Petőfi-vetélkedő: Beje (I.)
Petőfi Sándor 1847. június 1-én indult Pestről. Vonattal utazott, mely ekkor még csak Vácig vezetett. Rajongott a vasútért, erről a Vasúton című ugyanebben az évben írt verse is tanúskodik. Vácig Emődy Dániel barátja kísérte, akiről igen meleg sorokat írt.
9. levél
Beje, julius 6. 1847.
Julius 1-én indultam Pestről. Ad vocem bámulat! azon a vasúton bámulatosan halad az ember. Szeretném ráültetni az egész magyar hazát; néhány esztendő alatt tán kipótolná, amit néhány század alatt elmulasztott a haladásban.
Elkisért Vácig Emődy Dániel. Nem tudom: egyszer fogja-e közönség e sorokat olvasni, vagy… egyszer sem; de leírtam e nevet, hogy ahányszor olvassák leveleimet, lássák egyszersmind leghívebb, legönzéstelenebb és legtisztább lelkű barátom egyikének nevét is. Váctól Rima-Szombatig gyors-szekeren mentem. Losoncon meglátogattam a kis Vilmát, kit ezelőtt két évvel itt jártamban testvéremnek fogadtam. Most is oly jó, most is oly szép, mint akkor volt; férje pedig most is olyan nagy golyhó, mint akkor volt, s ezt látni nagyon örültem, mert meggyőzött afelől, hogy mégsem igen igaz, amit úgy beszélnek, hogy a házasság tönkre teszi az embert.
– Tizenhat órai utazás után Rima-Szombatba értünk, honnan másnap reggel fogadott szekéren ide Bejébe hajtattam. Épen mikor indulni akartam, oda lépett hozzám egy ember… akarom mondani, egy német, s kért, hogy vegyem föl, miután ugyis egy az utunk. Elmondta, hogy ő zongora-hangoló. Addig beszélt, addig beszélt, míg egyszer csak azt vettük észre, hogy ott vagyunk Bejében, a papi lak előtt. Leugrottam, zörgettem, ajtót nyitottak s aki ajtót nyitott, az maga volt tiszteletes Tompa Mihály uram. Rohantunk egymásnak, mint két üstökös csillag, mely egyik a másikat szét akarja zúzni… Összeölelkeztünk… de nem birkoztunk… csak ölelkeztünk. – Azóta itt élvezem a csendes falusi magányt, „hogy frázisban beszéljek”, mint Pálffy Albert mondta.
Másnap reggel aztán fogadott szekéren egy német zongorahangoló társaságában indult Bejére, ahol ekkor Tompa Mihály volt a református lelkész. Nála vendégeskedett június 6-ig, s ekkor született Tompa Mihálynál című verse:
Tompa Mihálynál
Itt vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül.
Mit bámulsz ugy? ne szúrj szemeddel keresztül.
Hunyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz,
Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok;
S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez...
Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog.
Uj hivatalodban hogy éled világod?
Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod?
De im harangoznak: tiszteletes uram,
Vegye hóna alá imádságos könyvét,
S végezze illendőn a szent szolgálatot;
Hanem akkor szóljunk, ha dolgodat végzed,
Akkor mondom el csak, hogy s mikép találtam
Homér-Arany Jánost, hazánk uj csillagát,
S az én csilagomtól, rózsámtól hogy váltam,
S oltár előtt áldást reánk melyik pap ád.
Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom...
De ideje végre, a szót kettévágnom,
Eredj, mert a harang immár elhallgatott,
Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet,
S vigyázz: örömedben egyik bordalomat
Ne mondd el valahogy a miatyánk helyett.
Beje, 1847. július 3-8.
Megjelent a Magyar7 2022/47. számában.
