A Felvidéken a legfontosabb az identitás megerősítése

A nemzetpolitikai időszámítás MÁÉRT‑től MÁÉRT‑ig tart. Tavaly érthe­tően a kárpátaljai történések álltak a középpontban, sajnos, az ottani helyzet azóta sem javult. Az idén is értékelték minden közösség helyzetét, de más döntések is születtek.

A legfontosabb kérdés valóban továbbra is Kárpátalja, a második helyen viszont az elmúlt időszak választásainak az értékelése és a további feladatok meghatározása volt, három‑négy éves időtartamra vonatkozóan. A MÁÉRT feladata az is, hogy döntsön, milyen tematikus év, illetve emlékév legyen jövőre. Az emlékév kiválasztásában sokat segített Semjén Zsolt és Németh Szilárd indítványa, amely azt javasolta, hogy 2019 legyen II. Rákóczi Ferenc emlékéve. Ezt a MÁÉRT tagjai is üdvözölték, a pénteken elfogadott zárónyilatkozatban tematikus év tekintetében az a döntés született, hogy 2019 a külhoni magyar gyermekek éve lesz. A tanácskozás egyúttal lehetőséget adott arra is, hogy kérjük a határon túli politikai pártokat, programjukban és a napi politikában is kiemelt helyen kezeljék a családpolitikát, ezt ugyanis egyik utódállamban lévő magyar képviselet sem kezeli kellő súllyal.

Nagyon különbözőek az élethelyzetek, az érdekérvényesítési lehetőségek a különböző térségekben. Az ön értékelése alapján hol tart most a Felvidék, milyen kondícióban van a felvidéki magyarság?

A Felvidéken most vagyunk túl egy jelentős választáson. November 10‑én önkormányzati választást tartottak, s én ezúton is szeretnék gratulálni minden megválasztott polgármesternek és önkormányzati képviselőnek, s köszönöm azok támogatását, akik a magyar pártnak a jelöltjeire szavaztak. Ha a számok tükrében értékeljük a választást, látható, hogy a részvételi arány a magyar régiókban valamivel gyengébb volt, a mozgósításra tehát a következő választásokon nagyobb hangsúlyt kell fektetni. Komoly eredménynek tartjuk viszont, hogy az MKP megtartotta a pozícióit, sőt meg is erősödött, hiszen 107 helyett most 115 polgármestere van, s a Most‑Híddal közösen indítottakkal együtt 146. Ez szép eredmény, mint az is, hogy növekedett a képviselőik száma. Nyilván az értékelésben nem lehet megkerülni a Most‑Hidat sem. Elmondhatjuk, hogy ők is erősödtek, főként északon, délen pedig megőrizték pozícióikat. Ez tehát nem jelenti azt, hogy regionálisan a magyarság körében erősebb lenne a Most‑Híd, inkább úgy tűnik, fej‑fej mellett halad a két párt. Mi természetesen továbbra is a magyar pártban gondolkodunk. De a vegyespárttal, mint politikai szervezettel, úgy vélem, az MKP‑nak és nekünk is tárgyalni kell, hiszen ők magyarokat is képviselnek. Ezért nem lehet a szőnyeg alá söpörni ezt a helyzetet, a megosztottságot. A magyar kormány stratégiai szövetségese továbbra is az MKP, hiszen a Most‑Híd egy vegyespárt, amivel ugyan nincs gond, csak így őket nem tudjuk úgy kezelni, mint egy magyar pártot.

Nem lehet nem meghallani, hogy egyre többen megfogalmazzák, az erősödés érdekében a két pártnak valamilyen szinten egymásra kellene találnia. A magyar kormányzatnak, illetve önnek, a helyzetet jól ismerve, mi erről a véleménye?

