A magyar jövő biztosítéka a kulturális expanzió

Molnár Judit 2019. június 01., 10:22

A magyar kormányzat 47,6 milliárd forintot fordít a Kárpát-medencei óvodafejlesztési program támogatására, amelyből több mint 13 milliárd forint értékben 153 óvoda újul meg és 32 új épül a Felvidéken. A programtól joggal reméli a budapesti kormányzat, hogy több gyermeket íratnak majd magyar óvodába, ahonnan egyenes út vezet a magyar iskolába. Ez azonban nem csupán egy program, ez kulturális expanzió, ami a magyar jövő biztosítéka lehet – mondta lapunknak nyilatkozva Grezsa István, az óvodaprogramért felelős miniszteri biztos.

Számon lehet még tartani, hány településen járt a Felvidéken az elmúlt fél évben? Lehet annál nagyobb feltöltődés, mint amikor boldog, vidám gyerekeket lát?

Valóban nincs nagyobb feltöltődés, különösen a falusi helyszíneket szeretem, mert jó látni ezekben a kis közösségekben az örömöt, hogy itt is megjelenik a magyar állam. Az óvodaátadások azonban azt is megmutatják, mekkora tartalékok vannak még a magyar nemzetpolitikában.

Érdekes benyomásokat szereztem a Felvidékről, hiszen most értettem meg a tagoltságát. Budapestről egységes régiónak gondoljuk, miközben nagyon sokfajta, sokszínű. Persze, azon jót mosolygok, hogy már 110 óvodaátadáson vagyunk túl, és csak az utolsó néhány hétben vált gyakorlattá a magyar himnusz eléneklése, korábban ez alig fordult elő.

A mi dolgunk azonban nem az, hogy ebbe beleszóljunk, a mi feladatunk az, hogy szolgáljuk, ami a Felvidéken elengedhetetlen, ez pedig a magára találás folyamata és a politikai képviselet megerősítése.

Ahhoz képest, hogy nekünk a himnuszénekléshez is „lökésre” volt szükségünk, kellettek az elmúlt hetek történései, az óvodaprogram indításakor a Felvidék pozitív diszkrimináció alá esett. Minek szólt ez, Budapesten is úgy vélik, nagyon rossz helyzetben vagyunk?

A pozitív diszkrimináció arra utalt, hogy mégiscsak a Felvidék Erdély után a legnépesebb Kárpát-medencei magyar közösség, és az asszimiláció veszélye, illetve a billegő identitás itt a leggyakoribb. Ha ennek történelmi okait nézzük, és azt vizsgáljuk, indokolt-e a többségi nemzet által kínált csábítás, látható, hogy a helyzet nagyon összetett. Egyrészt a többséghez képest a vallási különbségek nem jelentősek, másrészt Nyugat- és Kelet-Szlovákia akkora eltérést mutat, mintha nem egy ország volna.

Emellett itt van ez a kísérlet is, ami láthatólag kudarcba fulladt, vagyis hogy hamis internacionalizmusra alapozva vegyespártot hozzanak létre, hogy majd ebben érvényesítsék a magyar érdekeket, ami nem működik, ráadásul ennek áldozatául esik a magyar érdekképviselet is. Ez mind érdekes területté alakítja a Felvidéket, ami számunkra fokozott törődést jelent.

A nemzetpolitikának tehát az a feladata, hogy minden feltételt megteremtsen, és az óvodaprogram ennek jó eszköze.  Ezzel nemcsak MKP-s polgármestereket, hanem függetleneket, hidasokat is meg lehetett szólítani, azzal az üzenettel, hogy Magyarország készen áll a felvidéki magyar politikum és a magyar vagy vegyes házasságokban még magyar identitást hordozók számára egy ajánlatot adni: a 21. században fogjunk össze. 

Tény, hogy specifikus a helyzetünk. Különbözőségünket a Nemzetpolitikai Kutatóintézet által készített, demográfiai kérdéssoron alapuló Kárpát-medencei felmérés is megerősítette. Az derült ki, hogy a többi nemzetrésztől eltérően az óvodaválasztásnál a pedagógus személye és a környezet az elsődleges, a nyelv csak másodlagos. Sarkítva, jó óvó nénit és szép óvodát akarunk, de hogy milyen nyelven folyik a foglalkozás, kevésbé fontos…

