2023. január 15., 09:11

Vajon mikor érjük meg, hogy a magyarságunk is érték legyen? - Nagyinterjú Takács Andrással

Az önálló Szlovákia megalakulásának 30. évfordulója alkalmából 28 közéleti személyiség, köztük két felvidéki magyar is állami kitüntetésben részesült. Az egyikük, a napokban a 92. életévét betöltött Takács András néptánckutató, koreográfus, aki a Pribina-kereszt I. fokozatát vehette át a köztársasági elnöktől a Szlovák Köztársaság kulturális fejlődéséhez való kiemelkedő hozzájárulásáért, különösen a folklór területén. Ennek kapcsán beszélgettünk vele az élet megpróbáltatásairól, a néptánc iránti örök vonzalmáról, a közösség iránti kötelességről és alázatról.

 

takács andrás
Fotó: NF

Milyen érzések, gondolatok kavarogtak a fejében a kitüntetés átvételekor?

Örülök annak, hogy Szlovákiában végre figyelembe veszik, hogy az államalkotó szlovák nemzeten kívül élnek itt más nemzeti közösséghez tartozó személyek is. Én úgy gondolom, hogy amikor Trianonban meghatározták az egyes országok új határait, akkor meghatározták ezeknek az országoknak a kötelességeit is a területükön élő népekkel szemben. Milyen érdekes azonban, hogy a határokra jól emlékeznek, a nemzeti közösségekkel szembeni kötelességeikre viszont nem, arról újból és újból előszeretettel megfeledkeznek! Pedig nagyobb disznóságot nehéz elképzelni annál, amit a Beneš-dekrétumok életre hívásával tettek. És azóta se, egyetlen kormány sem ismerte el, hogy gazemberséget követtek el velünk szemben. Ez jutott az eszemben, amikor megfogtam az államfő kezét. Arra gondoltam, hogy vajon mikor érünk el oda, hogy ne csak a munkánk legyen érték ebben az országban, hanem a magyarságunk is.

Azóta elgondolkodtam azon is, hogy ha az ország feldarabolását, megcsonkítását Trianonnak nevezzük, akkor mi, határon túlra került magyarok itt, Szlovákiában már többször is megéltük Trianont.

Szerintem ugyanis Trianon volt 1945 is, lelki Trianon. Megtaláltam a családi dokumentumok közt apám háborús bűnössé minősítését, arra volt idejük, de arra azóta sem, hogy valaki kimondja, nem érvényes. De ugyanígy lelki Trianonnak tartom a Beneš-dekrétumok megerősítését is a szlovák parlament által, már a rendszerváltás után. Bízom benne, hogy ez a fiatalabb generáció, amely átveszi a hatalmat, már fel- meri ezt vállalni.

Mozgalmas élete volt, nem kevés megpróbáltatással. Alig 16 évesen idehaza már nem tudta magyarul folytatni tanulmányait, mert a második világháború után Csehszlovákiában betiltották a magyar nyelvű oktatást. Szülei azonban szerették volna, ha továbbtanul, s mivel itthon nem lehetett, hát Magyarországra ment. És tulajdonképpen elkezdődtek a legkisebb fiú vándorlásai, amint azt egyik könyvében is írja.

Fiatal koromban a már említett Beneš-dekrétumok engem is elüldöztek a szülőföldemről. Az 1945 áprilisában kikiáltott kassai kormányprogramnak „köszönhetően” egyike lettem a Szlovákiában jogaiktól és vagyonuktól megfosztott magyaroknak. A rozsnyói polgáriba jártam, ahol ezeket az eseményeket követően szlovák nyelvűvé vált az oktatás, én meg kemény gömöri legény lévén, szlovák szót addig jóformán nem is hallottam. Így, mivel az idősebb bátyám a miskolci ipariban tanult, 1947-ben én is Miskolcon folytattam a tanulást. Nem volt persze egyszerű, mert a zöldhatáron szökdöstünk át. Miskolcon népi kollégista lettem, ahol belecsöppentem a néptáncba, és már tudtam, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni. Rá fél évre pedig már Miskolc központi tánccsoportjának a táncosa voltam.

