Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…
Ha önismereti, lélektani témák iránt érdeklődünk, gyakran előfordul, hogy különféle kontextusban találkozunk a tükör kifejezéssel, például „a párunk a legnagyobb tükrünk”, esetleg „a környezet mint a világunk tükre”. Vajon miről is szólnak ezek a mondatok, hogyan értelmezzük őket?
Sok ehhez hasonló, már-már klisének hangzó kijelentéssel, közhellyel találkozhatunk mindennapjaink során, ha eleget böngésszük az internetet, de örök igazság, hogy az ember is csak azért tud felelősséget vállalni, amit mond, nem pedig azért, amit mások értenek alatta. Tehát egy cikk lehet bármennyire briliáns, értékes, egyáltalán nem kötelező „jól” érteni, értelmezni. Különösen igaz ez a kevésbé megfogható, elvontabb témakörök esetében, mint amilyen a psziché világa is. Eszembe jut a dolgok relativitása, egyben paradoxonja, nevezetesen, hogy ragaszkodunk objektív valóságunkhoz, miközben sokszor nem tudatosítjuk, hogy az, amit mi objektív valóságként érzékelünk, egy szubjektív, azaz alanyi énen keresztül csapódik le. Mindig.
Az ösztönöm azt súgja, hogy első hallásra elképzelni, ad absurdum elfogadni, hogy bármilyen mértékben is rólam közöl információt a párom „őrülete”, esetleg a világ „gonoszsága”, kis híján lehetetlen feladat. Miért? Mert az én védekezik, elfojt, hasít és kivetít, csak hogy párat említsünk a lehetséges stratégiák közül.
Hogy nem is teljesen azok vagyunk, akinek hittük magunkat. Ez bizony rém kellemetlen. Mondom ezt részint saját tapasztalatból, akadémiai első évem végén ugyanis jócskán beütött a valóság. Egy intenzív, felismerésekkel teli önismereti tréning végeztével azon kaptam magam, hogy fekszem az ágyamban a depresszió tüneteit produkálva, csendben, miközben a könnyeim folynak lassan, de nem apadva. Ez volt az a pont, amikor először az életben ráláttam egy icipicit önnön árnyékomra, amikor leesett a „tantusz”, az élet mely területén vagyok arrogáns, s hogy hogyan tükröz a világon (szó szerint) minden engem.
Mielőtt tovább mennék, érdemes egy rövid kitekintést tenni az ember kapcsán antropológiai, ha úgy tetszik spirituális értelemben. Az úgynevezett emberi alapszükségletek kifejezés sokak számára ismerősen csenghet Maslow jóvoltából. Ezek a légzés, a táplálkozás, az alvás és a szexualitás. Ugyanakkor ezen alapszükségletek nemcsak az emberre érvényesek, hanem gyakorlatilag minden szerves létformára, a növények és állatok birodalmára egyaránt.
Az ember esetében van azonban egy ötödik alapszükséglet, mégpedig a fejlődés iránti vágy. Merthogy az ember az egyetlen faj, amely a létéről elmélkedik. Ebből következően pedig biztonságra, szociális szükségletei kielégítésére, önbecsülésre és önmegvalósításra törekvő lény.
Cinikus énem (a kisördög a vállamon) persze hajlamos ezt olykor megkérdőjelezni, de ezt a vonalat most engedjük el.
Ha tehát az ember az egyetlen tudatosan fejlődésre törekvő lény, adja magát a kérdés, hogyan tudja ezt megtenni. A válasz: reflexív kapcsolatokban. Mit jelent ez a gyakorlatban? Először is a reflexív szó tükröződést jelent. Egy gondolatkísérletre hívom önöket! Feltételezem, mindannyian tudják, hogy néznek ki. Tisztában vannak az alkatukkal, szemük, hajuk színével, arcvonásaikkal, s hogy milyen magasak. Most képzeljenek el egy világot, amelyben nincs tükör, de semmilyen más tükröződő felület sem, mint vízfelszín, krómozott BMW-motorháztető vagy Ray-Ban-napszemüveg. Sikerült? Milyen érzés belegondolni abba, hogy itt vannak X évesen, adott esetben egy életet leéltek, és halvány elképzelésük nincs róla, hogyan is néznek ki? Félelmetes belegondolni, nem igaz?
A példa fizikális jellegű, hisz így jóval könnyebb megfogni a lényeget, de a személyiségünket illetően, hogy kik vagyunk, még pontosabban, hogy kinek hisszük magunkat, ugyanez a helyzet.
Egy ember csak reflexív kapcsolatokban fejlődhet. Erre pedig a legalkalmasabb egy emberi kapcsolat; ezek közül is a legkiemelkedőbb a szülő-gyermek, illetve a párkapcsolat.
A miért kérdésre rendkívül egyszerű a válasz: mivel velük töltjük a legtöbb időt.
Fontos lehet kiemelni – s ezzel el is érkeztünk gondolatmenetünk legfontosabb részéhez –, hogy a tükör analógiát sokan félreértelmezik. Felvetődhet bennünk ugyanis a kérdés, miszerint: ha a házastársam, szülőm ilyen vagy olyan, akkor ezzel azt akarják nekem mondani, hogy én is ilyen vagy olyan vagyok? S itt a lényeg: nem! Álljunk be a tükör elé, s nézzük meg, minek látszik a jobb vállunk! A balnak, nemde? S itt van a kutya elásva! Ahogy annyi csodás magyar mondás van erre, például „zsák a foltját” vagy „borsó meg a héja”, úgy viszonyulunk mi is egymáshoz emberi és más kapcsolatainkban.
Nem a másik személy tulajdonsága a lényeg, hanem e tulajdonságra adott válaszunk. Nem a pók léte okozza a problémát, hanem az, ahogy mi, arachnofóbiásként viszonyulunk a pókhoz. S végül, de nem utolsósorban: egy tragikus életesemény kapcsán sem másokat siratunk, hanem saját magunkat, akinek meg kell birkóznia a veszteséggel, a hiánnyal és a fájdalommal. Így válik a világ a mi tükrünkké, legnagyobb tanítónkká.
Megjelent a Magyar7 2024/6. számában.
