A sziámi ikreket szétválasztó magyar orvos a ma7-nek: Szükségem van Istenre ahhoz, hogy jó orvos legyek

A Cselekvés Alapítvány szervezésében egy több mint harmincfős magyar orvoscsoport lassan két éve dolgozik azon, hogy szétválassza a fejüknél összenőtt bangladesi kislányokat. Ön, ha jól tudom, a szervezet egyik alapító tagja. Hogyan indult a Cselekvés munkája?

A budapesti ferences templomban találkoztam dr. Pataky Gergely plasztikai sebésszel, még valamikor 2001-ben. Akkoriban rengeteget olvastam Teréz anya munkásságáról, a cselekvő szeretet erejéről. 

Kereste a saját Kalkuttáját?

Igen, igen (nevet). Tenni akartam valamit, és ebben remek partnerre találtam Gergelyben. Egyszerre mondtunk igent az Anya hívására. Eleinte abortusz megelőzésére való felhívással foglalkoztunk, Gergely kórházi felszereléseket gyűjtött, illetve kómás betegeken próbáltunk segíteni. Aztán 2011 körül Gergely behozta a bangladesi missziót, három évvel ezelőtt pedig elindítottam a nigériait. Mindkét helyen több alkalommal voltunk azóta. 

Ön a sziámi ikerlányok műtétje kapcsán sok helyen mint az idegsebészeti rész műtéti eljárásának ötletgazdája szerepel, de keveset tudni arról, mi is volt tulajdonképpen ez az ötlet.

Ezt gyorsan pontosítsuk. Az egész beavatkozás egyik kulcsproblémája volt, hogy az összenőtt agyi vénákat hogyan tudjuk szétválasztani. Az ilyen műtétek egyik legnehezebb kérdése, hogy mi legyen a vénákkal. A sikertelen próbálkozások túlnyomó része ezen bukik meg, óriási a komplikációk, az elvérzés veszélye. Sok helyen elmondtam,

Az ötlet önmagában nem volt elég, megcsinálni nem tudtam volna, nem vagyok katéteres, ún. endovascularis érsebész. Viszont kollégám, Hudák István igen, és nem is akármilyen kvalitású. 

Csak hogy értsük, a módszer lényege az volt, hogy a közös vénákat belülről dugaszolták el, hogy leállítsák bennük a keringést, és szét lehessen választani őket?

Pontosan. István megcsinálta. Ez szolgálta az alapját annak, hogy egyáltalán elindulhattunk. Egy másik remek szakorvos, Valálik István az átmenő idegpályák analizálását oldotta meg, Czeibert Kálmán 3D-s modelljei pedig a műtétek során voltak elmondhatatlanul hasznosak. Aztán a legfontosabb, Gergely hét hónapra Budapestre hozta a családot, hogy 42 beavatkozással feltágítsa a fejbőrt, amely így elég lett a hatalmas két nyílt seb befedésére. A szakszemélyzet is kiváló munkát végzett, óriási segítséget jelentett a szakmai és az emberi kvalitásuk. Végül a közbenjáró ima jelentőségét is muszáj vagyok megemlíteni. 

Örülök is, hogy szóba hozta ezt a kifejezést. Az utóbbi hetekben több nyilvános megszólalásában említette a közbenjáró ima szerepét. Mennyiben járult hozzá a sikerhez? Mit takar ez pontosan? Katolikusként sem annyira ismerős kifejezés ez nekem.

Mielőtt erre rátérnénk, hadd szögezzem le, sikerről még nem beszélhetünk. Majd akkor, ha a két kislány megköszöni nekünk a munkát, és azt mondják, így jobb, mint ahogy eddig volt. Na most itt még messze nem tartunk. Ők azért nem érezték rosszul magukat korábban, bár tudjuk, hogy kamaszkorra szinte elviselhetetlenné válik ez az állapot. Éppen ezért óriási a felelősség azzal kapcsolatban, amit csináltunk, még ha a szülők kérésére is tettük. Az embert ez nyomja is, de hát ez van. Egyébként hol is él ön pontosan? 

Dunaszerdahelyen. Miért?

