Termelési regény helyett...

2020. július 25., 11:45
Pomichal Krisztián

Furcsa érzés reggel hatkor összetapadt szempillákkal a gardróbszekrény előtt állva azon tűnődni, vajon melyik nadrágom elég öreg már ahhoz, hogy a menyasszonyom ne szólja meg, ha tönkreteszem. Melyik elég vastag ahhoz, hogy a tarló szalmaszárai ne metsszék véresre a bokámat. S végül, de nem utolsósorban, elég szellős, hogy ne változzék szaunává. Fontos döntések ezek, aratni megyünk!

Fotó: Pomichal Krisztián

Fene se gondolta volna, hogy éppen aratni térek vissza Sósszigetbe. A csallóközi Vámosfalu határában található csodálatos kis terület fontos szerepet tölt be mind a Kárpát-medencei mezőgazdaság, mind szerénységem életében. Első munkahelyem volt az itt található, lassan hét évtizedes múltra visszatekintő nemesítővállalat. Az alatt az öt év alatt, amíg itt dolgoztam, rengeteget tanultam, többek között azt, hogy aratni igen fárasztó dolog. Bár, ahogy az az alábbiakból kiderül, legalább annyira szórakoztató is.

Élő történelem

A növénynemesítés igen ősi elméleti és alkalmazott tudomány, egyetlen céllal: megtalálni az adott lehetőségekhez és körülményekhez legjobban passzoló növényfajtát. Csapadékos területre magas állóképességű búzát, hideg éghajlatra fagytűrőt kell vetni, és így tovább. Ha a végletekig leegyszerűsítjük a dolgokat, tulajdonképpen erről van szó.

búza
Fotó: Pomichal Krisztián

Amikor az első folyamközi népek egyik vállalkozó kedvű képviselője nem megőrölte a mezőn begyűjtött növények magjait, hanem félrerakta, mondván, jövő ilyenkor is kell majd enni valamit, akkor kezdődött a növénynemesítés. Évezredek teltek el, lassacskán kialakultak a ma is ismert növényfajták. A kunsági gazda tudta, hogy kunsági földbe a kunsági búza a legjobb, a gömöri szintén kellő gyanakvással szemlélte az idegenből behozott fajtákat, és a bánsági parasztember sem szívesen cserélte le azt a búzát, amelyiket még a dédöregapja vetett el először a családi birtokon.

A hőskor története valahol a XIX. század derekán ér véget, amikor egy osztrák Ágoston-rendi szerzetes, bizonyos Johann Gregor Mendel aprólékos kísérletekkel lerakta a genetika tudományának alapjait,

lehetővé téve, hogy bő 150 évvel később, egy betöretlen bakancsban, harmincöt fokban és egy rosszul megválasztott nadrágban bukdácsoljak a barázdák között, szitkokat szórva saját fejemre, minek kellett a szerkesztőségi gyűlésen előhozni az ötletet, hogy írok valamit az aratásról.

Kellett ez nekem?!

Nem könnyű munka ez. Sőt! Egy növénynemesítő állomáson az aratás, ha lehet, még fárasztóbb, mint egy nagygazdaságban. Tudom, hiszen évekig csináltam. Míg egy ezerhektáros táblán légkondicionált kombájnok róják le és föl a földeket, addig egy nemesítőállomáson fizikai munkából is akad éppen elég.

csémy tibor zalabai gyula
Fotó: Pomichal Krisztián
Zalabai Gyula (b) és Csémy Tibor.

Miközben volt főnökeimmel, Zalabai Gyulával és Csémy Tiborral lépkedek a tarlón, s hallgatom a lassan mögöttünk hagyott szezon fontosabb eseményeit, eszembe jut egy hasonlóság a nyugdíjasok és a mezőgazdászok között. Ezek is, azok is szeretnek beszélni az időjárásról meg az árakról.

"Az őszi vetés nagyon jól alakult. Nemcsak szép időnk volt, gyorsan végeztünk, kellő csapadék és tápanyag is rendelkezésre állt, egészen februárig remekül fejlődtek a gabonák. Aztán jött a szárazság, úgyhogy nehéz megjósolni, milyen árakkal számolhatunk" – fog bele az év összefoglalásába Zalabai Gyula, aki tavaly januárban komoly állami kitüntetést vehetett át a köztársasági elnöktől. A Pribina-kereszt első fokozatával lassan negyven év kemény tudományos munkáját díjazták, amelynek eredményeként napjainkra a sósszigeti Istropol Solary gyakorlatilag az utolsó nemesítő vállalat az országban. A többit vagy felvásárolták és csődbe vitték, vagy forrás hiányában egyszerűen megszűntek – meséli az igazgató.

Ők minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a felszínen maradjanak. Kiterjedt nemzetközi partnerhálózatuk van, sósszigeti gabonát termesztenek az Egyesült Államoktól Indonéziáig több helyen, alig pár hete még az új mezőgazdasági miniszter, Ján Mičovský is tiszteletét tette náluk. Szimpatikus, érdeklődő, habár erdei ember, nem mezőgazdász, mégis úgy tűnik, tényleg segíteni akar.

Zsákban a jövő

Már megfigyeltem, a meteorológusokon kívül kevesen követik olyan árgus szemmel az időjárást, mint a mezőgazdászok. Így nem is lepődöm meg, amikor Csémy Tibor, Zalabai évtizedes kollégája és jó barátja, a vállalat második embere napra pontosan megmondja, március elején mikor mennyi eső esett, hogy aztán hetven napig jóformán ne is lássanak csapadékot.

