A magyarrá vált Felvidék

Az 1920-as években a kisantantállamok halálos szorításában vergődő, külpolitikailag elszigetelt trianoni Magyarország érthető módon azon hatalmakkal akart kapcsolatba kerülni, amelyek elvetették a Nagy Háborút lezáró versailles-i békerendszert. Így orientálódott a bethleni külpolitika az olaszok felé. A Duce támogatta a magyar revíziós igényeket és a honvédség rejtett fejlesztését (ami mindkét félnek gazdasági előnyöket hozott), s az olaszok érdekeltek voltak abban, hogy a Duna-medencében erősödő német befolyást semlegesítsék. Hitler hatalomra jutása felborította a szép terveket, Németország fegyverkezni kezdett, s 1936-ban megszületett a Berlin–Róma tengely. Ettől kezdve – geopolitikai helyzetünkből adódóan – a magyar külügy kényszerpályára került, és megpróbált a két nagyhatalom táncparkettjén „ügyesen sasszézni”. A kisantanttal kötött bledi egyezmény (1938. augusztus 29.) értelmében hazánk visszanyerte fegyverkezési egyenjogúságát, ígéretet kapott arra, hogy az elszakított nemzetrészek kisebbségi jogait betartják, amiért cserébe le kellett mondanunk a fegyveres revízióról. Most már hivatalosan is megindulhatott a Magyar Királyi Honvédség minőségi és mennyiségi fejlesztése, amelyet az 1938. március 5-i győri programban hirdettek meg. 

A felemelkedő félben levő Harmadik Birodalom 1938-ban fogott hozzá Európa térképének átrajzolásának, méghozzá angol, francia és olasz segítséggel. Az Anschlusst követően bejelentette igényét Csehszlovákia szudétanémet részére, amelyet az 1938. szeptember 29-i négyhatalmi müncheni egyezmény értelmében megkapott. Olasz kérésre került bele annak záradékába, hogy a csehszlovákoknak három hónapon belül rendezniük kell területi vitáikat a magyarokkal és a lengyelekkel, s amennyiben ez nem történik meg, nemzetközi döntőbíráskodás fogja rendezni e kérdéseket. 

A csehszlovák–magyar határtárgyalások 1938. október 8-án kezdődtek meg, de igen hamar kudarcba fulladtak. Igaz, a csehszlovák delegáció jóindulata jeleként visszaadta Ipolyságot és Sátoraljaújhely-Gyártelepet – ahová a honvédség 1938. október 11-én vonult be –, de ezt követően csak minimális területi engedményekre volt hajlandó, mire a magyar fél felállt a tárgyalóasztaltól, és mindkét ország mozgósította hadseregét. E tekintetben a lengyelek gyorsabbak voltak, és elérték, hogy a csehszlovákok átadják Teschen környékét.

A honvédség öt korosztályát mozgósították, és az északi határkörnyékre – szemben az 1200 elemből álló csehszlovák kiserődrendszerrel – felvonult négy hadtest (a székesfehérvári II., a budapesti I., a miskolci VII. és a debreceni VI.), továbbá a diverzáns feladatok végrehajtásával megbízott Rongyos Gárda részei. Magyarország nem akart háborút, így 1938. október 20-án nemzetközi döntőbíráskodásért folyamodott, amelyhez pár nap múltán a „cselákok” is csatlakoztak. Az angolok és a franciák kijelentették, hogy Közép-Európa számukra érdektelen, így Németország és Olaszország vállalta a területi viták rendezését. A bécsi Belvedere palotában 1938. november 2-án kihirdetett első bécsi döntés visszacsatolta a Magyar Királysághoz a Felvidék és Kárpátalja déli részét, 11 927 km² területet és 1 058 000 lakost (86,5 százalékuk magyar volt!) a németek akarata ellenére, akik végig a csehszlovákokat pártolták. Bennünket az olasz külügyminiszter, Galeazzo Ciano gróf támogatott leginkább, aki egy magyar titkos delegáció felkészítése révén az összes, vita tárgyát képező település nevét és népességi viszonyait megtanulta, amelyekre Magyarország igényt tartott. A későbbi határkiigazítások révén a hazatért felvidéki területek nagysága 1939 márciusának végéig tovább növekedett: összesen 12 012 km² vált ismét magyarrá. 

