A piros szilva és a felvidékiség-tudat

A történelmi tények felől közelítve a válasz szinte a kis szorzótábla egyszerűségével elintézhető. Valahogy úgy, mint a régi viccben. „Anyukám, milyen színű a szilva?” „Kék, kisfiam.” „És akkor ez miért piros?” „Mert még zöld!” Lám, milyen zseniális a magyar nyelv!

Egzakt módon leírható, pontosan meghatározható jellegű (valami olyan, mint az erdélyi magyarságé vagy a székelyeké) felvidékiség-tudat szerintem nem létezik.

Pontosabban: ha volt is, leginkább a kirekesztettség, az anyanemzetről történt leválasztottság tudata jelentett – koronként változó intenzitású negatív – kollektív élményt. S ez a negatív élmény, mint egy Marianna-árok, egyre mélyül a mindenhová beszivárgó szlovák tenger nyomása alatt és az önfeladásunk miatt.

Ugyanakkor a gyalázatos trianoni diktátum előtt a felvidékiség-tudat nem számított specifikus magyar sajátosságnak, hiszen maguk a szlovákok is felvidékinek tartották magukat (Horná zem),

míg a Dolná zem meghatározást a Felvidéktől délre, főleg az Alföldre – ahová az országon belül idénymunkára jártak, vagy a jobb élet reményében leköltöztek – vonatkoztatták.

A nem sovén és a tényeket valamelyest tisztelő szlovák történészek sem tagadják, hogy a trianoni döntés előtt a szlovákság fejében meg sem fordult a Magyarországtól történő elszakadás lehetősége. Magát a döntést Prágában eszelték ki, hogy a sosemvolt „csehszlovák nemzet” jelenthesse számukra a sánta érvet a szláv állam létrehozására, amely többször el is bukott. Ennek részletezése, azt hiszem, fölösleges. Ezért nem véletlen, miért irtózott Prága annak idején a népszavazástól.

A felvidéki magyarság számára az anyanemzettől való erőszakos elszakítás máig ható trauma.

Aki ezt tagadja, vagy nem tudja, mit beszél, vagy számára a magyarság nem érték, csak állapot. Az igazságtalanságot nehéz, gerinces ember számára pedig lehetetlen megszokni, elfogadni. A revíziós törekvések, az elcsatolt magyarság visszatérése évtizedekig legitim volt, hiszen a nagyszerű csehszlovák államnak eszébe sem jutott a békediktátumban vállalt kötelezettségek (a kisebbségek jogainak biztosítása) teljesítése. A második nyirbálás tulajdonképpen az első megerősítése volt, de a szovjet érában igazságos revízióról álmodni sem szabadott. Vagy legfeljebb álmodozni, hogy annál keserűbb legyen az ébredés.

A térképek tanúsága szerint a dél-szlovákiai magyarság egy hosszú csíkban élt a magyar–szlovák határ mentén. A múlt idő azért indokolt, mert ez a sáv egyre több helyen szakadt meg az elmúlt pár évtized alatt (lásd például a Pro Civis Polgári  Társulás által portálunkon közzétett kutatásából) és egyre lejjebb került a nyelvhatár.

A térképek nem hazudnak: a felvidéki magyarság hovatovább kisebb-nagyobb szigetekbe zsugorodik össze.

Az a bizonyos csík, amely évtizedeken keresztül élt a tudatunkban, a folyamatos szórványosodással megdöbbentő gyorsasággal foszladozik.

A felvidéki magyarság kötődése sokkal inkább határozható meg észak–déli relációban, mint kelet–nyugatiban. A bodrogközi magyarságnak a trianoni döntés után és annak ellenére ma is erős a kötődése az észak-magyarországi régióhoz (például Sárospatakhoz), olykor szívósabb, mint mondjuk a Csallóközhöz.

A gömöri magyarság kulturális epicentruma Rimaszombat és Rozsnyó mellett ma is inkább Miskolc vagy Budapest, mint mondjuk Dunaszerdahely vagy Komárom.

Csallóközi polgármesterrel beszélgetve tervekről esett szó. Épültek a bérlakások, de ebben a faluban nem ész nélkül, mint másutt, például a szlovák főváros közelében, ahol nemzetiségtől függetlenül duzzasztották a lakosságot. Itt elsősorban helyieknek, fiatal családoknak, magyaroknak készültek az otthonok és bérlakások. Emberem egyszer csak azt mondja: Maga gömöri, terjeszthetné a gömöri fiatalok között, hogy költözzenek ide. Nem tagadom, megütköztem az ötleten. Aztán miért jöjjenek ide? Hogy a gömöri magyarság még gyorsabban fogyatkozzon?

