2021. szeptember 12., 19:03

Vendégségben Vendvidéken - II. rész

Szentgotthárd elsősorban az 1664. évi csata révén vált ismertté. A török hadak feletti győzelemnek emléket állítottak a múzeumban is. A város környéke is rejt látnivalókat. Folytatjuk vendvidéki kalandozásunkat.

vendvidék
Fotó: Csermák Judit
Apátistvánfalvi látkép.

A Magtártemplom-színház, a ciszter kolostor és a templom mellett Szentgotthárd más látnivalókkal is dicsekedhet. A nyugatról a városba érkezőt az úgynevezett Pannon Kapu alkotás fogadja, rávésve részletek Szent Istvánnak fiához, Szent Imréhez címzett intelmeiből: „Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson…

A Pável Ágoston Helytörténeti és Szlovén Nemzetiségi Gyűjtemény kiállításait Gueth László felkészült múzeumpedagógus részletes, tartalmas magyarázataival jártuk végig.

"A múzeum alapítója Gáspár Károly volt. A Szentgotthárd környéki szlovének életét három szoba mutatja be. Ez az ország egyetlen szlovén nemzetiségi múzeuma. Rábavidéken körülbelül háromezren élnek, nyolc faluban." Érdekes népszokásuk a rönkhúzás – tudtuk meg – farsang utolsó hétvégéjén szokták megrendezni, ha az András nap előtti időszakban, illetve farsangkor nem volt esküvő. A fiatalok kimentek az erdőbe, a kivágott rönkre ráültettek egy gúny menyasszonyt, vőlegényt, s tréfásan megtartották az esküvőt. A múzeum legfőbb attrakciója a szentgotthárdi csatát bemutató kiállítás digitális terepasztala. Az ipartörténeti kiállítás a múlt századforduló négy gyárát mutatja be.

vendvidék
Fotó: Csermák Judit
Kihívás, érték, jövő - szavak a gimnázium festett kerítésén.
Kaszagyár, dohánygyár, óragyár és selyemgyár

A gerencsérek kiállított munkái egyszerű, letisztult formavilágról és díszítésről tanúskodnak. Doncsecz Károly, a népművészet mestere 2012-es halálával sajnos sírba szállt a rábavidéki fazekasság. Számomra emlékezetes marad a nagyméretű korabeli agyagedény „mosógép”. A múzeum az úgynevezett Stájer házban kapott helyet, ami az egykori kaszagyár munkásainak épült. A 19. század vége hozta el az iparosodást a városnak, amit megtorpantott a trianoni határok meghúzása és a gazdasági válság.  A leghíresebb, s legtovább élő üzem az 1902-ben alapított Kaszagyár volt, ami tőkehiány miatt 2001-ben bezárt. A Dohánygyár 1894-től működött, munkahelyet biztosítva a nőknek is. Gépeit 1948-ban Egerbe telepítették. Épülete pszichiátriai intézményként szolgál, második emeletén rácsos ablakok mögül néztek ki az ellátottak. Az Óragyár 1896-ban kezdte működését, svájci munkások segítségével. Sajnos pár évtized múlva Bécsbe helyezték át a termelést. A Selyemgyár egykori székhelyén ma több vállalkozás osztozik. A határzónában fekvő város Csipkerózsika álmából a határnyitást követően ébredhetett fel: megnyitotta kapuit az Opelgyár.

A város főterét Széll Kálmánról, a térség országgyűlési képviselőjéről nevezték el, itt áll mellszobra is. Két másik, a múltban meghatározó személyiséget ábrázoló alkotást is fotózhattam: III. Bélát és Leeb apátot. Ottlétünkkor a pandémia miatti szabályok enyhítésének a hatása már érzékelhető volt, a kávéházak teraszain jókedvű társalgás folyt. Egyik vacsoránkat a százéves Zöldfa étteremben fogyasztottuk el. Az étterem étlapja többprofilú, kisvárosban nem lehet egy dologra szakosodni, tudtuk meg Papp Ferenctől, az étterem vezetőjétől. Speciális, tájra jellemző étel után érdeklődtünk. Válaszában a régi és az új találkozásából született fogásukról mesélt: tócsni tépett hússal. A sok órán keresztül pácolt, fűszerezett, zöldségekkel együtt sütött comb széteső darabjaival töltik meg a hagyományos tócsnit.