Mert a közbenjáró ima lényege tulajdonképpen nem más, mint hogy én innen, Csillaghegyről imádkozhatok önért Dunaszerdahelyre, és annak az imának meglesz a hatása. Ez ilyen egyszerű. Ez egy alapvető katolikus tanítás, ott van a Bibliában, mégis keveset hallunk erről. Egészen tavaly októberig én sem igen foglalkoztam ezzel, ismertem, tudtam róla, de a szívemmel nem hittem el. Aztán Marosvásárhelyen találkoztam egy karmelita nővérrel, aki úgy definiálta nekem a háttérimát, mint amely a világ egy pontján felszáll, a Szentlélek tovafújja, majd esőként lecsapódik a sivatagban szomjúhozó emberre. Ekkor értettem meg a szívemmel. Éppen emiatt örülök az interjúfelkérésnek is.

Beszéljünk konkrétabban. Önnek hogyan segített mindez a műtétek hosszú sora alatt?

Nyilvánvaló, kell a szakmai munka, az aneszteziológuscsapat munkája szakmailag és emberileg egészen  kiváló volt, de a háttérimát sem szabad elfelejteni, ami mindannyiunknak segített. Közel egymillió magyar ember szíve egyszerre dobbant, nem lehet véletlen, hogy a műtét egyik kritikus pontján éppen Nagyboldogasszony napján lendültünk át.

Ugyanígy éreztem a saját imáim erejét, és nem csak a már említett ötletek kapcsán. Visszamentem a műtőbe, jött megint egy jó ötlet, és a dolgok mentek tovább a jó irányba. 

A műtétek közben beszélget Istennel?

Ezt így nem merem kijelenteni. Megmondom őszintén, én a kisfiam halála óta gyakorlatilag állandó imamódban élek. Erre kiválóan alkalmas a rózsafüzér vagy a Jézus-ima: „Uram, Jézus, könyörülj rajtam, bűnös emberen!” De néha elég csak annyit mondani: Jézus Krisztus. Kilégzésre Jézus, belégzésre Krisztus. Ezt nagyon nehéz így elmagyarázni, ez hosszú tanulás, de egy mélységesebb kapcsolat alakítható ki általa a bennünk élő igazsággal, ami nem más, mint Krisztus.

Ön mégis megteszi.

Igen, én annyi mindent köszönhetek ennek az „imamódnak”, így idézőjelben, hogy kénytelen vagyok erről beszélni. Nézze, rengeteg zseniális orvost ismerek, ők meg tudják csinálni emberi erőből az egészet. Aztán vannak jó orvosok, nem zsenik, nekik szükségük van valami másra is. Én örülök, hogy ezek közé tartozhatok. Én egy egyszerű idegsebész vagyok, nem zseni. Amiben többet tudok hozni, az az állandó imádság. Nekem szükségem van Istenre ahhoz, hogy jó orvos legyek. 

Rendben, elfogadom. De muszáj megkérdeznem, az imádságból hogyan lesz a végén idegsebészet?

Hadd meséljek el egy történetet. Körülbelül 16 évvel ezelőtt bejött egy beteg a klinikámra. Komoly, rosszindulatú, kiújuló daganata volt, rossz helyen. Várható volt, hogy műtét ide vagy oda, a beteg meg fog halni, de neki szüksége volt még akár hónapokra, hogy el tudja rendezni maga után a dolgokat. Máshonnan elküldték, azt mondták, a várható három hónapos túlélési időért nem vágnak bele egy ilyen heroikus beavatkozásba. Én akkoriban nem voltam mikrosebészetileg alkalmas erre a műtétre, nem ezt csináltam. Neurotraumával, gerinc- és koponyasérültekkel foglalkoztam. A Szűzanyához imádkozva kaptam azt a sugallatot, hogy lemenjek a boncterembe gyakorolni. Frissen elhunyt embereken készültem a műtétre, és azóta alig van olyan nap, hogy ne gyakorolnék. A bangladesi ikrekre háromszáz ilyen gyakorlóműtétet csináltam lent a boncteremben, összesen vagy ötezer hasonló van a hátam mögött. 

Miért volt erre szükség? A mennyiség önmagában is megdöbbentő.

Az idegsebészet lényege, hogy az agyban úgy dolgozzunk, hogy az ne sérüljön. Ehhez rengeteg gyakorlásra van szükség. A klasszikus kórboncnoki eljárás annyi, hogy az agyat szeleteire vágják, hogy megvizsgálják. Ehhez képest én semmi invazívat nem csinálok az ép aggyal, a barázdákat bontom, bevágom a mikroereket, majd összevarrom, mielőtt a kórboncnok feldarabolná. A műtétnek is ez a célja, úgy jutni az agy mélyére, hogy azt nem érintjük.

