2021. január 30., 14:00

Vakcinatörténelem II.: A tudomány diadala! Kérdőjelekkel...

Vakcinatörténeti sorozatunk kissé megkésett második epizódjában pontosan ott vesszük fel a fonalat, ahol a legutóbb elengedtük. Egy írás erejéig még maradunk a fekete himlő legyőzésénél, s Jenner nagy találmányának kissé romantikusra sikeredett története után most a kőkemény tudományos kutatás világába merülünk alá.

Fotó: AP/Tony Camerano
Már-már bulihangulatú tömeges oltás New York-ban, 1947 áprilisában.

A Jenner által közismertté tett vakcináció a XIX. század közepére általánossá vált a fejlett országokban, 1821-től Skandináviában, 1853-tól Nagy-Britanniában lett kötelező a Jenner-féle himlőoltás, az amerikai polgárháború előestéjére pedig a legtöbb (leendő) tagállamban is törvény szabályozta azt. Jenner annak idején meg volt győződve róla, hogy az általa kidolgozott módszer alkalmas lehet a himlő globális legyőzésére, de álma már csak jóval halála után, az 1970-es években vált válósággá.

Érdekes adatokat találni az általános himlőoltás magyarországi bevezetéséről is. Kiss László orvostörténész egyik munkájában így ír: (…) Az 1953-ban kiadott Az újabbkori magyar orvosi művelődés és egészségügy története című Gortvay-mű több alkalommal utal a himlő elleni védőoltás, a vakcináció „hatósági megszervezésére”. Schraud Ferenc országos főorvos az 1804. március 13-án kelt 5524. számú helytartótanácsi rendelettel „az óvhimlő oltonyozását (!) az egész országba bevezette” írja a 14. oldalon, majd pár sorral lejjebb a Schraudot követő Pfisterer András országos főorvos érdemének tudja be, hogy hatósági feladattá tette a himlőoltást.10 „Az 1813. évi királyi dekrétum alapján, amely a himlőoltásnak az egész országra való egységes kiterjesztését és egyöntetű végzését rendelte el, a helytartótanács az 1813. évi 28769 számú rendeletével a himlőoltást országosan kötelezővé tette” Kiss szerint ezek az adatok, hiteles forrásmegjelölés nélkül óvatosan kezelendők, így az általános himlőoltás bevezetése ennél későbbre tehető. Vagy 1829-re, amikor a korabeli források szerint az akkor országos tiszti főorvosként munkálkodó Lenhossék Mihály elrendelte a himlőoltást, vagy, s ennek már számos írásos bizonyítéka van, az 1876-os közegészségügyi törvény idejére.
who
Fotó:  WHO
A WHO hatnyelvű dokumentuma, amelyen az áll: "Mi, a fekete himlő kiirtását hitelesítő bizottság tagjai kijelentjük, a fekete himlőt kiirtották a föld színéről."
A tudomány diadala

Ezekből a példákból látható, a himlőoltás Európában és Észak-Amerikában legkésőbb a XIX. század második felére általánosan elterjedt. A betegség ugyan nem tűnt el (az USA-ban 1902-ben volt egy komolyabb járvány), de, legalábbis a fejlett világban, nem jelentett már akkora veszélyt, mint 150-200 évvel korábban. A múlt század közepére mintegy száz országnak sajátkezűleg sikerült legyőznie a himlőt, már nem a Jenner-féle tehénhimlőn alapuló vakcinával, hanem egy másik, erre sokkal alkalmasabb vírus, a Vaccinia segítségével. A XIX. század végétől egészen a mai himlőoltásokig (a laborokat őrző katonákat és a vírussal foglalkozó kutatókat a mai napig oltják) ezen a mindmáig is félig-meddig ismeretlen származású víruson alapult a betegség elleni harc.

