Sport vagy háború? III. rész: Amikor lövészárok jelölte a pálya szélét
Mikor kitört az első világégés, a kortársak megnevezésében a nagy háború, a hadviselő felek szinte mindegyike biztos volt benne, hogy hős fiaik hamarosan hazatérnek, és városaik utcái a győzelem ünneplésétől lesznek hangosak. Egy évszázaddal később már rendelkezünk a múltba látás képességével, és pontosan tudjuk, nem így történt.
1914 karácsonyán Nyugat-Európát lövészárkok szántották fel. A brit főparancsnokság arra készült, hogy, a közelgő ünnepet és az újévet kihasználva, a németek támadást indítanak a nyugati fronton. Nem így történt, sőt az első háborús karácsony legendává vált, a szemben álló felek kimászták gödreikből, és ha csak rövid időre is, de békét kötöttek.
December 25-én a katonák a senki földjén találkoztak, ajándékokat cseréltek, beszélgettek, sőt egy angol katona, aki civilben fodrász volt, levágta egy német elburjánzott frizuráját is.
Az év utolsó hónapjának első napjaiban még semmi nem utalt rá, hogy békében telnek majd az ünnepek. XV. Benedek pápa felhívása a fegyverszünetre süket fülekre talált, a harcoló országok különféle nőegyletei is szorgalmasan írták leveleiket, hogy férjeik és fiaik hazatérhessenek végre – szintén nem nagy sikerrel. A frontharcosok levelei alapján, valamikor nem sokkal 24-e éjfél után a német árkokban gyertyákat gyújtottak, karácsonyi dalokat kezdtek énekelni, még karácsonyfákat is állítottak.
Sőt a velük szemben lévő lövészárkokba jókívánságokat kiabáltak át.
Az angol és francia katonák némi tétovázás után viszonozták a kedves gesztust. Mikor hajnalodni kezdett eleinte félve, később egyre nagyobb bátorsággal másztak ki az árkokból, és indultak meg egymás felé. Előkerültek az apró ajándékok, amik a háborús körülmények között óriási dolognak számítottak: sonka, kenyér, pálinka, szivar és egyebek.
Nem sokára felhangzottak a közös éneklések, sőt előkerült a focilabda is. A meghitt pillanatokat arra is kihasználták a felek, hogy elesett bajtársaiknak végső nyughelyet biztosítsanak. Hogy minél jobban megértsük mi is történt akkor, talán nem árt, ha a frontkatonák visszaemlékezéseiből, naplóiból szemezgetünk egy kicsit.
A frontkarácsonnyal kapcsolatban máig vitatkoznak azon a történészek, hogy megtörtént-e ezen írásunk apropóját is adó labdarúgó mérkőzés a felek között, vagy pedig csak később színezték ki az eseményeket. Katonák a leveleikben beszámolnak több mérkőzésről is, a legismertebb egy német-brit meccs, amit a németek 3-2-re megnyertek. Német beszámolók szerint 25-én reggel a barátkozó németek és skótok egyszer csak egy labdát kerítettek, és nekiálltak játszani.
A fagyott talajon a sisakok voltak a kapuk, kb. egy órán át játszottak a szabályokat betartva.
A németek között derültséget okozott a skótok szoknyája, pontosabban az alatta levő látvány, lévén nem hordtak alsónadrágot. A meccsről 1915. január 1-én az angol sajtó is beszámolt. Olcsó poén, de azért idézzük fel Gary Lineker, a legendás angol játékos mondását: „A futball olyan játék, amit 22-en játszanak 90 percen át, és a végén mindig a németek nyernek".
A nyolcvanas évek elején egy még élő brit veterán is beszámolt egy „meccsről”. A Belgium területén lezajlott „mérkőzésen” több százan rúgták a bőrt bíró és eredményszámlálás nélkül, élvezve, hogy pár óráig biztonságban vannak.
Függetlenül attól, hogy tényleg megtörténtek-e ezek a meccsek, vagy csak úgy előkerült valahol a labda, és játszadoztak a katonák, az első frontkarácsony örökre emlékezetes marad.
Félévnyi öldöklés után is maradt annyi emberség a katonákban, hogy ha pár napra is, de félre tudták tenni egymás iránti gyűlöletüket, és emberként tekintettek az ellenségre.
Azt is el kell mondanunk, hogy a több száz kilométeres nyugati front teljes hosszában nem hallgattak el a fegyverek. Volt, ahol csak annyi időre álltak meg, míg a halottjait mindkét fél elhantolhatta, máshol egy napig tartott a nyugalom, megint másutt egészen újévig hallgattak a fegyverek.
Egy dologban azonban mindenhol hasonlított, spontán módon kezdődött az egész.