Európában sajnos ez egyáltalán nem bevett szokás, az orvosok nem járnak boncterembe gyakorolni. 

Megváltozott a halálhoz való viszonyunk?

Nagyon jól látja. Elvesztettük a keresztény alapokat, nem tudjuk kezelni a halált.

Ilyen a képzés, elfogadom, de ennek megfelelően igen nagyok a szövődményi arányok. Egy szívbypassműtétnél, ha rosszul varrnak fel egy koszorúeret, jön a főorvos, és korrigálja. Az agysebészet nem ilyen, az agyidegek, a vékony, kicsi erek nem ilyenek. Egy apró hiba, és vége van. Körülbelül 5 éve szorgalmazom már, hogy változtassunk a gyakorlaton, egyelőre kevés sikerrel. Volt olyan időszakom, hogy rendkívül nehezen ment nekem is a boncolás. Viszolyogtam az egésztől. Egyszer azt a kérdést kaptam az imában, hogy Nagypénteken Krisztus keresztről levett testétől is így viszolyognék-e, mert bizony az is így nézett ki. Innentől aztán egyenesbe jöttek a dolgok. Szép példa ez arra, hogy a Krisztushit mekkora segítséget nyújthat a tudománynak. 

Gyakran nyilatkozik a tudomány és a vallás kapcsolatáról. A Semmelweis Egyetemen ilyen témában órákat is ad. Lehet egyáltalán szintetizálni a kettőt?

Sir John Eccles ausztrál kutató Nobel-díjat kapott az idegműködés alapjainak feltárásáért. Ő mondta, hogy a gondolat nem lehet az idegsejtek terméke, mégpedig azért, mert a sejtek élettelen anyagokból állnak, atomokból, szerves és szervetlen molekulákból. Hogy tudnának ezek szeretetet, megbocsátást, szabad akaratot sugározni? Megmondom: sehogyan! Isten teremti meg a személyi mivoltunkat. Egy jezsuita barátom emlegeti mindig: „Nem tudom, Isten van-e, de azt tudom, ha kérem, mindig segít.” Én és a hozzám hasonlóak talán nem hirdetjük ezt elég okosan vagy elég harsányan. 

Nem akartam szóba hozni, de ha már megemlítette, kisfia pár évvel ezelőtti tragédiájáról sokak számára különös nyíltsággal beszél.

Öt évvel ezelőtt, a születésnapján veszítettük el Marcit. Halála kapcsán sokat gondolkoztam az utolsó vacsora üzenetén. Háromezer vallás hirdeti a lélek halhatatlanságát, de abban a bibliai történetben a test feltámadásáról van szó. Abban a történetben van a mi jövőnk, ugyanez fog velünk történni, meg fogjuk ölelni elment édesapánkat, gyerekeinket, barátainkat. Ugyanúgy, ahogy Jézust megölelik, amikor belép a vacsora termébe. Semmi nincs lefutva. 

Ezért beszél róla a nyilvánosság előtt? Segíteni szeretne a halál feldolgozásában?

Pontosan. Jézus segítségével mindenki megértheti annak az üzenetnek az elemi erejét, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik, még a legnagyobb tragédia is. Gondoljunk csak Jóbra, szegény tényleg megkapta a magáét.

A csodákat nem mi irányítjuk, azt ő tudja, mikor van rájuk szükség. Az ima mellett persze fontos a bűnbánat is, az mindig felemel, azt végig kell gondolni. Rengeteg visszajelzést kaptam ezzel kapcsolatban. 

Egy-egy közeli hozzátartozó halálába azért mindig belehalunk egy kicsit.

Igen, ez egy fontos kérdés. Miért törünk össze, amikor egy ilyen baj ér? Szerintem azért, mert a szívünkkel nem látunk, nem éljük meg a szemlélődő imádság, a mély imádság lényegét. Ezek olyan mélységekbe visznek le, ahol megtapasztalhatjuk Istent. Nyolc hónappal a fiam halála után hallottam Jézus szavát. Azt mondta: Hát nem tudod, hogy velem van? Ez a keresztény hit alapja, mégsem jut eszünkbe, nem tudatosítjuk, hogy hát persze, hol máshol lehetne?! Ha sikerül, onnantól mosolyogva mehetünk tovább, sugározni tudjuk az örömöt, a pozitív hozzáállást, mert a forrás már lent zubog mélyen a lelkünkben.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2019/37. számában)