Szász sasfészek a Szebeni-havasok árnyékában - Videóval

2020. október 25., 16:58
Kenyeres Oszkár

Kisdisznódon a falu által körbeölelt Michelsberg tetején áll az evangélikus, ún. hegyi templom. Kertjében szerteszét gömb alakú kövek hevernek, ugyanis régen minden nősülés előtt álló legénynek egy ilyen gömbkövet kellett felgörgetnie a hegytetőn álló templomba. Ezeket ostrom esetén be lehetett vetni a támadók ellen.

Ellenség akadt bőven, ám a templom inkább mentsvárként és élelmiszerraktárként szolgált, míg elvonultak a portyázó hadak. A templomba lépve ma már nem találunk mást, mint egy gömbköveken álló úrasztalt, a falon egy feszületet és több tucat márványtáblát. Semmi mást. Aztán mikor jobban szemügyre vesszük a szász és a magyar neveket tartalmazó síremlékeket, szinte rendre ugyanazt a két évszámot fedezzük fel: született 1896-ban, meghalt 1916-ban. 

Azt mondják itt, Erdélyben, azért hosszú az oltyánok nyaka, hogy belássanak a Tündérkertbe, van-e munka. És még ha nehéz is elképzelni, hogy az oltyánok nyaka annyira meg tud nyúlni, hogy átlássanak a Szebeni-havasok láncai fölött Erdélybe, azt azért nagyon is jól tudták, hogy a Vöröstorony-szoroson túli világ valami egészen más, mint az a déli, havasalföldi. Jöttek is rendületlenül, hol pásztorként átszivárogva a havasokon, hol olcsó jobbágyként a Vöröstorony-szoroson. Aztán jött 1916, amikor Románia az antant oldalán beszállt az első világháborúba, és lerohanta a védtelen országrészt. A nemzet színe-java éppen Galíciában és az Isonzónál harcolt, így nem sok esély volt az amúgy gyenge román hadsereg megállítására. A Szebeni-havasok lábainál élő szászok és magyarok igyekeztek megvédeni a közösen épített évezredes kultúrát, ám véráldozatuk csak arra volt elég, hogy ma a 800 éves templom csendjében beszélgessenek rövidke életük titkairól.

nagyszeben.jpg

A szász erődtemplomok ma 3 lej ellenében megtekinthető múzeumok, ahol csak nagy néha van evangélikus istentisztelet. Egy faluval arrébb, Nagydisznódon a háromhajós bazilika a XIII. század első feléből származik. Az apszisban román kori freskómaradványok láthatók. Ebben a másik román korban természetesen itt is hiába keressük az egykor Nagydisznódot naggyá tevő szászokat: aki nem ment el a kommunizmusban, azt Ceaușescu adta el a ’70-es években Németországnak.

Kereszténysziget erődtemplomának tornya is büszkén mered az ég felé, mintha tudomást sem akarna venni a történelem szomorú fordulatairól és arról, hogy Olténia és Szeben vármegye mára egy országgá lettek. És nincs ezzel másként Nagyszeben sem, vagy ahogyan egykor lakói nevezték, a „szász sasfészek”. A történelem viharai hamar rászorították a várost az erős falak építésére. Ennek köszönhetően a XV. és a XVII. század között kettős falrendszert és 40 bástyát húztak fel a különböző céhek, hogy megvédjék magukat a gyakran erre portyázó ellenségtől. Kapuit a XIX. században lebontották, de azért így is megmaradt egypár bástya és kapu, amelyek visszavarázsolják az utazót a régi szebeni hangulatba. A nagy- és kispiac között kapcsolatot biztosító Tanácstoronynak két boltíves átjárója van, a torony belsejébe egy kis ajtón át lehet bejutni, ahonnan egy spirális lépcső vezet a felsőbb emeletekre. A legfelső emeletről aztán belátni egész Nagyszebent. Parabolaantennák és egyéb modern eszközök nem csúfítják a városképet, ami nem véletlen: 2007-ben Nagyszeben Európa kulturális fővárosa lett. Ekkor új városrendezési terv született, amely igyekezett visszavarázsolni Nagyszeben régi hangulatát; felújították szinte az összes műemlékházat.

A Tanácstoronyból kelet felé tekintve szinte megakad a szemünk az evangélikus templom tornyán, amelyet építésekor Erdély legmagasabb épületének szántak. El is utaztak hát a szebeniek Besztercére, hogy zsinórral mérjék le az akkor legmagasabbnak számító besztercei templomtorony magasságát. Meg is történt a méricske, de hát a beszterceiek jó vendéglátónak szerettek volna bizonyulni, ezért csapra vertek a szebenieknek jó pár hordó bort. Mire azok elfogytak, a szebeniek zsinórjából is le lett vágva vagy jó két méter. Hát így nem lett Nagyszeben evangélikus temploma a legmagasabb épület Erdélyben.

kisdisznod-kozepkori-temploma.jpg

A nagyszebeni Tanácstorony legfelső emeletéről letekintve szinte megelevenedik alattunk a középkori város. Ám tekintetünk már önkéntelenül is messzebb néz: a városon túl ott emelkednek a Déli-Kárpátok láncai, amelyek kacéran csábítanak bennünket hólepte bérceikre. Szinte rohanunk lefelé a csigalépcsőn, hogy végre nekiindulhassunk Nagyszeben házi hegyének, a Csindrelnek.