1950-ben azonban, amikor lazult a hatalom szorítása, visszajött a szülőföldjére, és a komáromi magyar gimnázium diákja lett. 

1950-ben három magyar nyelvű középiskolát nyitottak, a komáromi magyar gimnáziumot, a kassai iparit és a pozsonyi magyar pedagógiai gimnáziumot. Mivel én a miskolci tanulmányaimat általános gimnáziumban folytattam, természetes volt, hogy a komáromi gimnáziumot választom. Ott aztán megalapítottam országos viszonylatban is az első tánccsoportot, és egy magyar műsorral kezdtük meghódítani a környéket. Nagy sikerünk volt mindenütt, ahol csak jártunk.

Sajnos azonban csakhamar kiderült rólam, hogy háborús bűnös apám van, ráadásul vezető paraszt volt a faluban. Így a komáromi gimnáziumból is mennem kellett, a káderezések miatt leérettségizni már nem tudtam, arra csak 1952-ben került sor a pozsonyi magyar pedagógiai gimnázium esti tagozatán. 

Ekkor került a Szlovák Állami Népművészeti Együtteshez, ahol táncos lett egy évig. Mit adott önnek ez az egy év?

Mózsi Ferenc, az egyik komáromi tanárom javasolta, hogy lépjek be a Szlovák Állami Népművészeti Együttesbe, amely éppen akkor táncosokat keresett, s az ott töltött egy év sokat adott nekem. Mivel ez egy hivatásos együttes volt, bejártuk vele az egész országot, s ugyan lehetetlen körülmények között, de sok helyen megfordultunk. Tulajdonképpen itt találkoztam először a műhelymunkával, Miskolcon ugyanis táncos voltam, koreográfiai szakmai képzést nem kaptam. A népművészeti együttesben meg azzal kezdődött a munka, hogy megtanultuk az ún. táncostechnikai felkészüléshez az elméletet, de betekintést nyertem abba is, hogyan dolgoznak a hivatásos koreográfusok. Ráadásul az ittlétemnek köszönhetően a káderlapom már nem volt akadály, és módom nyílt arra is, hogy egyetemre menjek. November lévén azonban már csak esti tagozatra jelentkezhettem volna, végül is ennek köszönhetően kerültem a Csemadokba néptánc-szakelőadónak, s ott is ragadtam mintegy negyven évig.

A Csemadokban aztán elkezdődött a néptáncgyűjtés, a magyarság néptánchagyományának a dokumentálása, illetve az öntevékeny szlovákiai magyar táncházmozgalomnak is az egyik megalapítója lett. Módszeresen feltérképezte a felvidéki magyar tájegységek néptánchagyományát, és nagy érdeme volt abban, hogy azokat lejegyezte, s ma is a rendelkezésünkre állnak. Mi volt ennek a gyűjtőmunkának az ösztönzője?

Úgy indult, hogy kiderült, alapíthatnánk népművészti együttest, amely tánckarának én lehetnék a vezetője. De nem volt mit tanítani! Magyarországra a légy se mehetett át, nem maradt tehát más lehetőség, elindultunk anyagot gyűjteni a Felvidéken. Itt kerültem kapcsolatba Ág Tiborral. Az első ilyen gyűjtő körutunk 1951. december végén a Nyitra vidékére, a Zoboraljára vezetett. 1953 májusának végén aztán létrejött az együttes, és nekünk akkor már volt elegendő anyagunk ahhoz, hogy tanítani tudjuk az együttest. A Népes megalakulását megelőzően azonban az akkori főtitkárnak, Fellegi Istvánnak eszébe jutott – lehet, hogy sugallatra –, hogy a Csemadok közelgő harmadik országos közgyűlésén, 1952 májusában lehetne egy nyilvános népművészeti bemutatót csinálni. Ezen bemutatkozhatna minden megszólított népművészeti csoport, amely már egy meghatározott színvonalon dolgozott. Ezt az előadást aztán kivittük szabadtérre is, a pozsonyi várkertbe, ahol nyolcezer ember látta az elő-adást. Ilyen előzményekkel alakult meg a Népes, amely hivatásos együttes volt, vegyes karból, tánckarból és népi zenekarból állt, a szervezője és fenntartója pedig a Csemadok volt.

takács andrás
Takács András átveszi kitüntetését.
Fotó:  TASR/AP

Mit jelentett a Népes a felvidéki magyaroknak, és mit Takács András számára?