A harmadik világ országaiban sokáig küzdöttek a feketehimlővel. Az ázsiai és afrikai gyarmati központokban oltották ugyan a helyi lakosságot is, de azokon a területeken, ahol a közigazgatás szintje ehhez elégtelen volt, időnként óhatatlanul megjelent a himlő. A WHO szerint az 1950-es években évi 50 millió esetet regisztráltak, kétmillió(!) áldozattal.

Érdekes módon az első, a fekete himlő globális kiirtására tett javaslat a Szovjetunióból érkezett, nem véletlenül, hiszen az orosz Távol-Keleten sokáig nem tudtak mit kezdeni a vírussal. Viktor Zsdanov (nem összekeverendő a sokáig Szálin utódjául szánt politikussal, Andrej Zsdanovval), szovjet egészségügyi miniszterhelyettes 1958-ban vetette fel, hogy egy összehangolt, globális program keretében kellene elpusztítani a vírust. 1959-ben apróbb módosítások után el is fogadták a programot, annak ellenére, hogy az a WHO-n belül sem élvezett osztatlan támogatást.

Ellenzői a WHO presztízsét féltették egy esetleges kudarctól, egyrészt, másrészt attól tartottak, hátrányára válik az éppen zajló globális, malária elleni akciónak.

A szovjetek vezette program nem hozta a várt eredményeket. Különösen Indiában és Afrikában nem volt hatása az erőfeszítéseknek (részben anyagi, részben szakmai okok miatt), így 1966-ban újratervezték az egészet, immár az Egyesült Államok járványügyi szakembereinek irányítása alatt. A programnak két lényeges eleme volt: az adott államban beoltani lakosság legalább 80%-át, majd létrehozni egy monitorozási rendszert, amely nem csak gyors, de, éppen ezért, hatékony beavatkozást tesz lehetővé.

A rendszer felépítésében egy cseh infektológus, Karel Raška szerzett elévülhetetlen érdemeket, még úgy is, hogy a ‘68-as események kritikája miatt a pártvezetés visszahívta őt a WHO kötelékéből, majd belső emigrációba kényszerítette.

Nagyon leegyszerűsítve a WHO terve az volt, hogy a rendszerre támaszkodva a lehető legrövidebb időn belül szakemberek jelenjenek meg a járvány helyszínén, majd egy gyűrű-oltásnak nevezett technikával nem csak a fertőzöttek kontaktjait, de a kontaktok kontakjait is azonnal beoltsák. A módszer a legtöbb helyen működött, bár volt néhány egészen elképesztő döccenés: egy-egy afrikai országban a monitorozást végző helyi erők azért nem dokumentálták időben a kitöréseket, mert nem kaptak pénzt a kormánytól, amiből papírt vehettek volna.

A hetvenes évekre nyilvánvalóvá vált, a program működik. A speciális, kétágú injekciós tűk elterjedése, valamint az egyre modernebb és használhatóbb, már nem tehénhimlőn, hanem annak közeli rokonán, a Vaccinia víruson alapuló új oltóanyagok is hozzájárultak ahhoz, hogy a vírus lassacskán háttérbe szorult. 

Egy korabeli filmrészlet a jugoszláv járvány idejéből. Érdemes megnézni, mennyire figyeltek a steril oltásra...

1972-ben Jugoszláviában regisztrálták az utolsó európai kitörést (175 fertőzött, 35 halott), amelyet egy szentföldi zarándoklatról hazatérő koszovói férfi okozott. Két hónappal az első fertőzés után a járványt megállították (egyes források szerint a 21 milliós lakosság 90%-át beoltották néhány hét alatt), részben a WHO közbelépésének köszönhetően. Afrikában 1977-re sikerült legyőzni a betegséget, egy szomáliai kórházi alkalmazott volt az utolsó regisztrált fertőzött. Egyetlen régió akadt, ahol úgy tűnt, nem jár sikerrel az akció. Észak-Indiában, Bangladesben és Pakisztánban sokáig nem akart beindulni a megfigyelőrendszer, a helyiek vonakodtak jelenteni a hatóságoknak az eseteket. Mire a kutatók tudomására jutott egy kitörés, sokszor már nem lehetett érdemben közbelépni. A fekete himlő veszélyesebb, Variola major névre hallgató törzse is Bangladesben bukkant fel legutoljára, 1975-ben, egy hároméves kislány szervezetében. Sem ő, sem a szomáliai férfi nem fertőzött meg senki mást, ráadásul mindketten szerencsésen át is vészelték a fertőzést, köszönhetően a WHO gyors és szakmailag kifogástalan beavatkozásának.