A kutatásnak az az érdekessége, hogy megmutatta, a Felvidéken máshogy gondolkodnak, mint a többi külhoni térségben, de azonosan, mint az anyaországban, ahol a nyelv értelemszerűen nem merül fel, a jó nevelői munkára és a biztonságra helyezik a szülők a hangsúlyt. Mindezt figyelembe véve nagyon fontos, hogy mi óvodákat tudunk felújítani, újakat építeni, képzéseket tudunk szervezni. Egyik kedvencem az az üzenetértékű, Apáczai Csere Jánoshoz kötődő rövid példabeszéd, amely szerint a sokadik török betörésnél a harcolni akaró kolozsvári diákokra rázárta a kaput, és azt mondta, „ami kint folyik, az a jelen, ami pedig itt bent, az a jövő”. Ez vonatkozik az óvodákra is. Mi a lehetőséget megteremtjük, de hogyan töltik meg tartalommal, keresztény értékeket hordozó tartalommal töltik-e meg, abba nem tud beleszólni sem a jelenlegi patrióta kormány, sem a jövőbeli kormányok. Ez alapvetően az adott közösségen múlik. Lehet, hogy most üt vissza a kitelepítéseknek a vesztesége, amely humán erőforrásban érte a Felvidéket, mert azt a réteget távolították el, amely egy közösségnek a lelki-szellemi hajtómotorja. Ezek a félelmek, meglehet, máig élnek a Felvidéken, ezért kell nagyobb empátiával kezelnünk az ottani eseményeket. Természetesen ez kicsit sem csökkenti a magyar közösségért munkálkodók felelősségét.

Mintha megindult volna egy pozitív folyamat. Habár csak most zajlanak az óvodai beíratások, a jelek szerint emelkedhet a leendő magyar óvodások száma. Az önök célkitűzése, hogy Kárpát-medencei szinten 48 ezerről 60 ezerre nőjön a számuk. Optimistára hangolt célszám, miből indultak ki?

A folyamat valóban elindult, most a Felvidéken 300-zal több gyermek jár magyar óvodába, mint egy éve. Mi is várjuk a májusi adatokat, mert már sok helyen olyan átalakítások történtek, hogy ennek vissza kellene köszönnie a számokban is.

De tudomásul kell venni a demográfiai mutatókat is, ami az egész térség és a szomszéd népek gondja egyaránt. Nyilván nem vigasztal bennünket, hogy a szlovákiai adatok rosszabbak, mint magyarországiak. Mi a demográfiai folyamatok és a gazdasági emigráció ellenére tűztük ki magunk elé a 60 ezres célszámot, mert ennyi gyerek születik a Kárpát-medencében, és nekünk meg kell teremteni a lehetőséget, hogy minden magyar gyermek számára elérhető legyen a jó színvonalat biztosító magyar oktatási intézmény.

Öntől hallottam azt a bizakodó véleményt, hogy a magyar kormány óvodaprogramja ösztönzőleg hathat a szlovák kormányra. Egyelőre nem látszik, hogy így gondolnák, inkább kivárják, hogy magyar pénzből épüljenek és újuljanak meg az óvodák.

Nem látszik, de azért az agrárminisztériumnak volt egy hasonló pályázata. A bukaresti kormány pedig a napokban jelentette be, hogy 2500 román óvodát hoznak helyre. Nyilván soha nem fogják bevallani, hogy ez szoros összefüggésben van a magyar állam óvodaprogramjával. Meggyőződésem, előbb-utóbb Szlovákia is lépni fog, hiszen a kutatásokból egyértelmű, hogy az óvoda világa az, ahol a legkisebb befektetéssel a legnagyobb nyereséget lehet elérni. Sőt az is meggyőződésem, az dönt el mindent, hogy ezek a gyerekek, akár a vegyes házasságban születettek is, milyen mesevilágon keresztül szocializálódnak. Az ember fantáziáját ez nagyban befolyásolja, a világról alkotott képét alapvetően az óvodáskorban szerzi meg. És nagyon fontos, hogy a magyar gyermekeknek magyar legendárium legyen a fejükben, a magyar kultúrát érezzék a magukénak.

Képgalériánk:

A jól működő rendszer sok részletből áll össze, és mi e téren is komoly gondokkal küzdünk. Nincs elég magyar szakember, logopédusok, pszichológusok, bölcsődék hiányoznak, hogy csak néhányat említsünk a legégetőbb gondok közül.

Nagyon érdekes felismerés volt, hogy sem a Felvidéken, de Erdélyben és a Délvidéken sincs az a fajta bölcsődei rendszer, ami Magyarországon működik. A bölcsődék csak hézagosan hozzáférhetők, néhány nagyvárosban, javarészt jómódú szülők részére. Pont ezért több helyen is épülnek már, és remélhetőleg ez is generál majd egy állami szintű beavatkozást, mint ahogy Romániában az RMDSZ kezdeményezésére már el is fogadták, hogy a bölcsődéket is fejkvóta alapján finanszírozzák. Ugyanakkor

a magyar kormányzati tevékenység, ami rendszerszintű beavatkozás az óvodák világába, túlmutat az épületek felújításán, avagy újak építésén. Ez egy kulturális expanzió. Nyilvánvaló, hogy 100 évvel Trianon után a magyar kulturális expanzió a Kárpát-medencében az oktatási térben képzeli el a jövő magyar erejét, a gazdasági erősödés mellett.

Ez egyúttal rá is kényszerít bennünket arra, hogy a gondjaink okán együttműködjünk a szomszéd népekkel. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy mit tanítanak például a szlovák diákoknak a magyar történelemről. Nekünk azonban messzebbre kell tekinteni, hiszen van ezer év előnyünk. Sok helyen jogfosztással vagy jogszűkítéssel kívánják a magyar kérdést megoldani, pedig nem ez a megoldás. Ma már korántsem egy kifosztott, legyengített Magyarország áll ki a magyarok érdekei mellett, hanem egy folyamatosan erősödő és jelentős befolyással bíró közép-európai ország, ahol stabilitás és biztonság van. És ami a legfontosabb, nekünk van jövőképünk, hiszen sok helyen még ez is hiányzik.