Nagyon sokat jelentett a felvidéki magyarok számára, nekem pedig az életem volt. Nemes célja a magyar népi zenei, ének-, tánchagyományok, a népszokások és a népi viselet feltárása és színpadi bemutatása volt. A hatására fellendült a néptáncmozgalom az egész Felvidéken, rövid fennállása alatt mintegy száz előadást tartott. Arra, hogy milyen hatással volt az emberekre, egy példát említenék: Nagykaposon közvetlenül a szabadtéri előadás előtt eleredt az eső. A közel háromezer néző egészen éjfélig várt, hogy elkezdődjön az előadás, nem mentek el. Sajnos azonban a hatalom is veszélyesnek tartotta az együttes létét, mert egy-egy ilyen előadás után sok mindenről beszélgettek az emberek, másrészt a Csemadok költségvetése nem bírta a fenntartását, így aztán 1955-ben megszüntették. Később az utódjaként megalakult az Ifjú Szivek, de annak a fenntartását már nem vállalta magára a Csemadok.

Mi volt Takács András hitvallása ezek alatt az évek alatt?

Erre egy korábbi könyvemben megjelent idézettel válaszolnék: Egy nép – nemzet, nemzetiség, etnikum – fennmaradásának egyik feltétele újból és újból visszatérni a népi hagyományok megannyi emberöltő alatt felhalmozott kincseihez, a kimeríthetetlen ősforráshoz. Abban megmártózni, s belőle újra és újra erőt meríteni, valamint frissíteni, gazdagítani, gyarapítani azt. Én ezt próbáltam szem előtt tartani az elmúlt évek alatt mindazzal, amit tettem. 

Kilencvenkét évvel a háta mögött mit üzen a felvidéki magyarság fiatalabb nemzedékeinek?

Elsősorban azt, hogy lehetőleg tartsa magát ahhoz a gondolathoz, ami az én krédóm is volt.

Maradjon hű a nemzetiségéhez, annak nyelvéhez és kultúrájához, és anyagi javakért ne váltson nemzetiséget. Kiszakadni egy hagyománykultúrából és felvállalni egy másikat ugyanis azt jelenti, hogy az ember légüres térbe kerül, s visszatalálni a gyökerekhez nagyon nehéz.
CV: Takács András 1931. január 8-án született a gömöri Sajótibában. 1966-ban a nyitrai tanárképző főiskola levelező tagozatán magyar-történelem szakos tanári oklevelet, majd 1986-ban ugyanitt tudományos fokozatot szerzett. A Szlovák Állami Népművészeti Együttes táncosa, 1992-ig a Csemadok Központi Bizottságának szakelőadója volt. Az öntevékeny (cseh)szlovákiai magyar nemzetiségi néptáncmozgalom egyik megalapozója. Részt vett a Népes megalakításában, fennállása idején a tánckar művészeti vezetője és koreográfusa volt. Az Ifjú Szívek Magyar Dal- és Táncegyüttes tánckarának művészeti vezetője és koreográfusa, 1995–1996-ban az együttes igazgatója. 2020-tól a Táncfórum – Szlovákiai Magyar Néptáncosok Szakmai Egyesületének tiszteletbeli elnöke. Takács András munkásságát számos díjjal és kitüntetéssel ismerték el, a többi között 2011-ben megkapta A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2006-ban a felvidéki magyarság legnagyobb elismerését, a Pro Probitate – Helytállásért Díjat is átvehette. Idén pedig a szlovák állam részesítette állami kitüntetésben. Szakmai elismerései közül kiemelkedő a Martin György és a Magyar Örökség-díj 2018-ban, majd 2021-ben a magyar kultúra értékeinek külhoni megismertetésében és terjesztésében, valamint a magyar nemzet és más nemzetek kulturális kapcsolatainak gazdagításában vállalt munkája elismeréseként neki ítélt Pro Cultura Hungarica-díj.
Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.