"Bő két hónapig mindössze tíz milliméternyi eső esett. A Csallóközben, ahol elég jók a talajok, ez kisebb gondot jelentett, de az ország más részeiről igen elkeserítő hírek érkeztek" – mondja.

kiskombájn
Fotó: Pomichal Krisztián
Munkában a "kiskombájn".

Mi egyelőre egészen jól állunk, közli Zalabai Gyula, miközben a tarlón heverő hófehér zsákok felé veszi az irányt. Ezekben van a jövő, a 8-10 négyzetméteres kísérleti parcellák anyagait tartalmazzák, egyesével learatva. Ahány továbbvitelre érdemes anyag, annyi zsák. Az aratás bő két hete alatt egy speciális, erre a célra fejlesztett, éppen ezért aranyárban mért kombájn ezrével falja fel az ilyen parcellákat, hogy aztán éktelen sivítás és zaj kíséretében búzaszemre és ocsúra válassza szét az anyagot.

A kiskombájn mellett hárman dolgoznak, a sofőr, illetve két asszony. Utóbbiaknak jut az aratási munka legnehezebb része. Állandó zajban és porban kell cserélniük és kötözniük a hol csak öt-, hol harminckilós zsákokat. Húszévesen még csak bírja ezt az ember, de a vállalatnál dolgozó asszonyok közül a legfiatalabb is közelebb van már az ötvenhez, mintsem a negyvenhez. Legtöbbjüknek ez az első és eddig egyetlen munkahelye, így különösebben instruálni sem kell őket, legfeljebb megmutatni, az idén melyik parcellát kell levágni, és melyik marad lábon. Harminc-negyven szezon után már pontosan tudják, mi a dolguk.

"Simán megérdemelnének egy Bc. fokozatot, annyit tudnak a mezőgazdaságról és a gabonáról, hogy bármelyik friss végzőst lepipálnák" – mondja nevetve Zalabai Gyula, miközben könyékig turkál egy éppen a földre dobott gabonás zsákban. Korábban is megfigyeltem már, most sincs ez másként, a nemesítők milyen féltő gonddal dédelgetik anyagaikat, keresztezéseiket, a leendő fajtákat. Vannak kedvenceik, vannak, amelyeket már eleve nem szeretnek, amelyeknek többet kell bizonyítaniuk, mint másoknak.

Télen órákat vacognak kinn a hidegben, hogy megnézzék, a favoritjaik bírják-e a fagyokat, őz, mezei nyúl, vagy ne adj’ isten vaddisznó nem tett-e kárt bennük, nyáron meg pirosra sült tarkóval róják a kísérleti parcellákat, növénybetegségek apró jelei után kutatva.

Az idén legalább azokat megúszták. Évjárattól függően, akár komplett parcellákat, százhektárnyi búzatáblákat tud egy-egy gombafertőzés vagy vírus szinte teljesen tönkre tenni. A csapadékhiánynak volt jó oldala is, az ilyenkor szokásos kalászbetegségek elmaradtak, még azokon a parcellákon is, amelyeket le sem permeteztek növényvédővel, meséli Csémy Tibor, de azért hozzáteszi, nem baj, ha kicsit megtizedelik a keresztezéseket, könnyebb a dolga a nemesítőnek is. Nem pusztán azért, mert kevesebbet kell aratnia. Azokat az anyagokat kell csak tovább vinnie, amelyekről már tudja, hogy ellenállóak.

Parasztromantika kicsit másként

Miközben az igazgatóhelyettest hallgatom, Zalabai Gyula odakiált, végzett a kiskombájn, segíthetnénk feldobálni a pótkocsira a zsákokat. Hegyi Róbert, a vállalat agronómusa a tarlón ringatózó traktor volánjánál most ér ki a mezőre, óvatosan manőverezve közeledik, nehogy legyúrja a még le nem aratott, de fontos parcellákat.

Elsőre furcsának tűnhet, de régen megszoktam már, a vállalat vezetői maguk is beállnak a munkások közé zsákokat pakolni, sőt, elnézve őket, az az érzésem, titkon élvezik is a fizikai megerőltetést.

Márpedig abból jut bőven. A hat-nyolc kilós kis zsákokat még hármasával hajigálja az ember, de a harmincöt-negyven kilósak platóra dobását, legalábbis az olyan derékfájósoknál, mint én vagyok, már komoly stratégiai megfontolások előzik meg. Csak térdből emelve, semmi hirtelen mozdulat, gerincből nem fordulunk, ilyesmik. Sokan is vagyunk, jól is haladunk, egy órán belül a traktor platóján az összes zsák.

A napnak is lassan vége, indulhatunk befelé.

traktor
Fotó: Pomichal Krisztián

Miközben szemembe húzott szalmakalapban, a gabonás zsákokon fekve magamban már a cikkemet fogalmazom, rájövök, bármilyen fáradtságos munka is az aratás, azért mégis van benne valami különleges. Persze, a nap végére az ember dereka óhatatlanul sajogni kezd, bütykeit a zsákok durva felülete véresre reszeli, de mégis, az ember úgy mehet haza egy fárasztó munkanap után, hogy volt értelme a munkájának. Ma is volt, és holnap is lesz! Nincs olyan érzése, mintha mókuskerékből szállt volna ki, csak azért, hogy másnap újra visszamásszon belé. Nagy dolog ez a mai világban, meg kell becsülni az ilyet!

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2020/30-as számában.

Kövesse facebook oldalunkat is!