Nem egyszerű a helyzet, mert egységes Felvidékről sem nagyon lehet beszélni. A területi széttagoltság egy olyan jellegzetessége ennek a tájegységnek, ami behatárolja azt is, hogy milyen összefogás, avagy milyen politikai szervezettsége lehet. Láthatóan az érintettek küszködnek is ezzel, hiszen teljesen más helyzetben van egy dunaszerdahelyi, mint egy királyhelmeci. Ebből kellene tehát politikai egységet kovácsolni. Nagyon nehéz! Persze, volt az egységre példa, mert a történelemben mindig van erre való törekvés, aztán jön a széthúzás, a megosztottság, majd megint egy újabb szándék az egységesülésre, és ez állandó körforgás. Ugyanakkor a többi régióban az egységesülés már többé‑kevésbé megtörtént. Kárpátalján a két nagy politikai erő összefogott, ennek köszönhetően a legutóbbi helyhatósági választásokon történelmi sikert értek el. Erdélyben három nagyobb párt van, és két nemzeti tanács. Két párt összefogott, a harmadik a nemzeti tanácsot próbálja mozgatni. Ott tehát már majdnem sikerült az összefogás. Délvidéken most zajlottak a nemzeti tanácsi választások, a VMSZ nagyon megerősödött, és Horvátországban is elindult a két párt az egység felé.

De ezek, ha szemben állnak is, mind színmagyar pártok.

Erről van szó. Ezért gondolom azt, hogy helyi szinten is, meg országos szinten is a Most‑Hídnak a magyar jellegét kellene erősíteni. Én is azt érzékelem, mintha a választók azt várnák, hogy a két párt valamilyen szinten együtt tudjon működni. Ez nem jelenti azt, hogy egy pártot kellene létrehozni, nem egyesültek Kárpátalján és Erdélyben sem. Ha egyesülnének, lehet, hogy a szavazóik jelentős részét el is riasztanák. Hiszen aki eddig MKP‑s vagy hidas volt, nyilván azért volt ott, mert nem akart a másik pártba menni, és ha egyesülne a két párt, azt sem támogatná. De adott helyzetben, például egy választás során, nem biztos, hogy nem megfontolandó, hogy közös listán szerepeljenek, azonos feltételek mellett.

Azért számtalan példája van annak, hogy nem működik a közös fellépés, ez akár most is látható volt, önkormányzati szinten is.

Önkormányzati szinten sok függ a jelölt személyétől, az a meghatározó. A választók nem szavaznak egy jelöltre, ha nem érzik megfelelőnek. Az országos választásnak már más a természete és a logikája.

A felvidéki magyarságot nemcsak a megosztottság, az asszimiláció is rendkívüli mértékben sújtja. A többi külhoni térség nehezebb helyzetben van, mégis ellenállóbb.

Épp ez a magyarázat. Minél nehezebb a politikai, a gazdasági helyzet, az életben maradási ösztön annál erősebb. Most Kárpátalján vannak erősen aggasztó jelek, és ebben a folyamatban a gazdaság is nagyon meghatározó. Ukrajna rossz helyzetben van, így miért is akarna egy magyar a többséghez tartozni, mikor Magyarország sokkal fejlettebb.

Kérdés, hogy akkor a felvidéki magyar miért akar szlovák lenni? Vagy csupán megfelelési kényszerről van szó?

Valóban, Szlovákia és Magyarország között gazdasági fejlettségben nincs jelentős különbség. Mind a két országban vannak fejlettebb és rosszabb helyzetben lévő régiók, de általában véve az országos szint hasonló. Én inkább azt látom, hogy a szlovákiai magyarságnak az identitása nagyon hasonló a Magyarországon élő magyarokéhoz. Ebben a térségben a szlovák és a magyar is gyorsan vált identitást, és ennek nem egy példája volt a huszadik század során. Többszázezres tömeg volt az, amely egy‑egy impériumváltáskor tudott váltani. És ebben benne van a nagyon erős megfelelési kényszer is. Ez főleg ott figyelhető meg, ahol gazdaságilag erősebb a környezet. Jó példa erre Szlovénia, a Mura vidéke, ahol az emberek úgy gondolják, a gyerekük jobban tud érvényesülni, ha tud szlovénül. A Felvidéken hasonlóan él ez a jelenség. Úgy gondolom azonban, ha erősítjük az oktatási rendszert, ha erősítjük a bölcsődéket, az óvodákat, az általános iskolákat, akkor olyan erős identitást adunk a gyerekeknek, amelyre a jövőben is lehet építeni. És akkor 50‑100 év múlva is lesz magyar.

