Száz éve kiáltották ki a Szlovák Tanácsköztársaságot
A Szlovák Tanácsköztársaság 1919. június 16-tól július 7-ig fennállt, a kelet-szlovákiai Eperjesen kikiáltott rövid életű állam volt. Belső támogatói Szlovákiában szinte egyáltalán nem voltak, fennállása teljesen a magyar Vörös Hadsereg és a magyar tanácskormány támogatásától függött.
Az 1919. május 10-én a támadó csehszlovák haderő ellen indított ellentámadás során a magyaroknak sikerült visszafoglalni Salgótarjánt és Miskolcot. Ezután vette kezdetét az úgynevezett északi hadjárat.
A Vörös Hadsereg behatolt a Felvidékre, a középső, valamint keleti országrészt elfoglalva.
Az egyik hadseregcsoport, a 16. felvidéki század, melyet többségében szlovák nemzetiségű katonák alkottak, bevette Kassát, majd Eperjest és végül Bártfát, elérve a lengyel határt.
Ezt követően került sor Eperjesen a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltására, amelynek a legfőbb végrehajtó szerve a Forradalmi Végrehajtó Bizottság volt.
Elnökévé a cseh kommunista Antonín Janoušeket tették.
Az új proletárállam vezetői részben Budapestről jött internacionalisták voltak, ám a független Szlovákia hívei közül is támogatták őket.
Népbiztosai
- Hadügyi: Münnich Ferenc, Kovács Gyula és Vavrica János
- Külügyi: Pór Ernő és Antonín Janoušek
- Belügyi: Hirossik János, Hamzík József, Baján Vilmos, Fehér Ferenc, Sluka József
- Földművelésügyi: Štefan Mokráň, Csapai József
- Kereskedelmi és vasúti: Hirossik János, Varecha József
- Igazságügyi: Černý Vladimír, Ungár Miklós
- Szocializálási: Csapó Sámuel, Gustáv Flenscher
- Közoktatásügyi: Václav Suk, Eduard Krompaský
- Közellátási: Štefan Stehlík
- Egészségügyi és népjóléti: Ľudovít Jakab
Janoušek a Magyarországi Tanácsköztársasághoz hasonló apparátusú proletárdiktatúra kiépítését vette tervbe.
A helyi lakosság azonban nem támogatta kormányát. A csehszlovák állam vezetői az új állam kikiáltását úgy értékelték, mint a Felvidék visszahelyezését magyar fennhatóság alá, míg a világháborúban győztes antantot egyre jobban nyugtalanította, hogy immár két bolsevista dominanciájú államalakulat volt a térségben és tartottak attól, hogy a kommunizmus ennek hatására még nagyobb erővel fog előre törni Európában.
Államosítottak minden 20 munkásnál többet foglalkoztató üzemet, 50 holdon felüli földbirtokot és az egyházi birtokokat. Létrehozták a (szlovák) Vörös Hadsereget, melynek létszáma június végére elérte az 50 ezer főt.
Kiderült, hogy a budapesti tanácskormánynak soha nem volt célja az elvesztett területek visszafoglalása, csupán kommunista forradalmak kirobbantását és kommunista államok létrehozását szorgalmazta.
Georges Clemenceau francia miniszterelnök június 13-i táviratában ígéretet tett arra, ha Szlovákiát feladja a magyar Vörös Hadsereg, akkor a Tiszántúlról kivonják a megszálló román erőket.
A tanácsállam vezetői beleegyeztek Clemenceau követelésébe és a magyar haderő július 7-én kivonult a Felvidékről, helyére a csehszlovák hadsereg tért vissza. Ezzel kevesebb, mint háromhétnyi fennállás után a szlovák tanácsállam megszűnt.