A sors furcsa fintora, hogy az utolsó, feketehimlő által okozott haláleset 1978-ban történt a világ egyik legfejlettebb egészségüggyel bíró országában, Nagy-Britanniában.

Egy szerencsétlen baleset

1978. augusztus 20-án egy Janet Parker nevű negyvenéves, fotográfust vettek fel a birmingham-i kórház fertőző osztályára, testén a Britanniában évek óta nem látott, mégis azonnal felismerhető kelésekkel. Parker szüleit és ismerőseit azonnal karantén alá helyezték, más nem halt bele a vírusba, Parkert azonban már nem sikerült megmenteni, szeptember 11-én elhunyt egy olyan betegségben, amelyről senki nem gondolta volna, hogy éppen Nagy-Britanniában szedi majd (mindmáig) utolsó áldozatát.

lap
Fotó:  Archívum
"Még mindig megoldatlan a gyilkos vírus rejtélye."

A fertőzésnek rajta kívül volt még két halálos áldozata, de egyiküket sem a himlő ölte meg.

Parker apja szeptember ötödikén hunyt el szívrohamban. Hogy halálának volt-e köze a feketehimlőhöz már sosem derül ki, karanténban volt ugyan, de a fertőzésveszély miatt soha nem boncolták fel. A másik áldozat Henry Bedson volt, a város orvosi egyetemének tanszékvezető tanára. Bedson 1978. szeptember hatodikán, házi karanténja közben, a saját kertjében lett öngyilkos. Búcsúüzenetében az állt:

Nagyon sajnálom, hogy visszaéltem azzal a bizalommal, amit barátaim és kollégáim belém, illetve munkámba fektettek.”

Az első vizsgálatok a fekete himlő vírusával dolgozó Bedsont és csapatát tették felelőssé, ami elsőre igen kézenfekvőnek tűnt. Éppen a laborjuk felett volt az a sötétkamra, amelyet Parker felvételeinek előhívására használt. Később a hozzátartozóknak sikerült tisztára mosniuk Bedson nevét, a bíróság kimondta, nem igazolható a professzor felelőssége Parker halálában. Azt, hogy ki vagy mi a felelős, máig nem tudták egyértelműen megállapítani. 

dss
Fotó:  Wikimedia Commons
A laboratórium és Parker fotólaborjának ablakai (felül). Sokáig tartotta magát a nézet, egy rosszul működtetett szellőzőberendezés miatt juthatott ki a vírus a laborból, de kétséget kizáróan nem sikerült igazolni az elméletet.
1980. május 8-án a WHO ünnepélyes keretek között jelentette be, sikerrel járt az első, egy kórokozó globális kiirtását előirányzó program. „A bolygó és benne minden ember felszabadult a fekete himlő alól!” – állt a nyilatkozatban, amelyet azóta sem követett másik. Mindmáig a fekete himlő az egyetlen olyan emberi kórokozó, amelytől sikerült megszabadulnunk. Hogy örökre-e, nem tudjuk. Hivatalosan legalább két, egy orosz és egy amerikai laboratórium őrzi a fekete himlő különböző törzseit. A himlő biológiai fegyverként való használata ma is reális veszély, ezt járjuk körül a következő részben.

Kapcsolódó cikkeink

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.