Talán azért szeretünk régi túraleírások alapján felfedezni egy hegyet, mert elődeink olyan aprólékosan, olyan lelkesedéssel írták le a havasokban szerzett élményeiket, hogy az ember szinte alig várja, hogy megnézhesse, mi változott a gerinceken, a völgyekben 1885, vagy éppen 1906 óta. A legmegdöbbentőbb, hogy a legtöbb helyen szinte semmi: a 120-130 éves élménybeszámolók mintha tegnap íródtak volna, lépésről lépésre köszönnek vissza ugyanazok a természeti formák, de még szinte az akkori esztenák, menedékkunyhók is. És talán az sem elhanyagolható, hogy ezek a leírások – szemben a ma divatos élménybeszámolókkal – nem arról szólnak, hogy hogyan viselkedett a legújabb lélegző kabát a hegyen, vagy éppen hol hány métert mért a gps, sokkal inkább az Isten teremtette táj bemutatásáról. Vagy éppen arról, hogy egy-egy közösség – a Szebeni-havasokban éppen a Szász Kárpát Egyesület – önkéntes alapon miként próbál javítani a havasok turisztikai infrastruktúráján.

Nagyszebennel és a Szebeni-havasokkal azért is szerencsénk van, mert itt töltötte gyermekkorát Kós Károly, aki gyakran merészkedett fel a 2200 métert is meghaladó gyephavas régióba. Talán nem is kell mondani, hogy az ő leírásai alapján indultunk a ma már a szebeniek síparadicsomának számító Szebenjuharosról az első komolyabb csúcs, a Batrina felé.

„Az erdő olyan végtelen, olyan sötét, olyan szomorú volt, a fák úgy jajgattak, úgy hajladoztak, mintha egy soha meg nem szűnő sóhajban, egy névtelen szemrehányásban fordulnának az egek urához, panaszkodva ellenünk, kik évszázados nyugalmukat zavarjuk meg. Nem félelmes volt ez a végtelen erdő, hanem ünnepélyes.”

a-szebeni-havasokban.jpg

A Batrinára érve aztán nekünk sem volt kegyelem: a jeges januári szél szinte lesepert bennünket a gerincről, így szinte némán, egymással csak kevés szót váltva értük el a következő nagy ormot, a Rozsdakúpot. Itt volt egy nagy szikla, amely mögé bebújva megbeszélhettük eddigi tapasztalatainkat, illetve szemügyre vehettük az előttünk magasodó Csindrelt.

A szél nem csillapodott, ám az égről az összes felhő eltűnt, ami igen erős motivációt jelentett a csúcstámadáshoz. A szél még jegesebb, még hidegebb lett, de a kitárulkozó táj egy időre feledtetett minden megpróbáltatást. Vetettünk egy pillantást az éppen jég borította legendás tengerszemre, rácsodálkoztunk az elénk kerülő Retyezátra, Párengre és Lotrura, míg végre felértünk a csúcsra, ahol ismét Kós Károllyal szemléltük a tájat:

„A Csindrel teteje, melyen állunk, sima, boltozott. Nincsenek rajta éles sziklacsúcsok, mély bevágások. Talán a folytonosan süvöltő jéghideg szél tördelte le a sziklákat, hogy könnyebben kapaszkodhassék fel a hegyre és azután akadálytalanul száguldhasson végig a hegyek felett, berohanva Erdély földjére. Nem tudom meghatottság nélkül nézni ezeket az őserdőket, melyeknek fáját még nem érte a kultúrának minden regényest kiölő vasfejszéje és fűrésze; meg tudnám őket siratni, mint egy még élő, de már nagyon öregembert, kinek világa már a múlté, ki a jelenbe már nem illik bele, és kinek jövője egyáltalában nincs, aki elpusztul, ha ma nem, hát holnap. Valamikor nemrégen még többen jártuk ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind és magyarok mind, de megapadtunk. Többen más utakra fordultak, könnyebb utakra. Sima völgyi utakra tértek, mert nehéz hegyet járni. De én itt maradtam a hegyek között. Járom a tövises ösvényt, és hosszú esztendőkön által körülfújt fagyos szél és perzselt a nap, és nemsokára talán utolsó leszek az utolsók között.”

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/43. számában)

Kövesse facebook oldalunkat is!