A példából kitűnik, hogy a nyugati, Dunaszerdahely környéki tömbmagyarság részben úgy tekint a honti, gömöri, bodrogközi magyarságra, mint valami távoli rokonra. Az északi szórványról már nem is szólva. Gömör Dunaszerdahely felől nézve sokak szemében már Kelet. Kevéssé kutatott probléma a szociográfusok részéről a belső migráció. Nincsenek adataink arról, hogy mennyi magyar vándorolhatott el az utóbbi időben keletről nyugatra. Pedig az országos jelenség a magyarságot is érinti. Nem tudjuk, mennyivel fogyott a magyarság keleten, és ennek „köszönhetően” növekedett-e a Nyugat-Szlovákiában élő magyarság száma?

Egy riasztó példa: a szlovák főváros részét képező Pozsonypüspöki magyar alapiskolájában ma már többséget alkotnak a Kelet- és Közép-Szlovákiából Pozsonyba és környékén letelepedett magyarok gyermekei.

Durván fogalmazva, ők tartják fenn az egykori mezőváros magyar iskoláját.

A másik ismeretlen terület, hogy mennyivel nőtt a magyarországi magyarság száma az innen áttelepült magyarokkal? Mert a szülőföldjükre visszatérő diákok aránya igencsak sovány.

Az a bizonyos felvidékiség-tudat talán sosem alakul ki, és nem is hiszem, hogy ez lenne a legsürgősebb teendő a megmaradásunk szempontjából. Valami olyan képtelenség lenne ezt erőltetni, mint amikor néhány irodalmár azt kezdte bizonygatni, hogy azért létezik felvidéki magyar irodalom, mert a mi tájainkon született Balassi Bálint, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Tompa Mihály vagy Győry Dezső. Ezt a téveszmét komoly írástudók is kezdték a magukévá tenni, legalábbis kacérkodtak ezzel a kategóriával, szerencsére az ötlet hamar margóra került.

Az autonómia nevű „rémség” megvalósulása ugyanakkor nem gettót jelent (mint azt sokan hangoztatják), hanem jogbővítést és -érvényesítést.

A felvidékiség-tudat fokmérője (illetve annak foszladozása) a négyévente tartott parlamenti választás is, ahol egyre fogyatkozik a magyar párt(ok) támogatottsága. Az egykor 10 százalék körüli arányunk apadásával – a mai nagyjából 8,5 százalékra – rohamosan csökkent a magyar politikai képviselet támogatottsága, ami nem sok jóval kecsegtet. A nyelvi asszimiláció mellett talán ez a legriasztóbb (nevezzük tudatinak) beolvadás, amikor a felvidéki magyarok tömegei mondanak le az etnikai alapú képviseletről, és bíznak meg szlovák pártokat, illetve az azokban létrehozott, egy-két személyes, légyfogóként a kirakatba rakott „magyar tagozatok” ígéreteiben. Ezen a téren a Gyimesi-jelenség inkább kivételnek számít, amikor egy magyar képviselő szlovák pártban válik ismertté, és tér vissza az etnikai politikához.

Tizenkét évvel ezelőtt jelent meg Vadkerty Katalin történész egy érsekújvári konferencián elmondott szövege (A népfogyatkozás történelmi okai), melynek végén erős üzenetet küldött politikusainknak. Érdemes idézni, és feltenni magunknak a kérdést, mi változott időközben?

„Ki a hibás, kit hibáztathatunk, hogy idáig jutottunk? A gyermekeik, unokáik anyanyelvi nevelését elhanyagoló, anyagiakat hajkurászó felnőtteket, a közélet iránt érdektelen magyarokat?

Miért nem vették ezt észre a nemzetiségünk „őrzésével, védelmével” megbízott politikusaink, a magyarságunk megmaradását ígérők, politikai és kulturális életünket vezetők, akiket a tényekre a tudomány nem egyszer figyelmeztetett is? Tisztelt politikusaink, kulturális életünk vezetői! Szavazatainkkal önöket kértük fel, képviseljék az érdekeinket. Bíztunk önökben, s ehelyett megbontották a sorainkat, meggyengítettek bennünket. Akkor jöttek közénk, amikor – saját szempontjukból – éppen jónak tartották, általában a választások előtt. Sohasem tárták elénk a valós helyzetet, nem számoltak el a munkájukkal.

Fenti állításaim természetesen vitathatók, de azért elgondolkodtató, hogy okos, tanult emberek miért kezdeményeznek vitát például olyan triviális kérdésről, hogy ki a magyar? Olyan ez, mint a zöld szilva, amely piros.

Megjelent a Magyar7 hetilap 32. számában.

Lapajánló

2023. augusztus 10., 08:51

Új út, új híd, régi gondok a generációk között – megjelent a MAGYAR7 32. száma

Keresse, olvassa lapunkat, de legjobb, ha megrendeli.