Nosztalgiázás Drezdában
1982-ben egy – sikeres KISZ-vetélkedőt követően – úgynevezett barátságvonattal utazhattam Drezdába. Négy évtized után ismét eljutottam Szászország fővárosába.
Sváb családunk – a kommunista érában, praktikus okokból – titkolta származását. Ennek szellemében a Nyugat-Németországba elhurcolt rokonok is ritkán kerültek szóba, így jómagam is a baráti Német Demokratikus Köztársaság iránt érdeklődtem. Ez az irányultság csak fokozódott, amikor pedagógus édesanyám egy keletnémet osztálykirándulásról hazaérkezvén egy Ernst Thälmann pionír-nyakkendővel ajándékozott meg, amit valószínűleg Berlinben kapott ajándékba. A kisdobos „nyakfekvenc” különleges kék színben pompázott, s közepét – ráfért a németekre – egy békegalamb díszítette. A becses holmit irigyelte is minden osztálytársam, mivel többszöri tisztítás után sem vesztette el színét, míg a többieké mosott rongyra emlékeztetett.
Az idő múlásával viszont megjelentek az NDK-s viccek, az emberek különösen Walter Ulbrichton, a párt első emberén, gúnynevén, „Wu bácsin” köszörülték a nyelvüket. Az ellenség hangja elterjesztette például, hogy a politikus a Harmadik Birodalomban egy nyilvánosházat működtetett. Ennek valószínűleg nem volt alapja, de az emberek jót szórakoztak a sztorin. Az adomák közül – az ízléstelen poénokat mellőzve – egy szalonképes bohóságot idéznék. Wu bácsi beleszeret egy csinos fiatal hölgybe, s mindent megtenne a kedvéért. A válasz nem is késik: „Walterem, nyisd ki a Branderburgi kaput (Kelet- és Nyugat-Berlin határát), hadd legyünk egyedül.”
Két híres magyar színész berlini látogatásának története is közszájon forgott. Mikor Thália papjai egy kicsit felöntöttek a garatra, megakadt a szemük a pártvezető portréján, s nem is hagyták szó nélkül: „Miért itt lóg, miért nem kinn a fán?”
A bonmot-nak diplomáciai bonyodalom, s a szellemeskedők szilenciumra való ítélése lett a következménye.
Külön szót érdemelnek az NDK-s úszóhölgyek. Mind megannyi szekrény álltak fel egykor az uszodák startkövére, s végig is verték a világot. A rosszindulatú nyugatiak doppingot emlegettek, de a keletnémet korifeusokat már a gondolat is felháborította.
Változtak az idők, már KISZ-es (Kommunista Ifjúsági Szövetség) korba kerültem, s felcsillant a remény, hogy magam is kijussak a világbéke letéteményesének tekintetett Német Demokratikus Köztársaságba. Az odavezető út kissé göröngyösre sikerült, de megérte.
A kommunizmusban – a szocialista kollektívák életében – nagy népszerűségre tettek szert a vetélkedők, amelyekben mindig jól szerepeltem. Számomra a legemlékezetesebb az 1982-ben indított Ki tud többet a Szovjetunióról? verseny maradt. Egykor a középiskolám orosz tagozatára jártam, az egyetem után is sokat tolmácsoltam oroszul, így megtiszteltetésnek vettem, hogy munkahelyem, az Építőipari Szállítási Vállalat vezetése felkért egy ütőképes csapat megszervezésére. Munkához is láttam, három diplomás, belevaló kollégát vettem magam mellé, s nagy eséllyel indultunk a „harcba”. A megmérettetést az óbudai pártbizottság szervezte, s olyan „nagyágyúkkal” néztünk farkasszemet, mint a Goldberger-textilgyár, a „Goli” kollektívájának tagjai, vagy a helyi munkásőrség keménymagja.
Elérkezett a nagy nap, s minden a papírforma szerint alakult, megnyugtató előnnyel vezettünk a kvízben. A zsűri az utolsó előtti fordulóban árulta el a nyereményeket: a győztes Moszkvába, a második helyezett pedig az NDK-ba utazhatott. Összedugtuk a fejünket, és az utóbbi mellett döntöttünk. Annak rendje és módja szerint hullámvölgybe kerültünk, leblokkoltunk, s lehajtott fejjel (de repeső szívvel) állhattunk fel a dobogó második fokára.
