Isten háza, a közösség elmarad, mert nem jut rá idő. Ez pedig nem a közösségünk, a családunk, vagy az új életstílusunk hibája, hanem a miénk, az egyéné. Azé a tényé, hogy az egyén mit vállal fel. Hogy hová ajándékozza az idejét.
(Megjelent hetilapunk, a Magyar7 2019/46. számában)