Mindezekről Koltai Jenő gyalogos főhadnagy, a Hadiakadémia hallgatója – emigrációban írt – visszaemlékezésében kendőzetlen őszinteséggel számolt be: „[a csehek] Magyarországgal szemben igyekeztek mindent menteni. (...) csupán a Csallóközt ajánlották fel a maguk szántából. Végre a november 2-i bécsi döntés útján a német birodalom és Olaszország külügyminiszterei a Felvidék déli szegélyterületeit 12 103 négyzetkilométer kiterjedésben ítélték oda Magyarországnak. Bár ezzel a bécsi döntéssel Magyarországon sokan elégedetlenek voltak, mégis nagy dolog volt ezeket a területeket harc nélkül visszanyerni. Ez a sáv 13 százalékkal növelte az ország területét, különösen a Rozsnyó környéki vasércbányák révén jelentősen megjavította a trianoni ország nyersanyaghelyzetét, visszaadta félmilliónál több magyar testvérünket sok régi magyar várossal együtt, és kezünkbe juttatta a csehek ellenünk épített egész erődítési rendszerét. (...) Örömöm és boldogságom nem ismert határt. Nem csupán azért, mert hazám a trianoni béke óta első ízben nyert vissza jelentős részeket ezeréves birtokából, hanem azért is, mert katonapolitikai helyzetünk a teljes reménytelenség állapotából legveszélyesebb ellenségünk kikapcsolása révén az elviselhetőség irányában változott. Ezt talán csak azok voltak képesek felmérni, akik – mint jómagam – a magyar honvédség mikénti csoportosítását próbálták elképzelni háború esetére, a müncheni döntés előtt és után. A Csehszlovákia ellen felvonult magyar haderőrészek a bécsi döntést követően fokozatosan megszállták a visszatért területeket. Horthy először Komáromba vonult be fehér lován, azután Kassára. Ehhez a kassai bevonuláshoz minket is elvittek. Mikor Hidasnémetitől közvetlenül északra áthaladtunk a trianoni határon, ujjongott a szívem. Kissé később tágra nyílt szemmel bámultunk az út mindkét oldalán látható erődökre. (...) Nagy mélységben, több hullámban egymás mögött betonerődök állottak sakktáblaszerűen elhelyezve, amerre csak a szem ellátott. Micsoda vérbe került volna ezeken átküzdeni magunkat! (...) A visszatért területeken élő magyar testvéreink ujjongó lelkesedéssel fogadták bevonuló honvédeinket. De amint a hetek múltak és belekóstoltak a jellegzetes magyar viszonyokba, bizonyos kiábrándulás vett rajtuk erőt. A szomorú tény az, hogy Csehszlovákiában előrehaladottabb politikai és gazdasági rendszerben éltek, mint amiben az akkori Csonka-Magyarország részesítette őket. Csehszlovákiában a polgári demokrácia volt a belpolitika vezérirányzata és az iparilag korszerűen fejlett országban kifejezett anyagi jólét uralkodott. Az igazi demokráciát nem ismerő – félfeudális viszonyok között tengődő – gazdaságilag szegény Csonka-Magyarország csak egyetlen tekintetben jelentett számukra kívánatos változást: abban ugyanis, hogy nemzeti kisebbségből az uralkodó nemzet tagjai lettek.” 

Amikor 1938. november 5-én a honvédek megkezdték a felvidéki bevonulást, a visszatért városokban és falvakban mindenki olvashatta a hazatértekhez magyar, szlovák, ruszin és német nyelven intézett kormányzói szózatot: „MAGYAROK! Újra szabadok vagytok. A gyötrelmek és megpróbáltatások ideje lejárt. A Ti szenvedéstek, törhetetlen akarástok és mindnyájunk küzdelme diadalra juttatta az igazságot. Ismét a Szent Korona fénye sugároz Felétek, az ezeréves magyar múlt sorsközösségének újból részesei lettetek. A magyar haza szeretete és gondoskodása vár Benneteket. A magyar királyi Honvédség lép elsőnek a rabságból felszabadult ősi magyar földre, hogy megvédelmezze és soha többé el ne hagyja. Szeretettel öleljük magunkhoz e területen élő valamennyi nép fiát, hogy velünk örvendezzenek és részesei legyenek a felszabadulás ünnepének. Legyen mindenütt rend, nyugalom és becsületes magyar munka. Ne feledjétek, hogy a világ szeme rajtunk van. Isten áldása legyen e hazán!”

Márai Sándor élményeit a Pesti Hírlapban összegezte: „Néhány órája, hogy hazaérkeztem erről a csodálatos magyar frontról, a felszabadult Felvidék falvaiból és városaiból, s lelkem, idegem, eszméletem még túlságosan telítve van e felejthetetlen kilenc nap emlékeivel; ha megkérdeznek, »mit láttam«, csak annyit tudok felelni, hogy minden falu, minden város látomás volt, egy új magyar élet látomása.”

Az isteni gondviselés, a magyar politikai és katonai vezetés elszántsága, s a kedvező külpolitikai fejlemények eredményezték az első bécsi döntést, így térhetett vissza a magyar Szent Korona fennhatósága alá a Felvidék és Kárpátalja déli része – méghozzá véráldozat nélkül. Emlékezzünk!

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2018/26. számában)