Beszélgetésünk elején úgy fogalmazott, hogy a nemzetpolitikának vannak még tartalékai. Miben gondolkodnak, milyen irányokat vehet még a kormányzati politika e téren? A Felvidéken kétségkívül az egyik legnehezebb helyzetben a kisiskolák vannak.

Ha megléptük az óvodaprogramot, természetes, hogy a kisiskolákkal kívánjuk folytatni. Mert ha magyar kulturális expanzióban gondolkodunk – és tegyük hozzá, ez a példaértékű gondolatiság legutoljára Klebelsberg Kunó idején volt jelen a magyar történelemben – akkor el kell érnünk, hogy a magyar kisebbségi oktatás egyfajta branddé váljon a Kárpát-medencében, vagyis a magyar iskolákban, óvodákban a minőség garantált legyen. Tudom, ettől még messze vagyunk, hiszen teljesen más a valóság egy Felső-Tisza-vidéki, kárpátaljai iskolában és egy Pozsony melletti településen, és e kettő között rengeteg átmenet van. Ez egy sokszínű világ, ezért a magyar nemzetpolitikában a rendszerszintű programok felé kell elmozdulni. Én azok közé tartozom, akik az elképesztő eredmények mellett is elégedetlenek és türelmetlenek. Kegyelmi időszakban vagyunk 9 éve, és nem tudhatjuk, meddig tart. Kétségtelen, ma már mindenütt belebotlik az ember a magyar kormány által megvalósított projektbe, egy épületbe, intézménybe, közösségbe. Ezzel együtt 2018-ban a teljes külhoni közösségekre fordított források nagysága, beleértve a nyugati diaszpórát is, csak alulról közelíti a 200 milliárd forintot. Ha komolyan gondoljuk, hogy a Kárpát-medencei nemzetegyesítés nemcsak alkotmányos kötelesség, nemcsak identitás és kultúra kérdése, hanem versenyképességi kérdés is, akkor reális volna a mindenkori bruttó nemzeti termék egy százalékát erre a területre fordítani, ami jelenleg 320-340 milliárd forint között mozog. Ekkora összegnél már lehetne konceptuális programokat elindítani. Ahogy a felsőoktatásban meg tudtuk teremteni az egységes Kárpát-medencei teret, miért ne tudnánk az oktatás alsóbb szintjein megteremteni? Ez persze a rendszerek összehangolását is jelentené, módszertanban, intézményi téren, alapkövetelményekben, ahol nyilván a magyarországi standardok lennének a meghatározóak. Ezt joggal várhatják el tőlünk a Felvidéken és a többi térségben is. A nemzetpolitika azonban a programoknál sokkal többet jelent.

Ugyan még Trianont sem dolgoztuk fel, és nemcsak mi, a győztesek sem, nekünk, magyaroknak tudomásul kell venni, hogy nem állítható vissza, amitől jogtalanul megfosztottak bennünket, de ma már nem is az országhatárok jelentik az igazi lényeget, hanem a befolyás.

Ebben viszont semmiféle politikai akadály nincs előttünk, hogy a következő évtizedekben az, amit expanzióként jelöltem meg kultúrában, gazdaságban, a lelkekben is végbemenjen. És ez nemcsak az egyéneken, hanem a közösségeken is múlik.

A közösségi színtér az, ahol a felvidéki magyarság nagyon gyenge, egyrészt nálunk a legmagasabb a nemzetelhagyók száma, de a magyarságukhoz még ragaszkodók sem tudnak erős akarati közösségként fellépni. Kérdés, ez csupán a politikum, vagy az értelmiség felelőssége is? Ön hogyan látja a jövőnket?

Nagyon érdekes kérdés az értelmiség szerepe a politikában. A rendszerváltás környékén és azt megelőzően értelmiség nélkül elképzelhetetlen volt a politikai artikuláció. Ez mára gyökeresen megváltozott egész Európában. Ez nem azt jelenti, hogy az értelmiség felelőssége egy jottányival is csökkent volna. A felvidéki jövő döntő mértékben nem az anyaország hozzáállásától függ, mert mi ezt a támogatást addig fel fogjuk tartani, amíg egyetlen magyar is van. De nem egy kísérletet szeretnénk finanszírozni, hogy itt van néhány magyar, aki büszkén vállalja, a többség pedig elfordul a saját identitásától. Abban reménykedem, hogy az emberekben belülről megindul a változás, ennek elengedhetetlen mozzanata a politikai egység kérdése. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez most vágyálom, teljesíthetetlen feladatnak tűnik, de meggyőződésem, hogy az etnikai alapú politizálásnak nincs alternatívája.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2019/22. számában)

0 HOZZÁSZÓLÁS