Panelházi pillanatok
„Ábrahámné így fél tíz után már mindennel elkészült, és kifejezetten unatkozik a lakásban. Úgy érzi, hogy be van zárva, és tétlenségre ítéltetett. Ezért áll most izgatottan az előszobában, szemét az ajtó kukucskálógombjára szorítva várja, hogy mi fog történni a folyosón. A hetedik emeleten kattanva áll meg a lift, hallatszik a liftajtó csapódása, majd a folyosói üvegajtóé is […] hallatszik a kulcs fordulása a zárban, aztán csönd van a folyosón. Ábrahámné izgatottan számol ötvenig – hadd vetkőzzenek csak le, s egy pillanatig maga is meglepődik a gonoszságán.”
Sumonyi Zoltán Panel-halom című művéből származik az idézet, melynek soraiból árnyalt leírást kapunk egy panellakás mulatságos vagy szánalomra méltó (olvasattól függően) hétköznapjairól.
Bizonyára azokat az olvasókat, akik többnyire lakótelepi környezetben élik életüket, ismerős érzések kerítették hatalmába a fenti történetet olvasva. Van, aki a túl sok törődést nem igénylő panelház kényelmére esküszik, és vannak azok az embertársaink, akik a családi házat, a nagy kertet – az örökös hétvégi fűnyírás kényelmetlenségét is vállalva – részesítik előnyben.
Nagy divatnak hódol manapság, hogy a ’70-es, ’80-as években épült lakótelepi panelházakat rehabilitálják.
Az új liftháznak és a szigetelésnek örülünk, a csiricsáré színeknek, a hosszadalmas, elhúzódó munkafolyamatnak és a megemelkedett közös költségnek már kevésbé. Kevesen tudják, hogy a panel valamikor trend volt, és igenis divatosnak számított vidékről beköltözni a panelba.
Első olvasatra úgy tűnhet, hogy ez nem a kortárs művészet jellegzetességeit szorosan érintő kérdés. De a panelház elvének elgondolása, megtervezése is egy formatervezői folyamat része, és a környezet – társadalom – piacgazdaság hármasa képes egy korszakra jellemző helyzetkép kirajzolására egy nagyon jellemző anyagon és formán keresztül. Esetünkben ez most a panel.
A háború után olyan építészeti-szociológiai kutatásokba kezdtek, melyek segítettek feltárni, hogyan lehet a funkcionális rendszereket egy épületbe sűríteni.
1954-től kezdődően tájainkon a Szovjetunió determinálta a jövő építési technikáit, a főtömb-elv és a szocialista lakókomplexum-elv alapján tervezték meg a városokat nemcsak a Szovjetunióban, hanem az elv egyszerűsített verziója mentén a keleti blokk országaiban is.
A főtömbök körülbelül 16-25 hektárnyi területre épültek – ezt a részt gyűrűzték körül a forgalmi- és a gyűjtőutak. A cél az volt, hogy a lakosok a lehető legkönnyebben elérjék a kiszolgáló egységeket és a megállókat. Tudatosan zsákutcákat és zöldterületeket is terveztek az egységek közé, védve ezzel az óvodákat, bölcsődéket, iskolákat, miközben az is cél volt, hogy legfeljebb 400 méternyi gyaloglással elérhetővé váljon minden kisebb kiszolgálóegység, ami a napi rutinhoz szükséges.
Első olvasatra kényelmesnek tűnik ez az életvitel. A beköltözött emberek olyan lehetőségekhez jutottak, melyekhez addig aligha: ivóvíz folyt a csapból, és nem kellett a kútból vizet húzni. Gáztűzhellyel, főzőfülkével, az akkori kornak megfelelő elektromos gépekkel, fürdőszobával felszerelt lakáshoz jutottak a családok. Mondhatnánk, hogy a szegényes, paraszti közegből luxuskörülmények közé kerültek.
A tömeges lakásépítésnek két fő igényt kellett kielégítenie. Az egyik, hogy minél több lakás épüljön a lakáshiány kiküszöbölésére, a másik, hogy ezt minél olcsóbban tegye. Az „ideális követelményeket” szem előtt tartva alakítják ki egy sikeres lakáspolitika alapjait.
Fő célkitűzésnek számított, hogy a lakók az új leosztás szerint ne a vagyoni és társadalmi helyzetük szerint legyenek rangsorolva, hanem szokásaik, foglalkozásuk alapján kerüljenek egy lakótérbe.
Ez megkönnyítette volna a bérlők egymással való kapcsolattartását, tekintettel a közös érdeklődésre.
A típusterveknél egy javító szándékú ideológia jelenik meg, ami befolyásolni akarja az újonnan beköltözők életmódját. Az állam úgy gondolta, ezeken a típusterveken keresztül lehetséges a leghatékonyabban az embereket a megfelelő lakáshasználatra tanítani. A hálószobát két férőhelyesre tervezték, mivel az ideológiai irányvonal a házas életmódot tekintette követendő életfelfogásának. A nappali kialakításában is számoltak plusz két alvóhellyel, a vendégekre való tekintettel. A legnagyobb fejlődésen a konyha és az étkező helyiség esett át, ami összefüggött azzal, hogy már nem voltak cselédek.
Az ideológiához hozzátartozott, hogy a nő helye továbbra is a konyhában van, és az ő felelőssége a gyermeknevelés is.
Minden kész és szervezett volt. Az individuumnak azonban igénye van arra, hogy személyes tereit a saját maga képére alakítsa. Szeretné, ha a valahova tartozást külső formai jegyek is kísérnék, és ez csak nagyon szűk keretek között vált megvalósíthatóvá a panelházak esetében.
Az iparosított technológiánál beszélünk egyfajta uniformizáltságról, ami a tömeggyártás velejárója. Ma már jól ismerjük ezt a „stílust”. Kísérletet tettek arra is, hogy a minőség ne csak a tervezés szintjén jelenjen meg, hanem a gyakorlatban is. Magyarországon több tervet dolgoztak ki arra, hogyan tudnák a hagyományokat az építészeti elemekbe beépíteni oly módon, hogy az ne váljék erőltetetté. Kísérletet tettek továbbá arra is, hogy a panelház motívumvilágát népművészeti – hagyományőrző jelleggel erősítsék, de ez a nemzeti színezet leegyszerűsítésével is járt.
Sokat kísérleteztek a falusi – tradicionális jelleg beemelésével, de mindezek ellenére az „egyen panelházak” váltak jellemzővé. Így a meleg júliusi napokban nekünk is csupán az marad, hogy a szemben lévő balkonon a szomszéd kiteregetett ruháit kémleljük az ornamentika helyett.
A panelház kétségkívül egy csoportba tömöríti az embereket, nincs azonban közösségformáló ereje.
Hányan megyünk együtt virágot ültetni a panelház előkertjébe, vagy kávézunk együtt a lakógyűlésen? A múlt században talán olyan családok költöztek távol egymástól, akik jó barátságban voltak, és olyanok költöztek össze, akik egyébiránt sosem kezdeményeznének beszélgetést egymással. Egyes építészettörténészek a kései Kádár-korszak tömeges lakásépítési terveit tartják felelősnek azért, hogy mára negatív kicsengése lett magának a lakótelep szónak is. A mai kor építészei ezért előszeretettel lakóparknak nevezik azt a környezetet, amelyben ma is ugyanúgy, mint a szocializmusban, ismeretlen családok, egyedülállók, különböző foglalkozású emberek kényszerülnek együttélésre.
Megjelent a Magyar7 hetilap 28. számában.