Épp ezt célozza az óvodaprogram. Azért ennek a 38,5 milliárd forintos költségvetésű programnak Magyarországon megvoltak a bírálói, ellenzéki térfélen, ez ugyanis egy jelentős költségvetési tétel. Önök viszont azzal érvelnek, hogy ez megtérülő befektetés.

És ez így is van! Amit a családokra költünk, mindig megtérül. A 2018 a külhoni magyar családok éve programhoz szorosan hozzátartozik a Kárpát‑medencei óvodafejlesztési program. A gyermek életében ez az egyik legfontosabb szocializációs időszak, ekkor tanulja meg az alapvető készségeket, de a nyelv szempontjából is nagyon meghatározó kor. Mi a baj azzal, ha a magyar gyerekek, vagy a vegyes házasságba születettek magyar közegben, szép és jó környezetben vannak? Nagyon sok szlovák szülő is épp ezért találhatja meg a magyar óvodát, akiknek a gyermekei majd felnőttként is hasznosíthatják az így kapott magyar nyelvet. Ez nem kidobott pénz. Amit a gyerekeinkre költünk, az a ­jövőnk.

A Nemzetpolitikai Kutatóintézet készített egy reprezentatív felmérést, amelyből az derült ki, hogy a többi térségtől eltérően a felvidéki szülőknek óvodaválasztáskor nem a nyelv az elsődleges, hanem az óvónő személye, a biztonság, a környezet.

Pontosan úgy gondolkodnak, mint Magyarországon. Az elvárás egyértelmű, az óvoda legyen új, szép környezetben, felkészült óvónők legyenek. Csakhogy ha van egy jó szlovák ovi, meg egy lepusztult magyar, akkor érthető, hogy a szülő elfordul a magyartól, és a szlovákot választja. Ezért kell erősíteni a magyar óvodahálózatot, hogy jobbak, szebbek legyenek az intézmények, mert ha nem így van, nem viszik oda a szülők a gyermeküket.

A családtámogatást kiemeltként kezeli a nemzetpolitika, így januárban indult a babakötvény és az anyasági támogatás igénylésének a lehetősége. A kezdeti nagy lendület azonban mintha alábbhagyott volna.

A babakötvényt és az anyasági támogatást igénylők száma folyamatos emelkedést mutat. Most 8 ezer körül lehet azoknak a száma, akik igényelték, de a lehetőséget az érintettek még messze nem használják ki olyan mértékben, ahogyan lehetne. Az alapértékekből egyébként nem engedünk, így a családtámogatási rendszerből sem. A közeljövőben az Országgyűlésben a jogi szabályozását kétharmadossá szeretnénk tenni, hogy a rendszert ne lehessen megváltoztatni. Nem azért építettük tíz évig, hogy ha jön egy másik irányvonal, szétverje.

A nemzetpolitika keretei között már nagyon sok programot elindítottak, és ezekhez nem kevés forrást is rendeltek. Mi lesz a folytatás, várható‑e változás a támogatások rendsze­rében?

A támogatások nagyságrendje jövőre is az ideihez hasonló lesz. 2009‑ben a baloldali kormányzat idején ez az összeg 9,1 milliárd forint volt, amelyet a szűken vett nemzetpolitika kapott, tavaly ez már 100 milliárd volt, és ezt a nagyságrendet az idén is elérjük. A költségvetési keretünket egyébként mindig jóval meghaladjuk, majdnem megháromszorozzuk az év végére. A következő évben is jó pozícióból indulunk, és minden programot folytatni tudunk. Szerintem ez nagyon kedvező helyzet, most kell kihasználni azt, hogy olyan nemzeti kormánya van Magyarországnak, amely előtérbe helyezi a külhoni térségek fejlesztését. Ha csak a Felvidékre gondolunk, az elmúlt időszakban olyan jelentős, a magyar kormány támogatásával megvalósult fejlesztésekről tudunk beszámolni, mint a borsi kastély folyamatban levő felújítása, a Czeglédy Péter Református Gimnázium kollégiumának létrehozása Léván, a kassai Márai Sándor Emlékház megvásárlása és felújítása, a Gombaszögi Nyári Tábor bővítése és fejlesztése, a szepsi magyar iskolaközpont alapkőletétele, amely – a tervek szerint – 2019‑re elkészül. Mindez csak néhány a több száz fejlesztés, beruházás közül, amely az anyaország támogatásával tudott a Felvidéken megvalósulni.