Kíváncsiak voltunk a már többször említett csata helyszínére, s kimentünk Szentgotthárd határába, a Rába folyó partjára egy kis történelemidézésre.

Sárgálló repceföld mellett haladva nézhettünk át a túlpartra, a magyar hadak valamikori állomáshelyére. Az osztrák oldalon Nagyfalvánál (Mogersdorfnál) a csata emlékére állítottak egy nagy keresztet, s mellette kápolnát. Közel-távol egy lélek sem zavart bennünket, s elképzelhettük az egykor történteket. 1664-ben a török csapatok délről Bécs felé vonulva megtorpantak a Rába vonalánál, és egyesített keresztény sereggel néztek farkasszemet. Csuk Ferenc, a szentgotthárdi Honismereti Klub tagja így írja le A szentgotthárdi csata című versében a harcok sorsát eldöntő Hohenlohe német generális szavait: „Nincs három esélyünk, ne várjunk az éjre!/ Még nem kelt át, nem kelhetett át a Rábán/ a nálunknál nagyobb sereg. Ha most gyáván/ megfutunk, szilárd pontot hagyunk vetni…” (Vl. ének). Annak, hogy a törökök nagy létszámfölénye ellenére keresztény győzelemmel zárult a küzdelem, a megáradt folyó is részese volt. A sors banális fintora, hogy évszámegyezést fedeztem fel egy jelenleg forgalmazott francia sörmárkával: a Kronenbourg „1664”-gyel. Ki gondolta volna, hogy a török felett aratott győzelem évében Franciaországban megszületik egy igen kellemes ital?

A régmúlt után a közelmúlt eseményének színhelyére igyekeztünk, a zsidai Jó Pásztor-kápolnához, amit boldog Brenner János vértanú pap emlékére emeltek.

Az 1957-ben bestiálisan meggyilkolt fiatal atya ízig-vérig közösségi ember volt, s ez kiváltotta az akkori hatalom haragját. A rábakethelyi templomtól zarándokút, keresztút vezet az emlékkápolnáig. Az erdő csendjében kanyargó ösvényt követő turista a keresztút állomásainak faoszlopain rögzített Brenner János-idézeteken elmélkedhet. Például: „A szeretet előre néz, nem hátra: vidám szívvel hagyja háta mögött a fájdalmakat és a szenvedést, és a múlandóság megannyi állomását.” Az atyát Ferenc pápa 2018-ban boldoggá avatta.

A közeli Máriaújfalu határában a Hársas-tó csendes szépségében gyönyörködhettünk. A felduzzasztott állóvíz egyik partján tanösvény vezet végig, ismertetve a helyi állat- és növényvilágot, s az Őrséggel közös jellemző építészeti emlékeket: a szórvány településformát, haranglábat.

vendvidék
Fotó: Csermák Judit
Az 1664-es csata helyszínén.
Séta a vasfüggöny mentén

A szép nevű Apátistvánfalvához közeledve megkapó kép a dombon magasodó templom. Ha Szent Istvánnak szentelt templomról hallunk, első királyunk jut eszünkbe, itt azonban Harding Szent István a patrónus. A 11. században született szerzetes a ciszterci rend egyik alapítója volt. A község másik nevezetessége a Határőr Emlékhely. A Vendvidék az ország legnyugatibb része, így a vasfüggöny a közelben húzódott. Drótakadályok, aknamező, nyomsáv, határőri ellenőrzések, később gyengeáramú drótkerítés jellemezték az ezerkilencszáznegyvenes évek végétől a nyolcvanas évek végéig tartó időszakot. Egykori határőr kalauzolt végig bennünket a kiállításon. Nem tudom, a fiatalok mit érezhetnek a kialakított rendszer emlékeit látva, de nekem néha borsózott a hátam a nem is olyan régmúlt emlékeitől, és a régi határátlépések gyomor-összeszorító érzéseit idézték fel.

