70 éve indultak a pusztulásba a Don-kanyar hősei

A haderő tragikus sorsát akkor még nem lehetett előre látni - mutatott rá a Honvédelmi Minisztérium az évforduló alkalmából készített háttéranyagában. A szovjet hadsereg 1941-1942 telén ellentámadást indított és 200 kilométerrel szorította vissza a német hadsereget, ami arra késztette a német hadvezetést, hogy fokozottabban vegye igénybe szövetségesei katonai erejét. A német Szárazföldi Haderő Főparancsnoksága (OKH) azt tervezte, hogy 1942 folyamán a Blau fedőnevű hadjáratban térdre kényszeríti a Szovjetuniót. Az offenzívát az arcvonal déli szárnyán kívánták megindítani, hogy minél gyorsabban elérhessék a déli olajmezőket.

1942 januárjában előbb Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter, majd Wilhelm Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht főparancsnokság főnöke járt Budapesten. A január 22-i megállapodás szerint egy hadsereg kötelékében kilenc könnyűhadosztálynak, egy páncélosdandárnak és egy repülő köteléknek kellett részt vennie az 1942. évi hadjáratban. A kijelölt 2. hadsereg-parancsnokság alárendeltségébe nem hadrend szerinti seregtestei kerültek. A kivonuló szombathelyi III., pécsi IV. és miskolci VII. hadtestparancsnokság két-két saját könnyűhadosztályát mozgósította, a harmadikat más hadtest kötelékéből vette át.

A 207 ezer fős hadsereg megkapta a rendelkezésre álló készletek csaknem felét, a fegyverzetet és a felszerelést a kilenc hadtesttől egyenlő arányban vonták el. Horthy Miklós kormányzó a hadsereg parancsnokává a 36. tényleges szolgálati évét betöltött Jány Gusztáv vezérezredest nevezte ki. A magyar 2. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy a német 4. páncélos és a 6. hadsereg között Kurszk térségéből kiindulva Tyim előtt törjön át Sztarij Oszkol irányába és jusson ki a Donhoz.

A sztálingrádi csatában az ellentámadásba lendült szovjet hadsereg december 17-én elérte az olasz 8. hadsereg sávját, amelyhez északnyugatról a magyar 2. hadsereg csatlakozott. A B Hadseregcsoport parancsnoksága felismerte, hogy a következő támadás a magyar 2. hadsereget éri. Annak arcvonala mögött ezért 1943. január 2-ától Hans Cramer vezérőrnagy parancsnoksága alatt tartalékot állított fel, amelybe beosztotta a magyar 1. páncéloshadosztályt is. A 2. hadsereg parancsoksága ezzel elvesztette parancsadási lehetőségét a legerősebb magyar seregtest felett.

Január 14-re a 2. hadsereg arcvonala kettészakadt, a szovjet hadsereg folyamatosan tört előre és súlyos veszteségeket okozott a visszavonulásra kényszerülő magyar csapatoknak. Január 24-én - Hitler engedélyével - a B Hadseregcsoport parancsnoksága kivonta az arcvonalból a magyar 2. hadsereget. Március 5-én a 2. hadsereg újjászervezési körleteként a Dnyepertől nyugatra Koroszteny és Ovrucs környékét jelölték ki.

1943. február 1-jén Hitler fogadta Szombathelyi Ferenc vezérezredest, a Honvéd Vezérkar főnökét, aki azzal a megbízatással érkezett, hogy eszközölje ki a 2. hadsereg hazahozatalát. Hitler március 28-án - a parancsnokság kivételével - ehhez hozzájárult. A 2. hadsereg maradványai április 24. és május 30. között tértek haza.

A magyar 2. hadsereg 1943. januári és februári veszteségeiről, s a meglévő összegyűjtött létszámról 1943. február közepétől kezdtek folyamatosan jelentést tenni a csapattestek parancsnokságai. Hozzávetőleg 125 ezer főre tehető a 2. hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során megsebesült, elesett, eltűnt vagy fogságba esett katonáinak száma. A 125 ezerből mintegy 50 ezer volt a hősi halottak, s ugyanennyi a sebesültek száma. Közel 30 ezren estek hadifogságba vagy tűntek el örökre.

Az elsőként a hadműveleti területre érkező III. hadtest a Weichs-seregcsoport kötelékében, június 28-tól áttörte a szovjet Brjanszki és Délnyugati Hadseregcsoport arcvonalát, s 150-170 km mélyen előretörve, július 7-10. között elérte a Dont. A magyar seregtestek nagyobb része 1942. júliusában és augusztusában jutott ki a Donhoz.

A magyar 2. hadsereg a német 2., 6. és 4. páncélos hadsereggel, az olasz 8., valamint a román 3. és 4. hadsereggel von Bock, majd von Weichs vezérezredes B Hadseregcsoportjának kötelékébe került. E csoportosításra hárult a Sztálingrádot és a kaukázusi olajmezőket célzó hadműveletek balról és hátulról történő biztosítása.

A Donhoz kiérkező magyar seregtesteket védelembe rendelték. A hadseregcsoport parancsnoksága a német elvek szerint a magyar 2. hadsereg védősávját 200 kilométer szélességben határozta meg, ám nem vette figyelembe, hogy a magyar könnyűhadosztályok - a német gyaloghadosztályoktól eltérően - csupán két, és nem három gyalogezreddel rendelkeztek. A védelem mélységben történő kiépítésére és megfelelő tartalékok képzésére így nem volt lehetőség.

A védelem rendszerének kialakítását hátráltatták a július 18. és szeptember 16. közötti hídfőcsaták. Az ezekben elszenvedett veszteség 26-27 ezer főre tehető, az 1. páncéloshadosztály harckocsijainak fele elveszett. A személyi állomány pótlására és részleges váltására november folyamán 35-36 ezer ember került ki a Donhoz.