Azért akad, akinek szúrja a szemét ez a támogatási rendszer. Bugár Béla szeptemberben egy lapnak úgy fogalmazott, senki sem tudja, hová folynak el azok a pénzek, amelyeket a magyar kormány saját hűbéreseinek osztogat Szlovákiában. Mi erre a magyar kormányzat válasza?

Mi az, hogy nem lehet tudni, hová mennek a támogatások? Az adatokat bárki nyugodtan kikérheti és megtekintheti. Az ilyesfajta nyilatkozatok nem szerencsések. A magyar támogatási rendszer átlátható, mint ahogy azt is lehet tudni, hogy a szlovák kormány kiket támogat. Nem egy olyan településnek adtunk támogatást akár az oviprogramban, akár másban, akik odahaza hiába pályáznak már 4‑5 éve, nem kapnak semmit a szlovák kormánytól. Mi sem kérdeztük azt, hogy miért van ez így. És nem egy olyan települést is támogattunk, ahol a polgármester Most‑Híd‑as.

A Most‑Hídban a pénzekről való egyeztetésre lenne szándék, sőt, sokkal többre is, hiszen többször nyilatkozták már, hogy a támogatásokat össze kellene vonni, tehát szívesen látnák magukat a pénz­osztó szerepében a magyar pénzek esetében is. Rigó Konráddal tárgyalt már, gondolom, ez is felmerült.

Rigó Konráddal informálisan megbeszélésem volt, ezért inkorrekt lenne, ha erről a sajtóban beszélnék. A közös programok esetében, mint például kiállítások vagy a borsi kastély felújítása, szívesen együttműködünk. Nálunk is van egy erős szlovák közösség, amely számában nem is olyan számottevő, mint a szlovákiai magyarság, de a magyar kormány kiemelten odafigyel rájuk. Mi szívesen vennénk, ha Szlovákia is hasonló mértékben támogatná őket. A szlovák nemzetpolitikának azonban más a nagyságrendje és az intenzitása, mint a magyarnak.

Ma már diplomáciai kérdés, pedig eredendően a nemzetpolitikához tartozik az állampolgárság ügye, amelyben évek óta nincs előremozdulás. Ön lát esélyt arra, hogy ez, avagy a többi érzékeny kérdés is rendeződjön?

Ez előbb‑utóbb megtörténik, rövid távon viszont nem látok arra jelentős esélyt, hogy például az állampolgársági törvényen változtassanak. A két ország között soha nem tapasztalt módon jó a viszony, mind külpolitikailag, mind gazdaságilag, mind regionális összefogásban, vagy a V4‑ek területén. Néhány éve még nem gondoltuk volna, hogy szlovák rendőrökkel védjük majd a magyar határt. Tehát sok mindenben történt előrelépés. Ugyanakkor valóban vannak nyitott ügyek, mint például a Beneš‑dekrétumok, amely elsődlegesen nem a magyarok miatt rendezetlen, viszont, ha nem is kárpótlás szintjén, de az emberek igazságérzete miatt, ezt a kérdést is rendezni kellene. Az állampolgársági törvény pedig azért érthetetlen, mert az egyértel­műen a szlovákokat sújtja a leginkább.

2019‑ben mi lesz a nemzetpolitika fő feladata a Felvidék irányában?

Munka lesz bőven, fel kell készülni a két közelgő választásra. A nemzetpolitika kiszámítható lesz a következő időszakban is. Az elkezdett programokat visszük tovább, remélhetően minél többen támogatják ezeket az elképzeléseket, és ezzel az identitást is tudjuk erősíteni. Számunkra ugyanis a Felvidéken ez a legfontosabb.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2018/29. számában)