Orfaluhoz közeledve is láttuk, hogy sok sétalehetőséget rejt ez az alpokaljai táj. Elindulhattunk volna a Rókagomba tanösvényen, de meleg volt, inkább letelepedtünk a fennsíkon egy hangulatos buszmegálló mögötti faasztalhoz, s egy jópofa kitömött bábu társaságában elfogyasztottuk a szendvicseinket.

A szépen rendbe hozott Szlovén tájházat csak kívülről szemlélhettük meg. Doncsecz Károly a falu szülöttje volt, egy kis út menti vitrinben, a „Vend-égbolt” Baráti Egyesület feliratú faház előtt fedezhettük fel fazekas munkáit.

A kétvölgyi kilátóból kitekintve magyar, osztrák és szlovén hegyeket láttunk magasodni. A hosszan húzódó dombok között kanyargó úton egyértelműen látható a szétszórt településszerkezet, a falu öt kilométer hosszú, miközben lélekszáma nem éri el a száz főt. Itt is találtunk faépítészeti tudásról tanúskodó haranglábat. Kívülről igényesnek látszó vendégházak sora csábítja az arra járókat. Az egyik magaslaton a Szatócsboltot érdemes felkeresni. Kínálata tényleg vegyes, s előtte ülve jót kávézhattunk a hozzánk dörgölődző cicák társaságában.

Szentgotthárdtól délnyugat felé haladva két Szölnök nevű településsel ismerkedhettünk meg. Alsószölnöktől indul a Vasfüggöny tanösvény, végigjárható a hajdani határvonal egy szakasza.

Felsőszölnök a Vendvidék legnagyobb lélekszámú, hatszáz főt közelítő faluja, a magyarországi szlovének központja, itt van az Országos Szlovén Önkormányzat székhelye. A község közelében, 384 méter magasságban állították fel a hármashatárkövet, amin a magyar, osztrák és szlovén címer látható. A faluban a lakosság többsége szlovén nemzetiségűnek vallja magát. A szlovén nyelvjárást, a vendet már kevesen beszélik. A kétnyelvű általános iskolában – ahol idén tizenhárom elsős kezd – az irodalmi szlovént tanítják, tudtuk meg a minket a Kühár Emlékházban kalauzoló Neubauer Zoltánné múzeumpedagógustól. A kiállítóhely a régi plébániaházban kapott helyet. Lakója volt a 19. században Kossics József plébános, az első szlovén tájmonográfia írója, akiről az iskolát is elnevezték. Itt lakott a 20. század második felében az Emlékház névadója, Kühár János, aki ötven évig volt a falu plébánosa „az Úr és a hívek odaadó szolgálatában”, hirdeti emléktáblája. Sokat tett a magyarországi szlovén nyelv fennmaradásáért.

Szlovén tájház Őrfalun.
Fotó: Csermák Judit
Szlovén tájház Őrfalun.

A Vendvidéket elhagyva két kép idéződik fel bennem erősen: sok-sok fenyőültetvényt láttunk, az egész csöpp csemetéktől a „felnőtt” fákig, bekerítve, védve a vadak „támadásaitól”. A másik kép: az útmenti keresztek. Sűrűn állnak, szépen rendbe hozva, felújítva, s a keresztfa aljába mélyítve többnyire egy kis festett Szűz Mária-szobor őrzi fiát. A tájat járva a hihetetlen csend fogott meg, amit sok helyütt csak a madarak füttye, a döngicsélő méhecskék és az avarban motoszkáló állatkák hangja tört meg.

Kapcsolódó cikkeink

Megosztás
Címkék