Augusztusban érkezett el a nagy nap, amikor a csapat felszállhatott a Budapest–Lipcse–Drezda barátságvonatra. A szerelvényen javarészt fiatalok utaztak, így remek volt a hangulat. Az elhelyezésünk tűrhető volt, az ellátás pedig az egyébként egyhangú német gasztronómiát idézte.
Ottlétünk megrázó élménye a drezdai látogatásunk volt. Először a híres képtárt, a Zwingert kerestük fel, s alázattal álltunk meg a művészettörténet legszebb alkotásai előtt. E remekművek nem voltak idegenek számomra, mivel számos keletnémet festészeti kiadvány sorakozott az otthoni polcokon. Utána, az egykor impozáns sétány romjai között sétáltunk. Fényképezőgépemmel megörökítettem az azóta újjáépített Frauenkirchét, a világháborús értelmetlen pusztítás egyik szimbólumát.
Igen, Drezda példája mutatja, hogy a kultúrnépeknek mondott hatalmak is le tudtak süllyedni rombolásban a nácik szintjére: a stratégiailag teljesen közömbös, az európai kultúrában fontos szerepet betöltő Szászország fővárosát a földdel tették egyenlővé, s az ártatlan áldozatok száma meghaladta a százezret.
Jóval vidámabbra sikerült az FDJ, az ottani KISZ-szervezet tagjaival való találkozó. A német precizitással megszervezett összejövetelre egy munkás kollektíva fiataljait hívták meg. Kissé nehezen oldódott a hangulat, mivel a vendéglátók egész éjjel dolgoztak, s csak a kedvünkért rittyentették ki magukat. A nyelvi nehézségeket egy-két sör oldotta. A meggyötört arcok is felderültek idővel, egy gitár is előkerült, és a barátkozás jegyében a táncparkett is benépesült.
Ezek az emlékek jutottak eszembe, amikor idén, télutón ismét a szász fővárosba utaztam feleségemmel egy kulturális programsorozatra.
Drezda belvárosát, mint említettem, legutoljára romos állapotban láttam, azóta minden megváltozott. Már a megérkezésünkkor meglepetés várt, egy világvárosi, többszintes pályaudvart formáltak az egyébként is méretes indóházból. A tágas fogadócsarnok egykor romokban hevert, mára természetesen régi fényében pompázott, de a sötét múltat néhány fénykép idézte. A belvárosban is emberfeletti munkával tüntették el a háború nyomait, az egykori híres barokk épületek a régi fényükben ragyognak. A már említett Frauenkirchében a restaurátorok igazi remekművet alkottak, s mivel az Isten háza mellett laktunk, gyakran betértünk a székesegyházba.
Azért az idősebbek emlékeznek még a romtengerre – így mementóként meghagytak egy-két romdarabot, s az illusztris épületek alagsorában emlékeztet néhány fénykép, honnan is indultak el a világégés után.
Automatikusan az egykori utazásaim emlékeit kerestem, de keveset tudtam azonosítani. Az NDK-s modern városrészeket kicsinosították. A szocialista építészet egykori mintapéldányát, a Hauptstraßet sétálóutcává alakították. Különös élményt jelentett a vásárcsarnok, a patinás piacon boltok és étkezdék vendégcsalogatóan váltották egymást.
A szocialista metropoliszra szinte semmi sem emlékeztetett. Régi, kétütemű autóval, robogóval nem találkoztam, Trabantot egy emléktárgyban láttam kiállítva vendégcsalogatónak, s a szuvenír árusok polcain találtam néhány régi modellt belőlük. Az óváros határán viszont még áll – ha átépítve is – a szocreál kultúrpalota, melynek homlokzatán még feszít az egykori óriási festmény. Mementóként hagyhatták meg a városvezetők. A központi, fáklyát tartó dolgozó nő figurája mögött felsorakoznak a szorgos parasztok, a nyakkendős értelmiségiek, a hazát védő katonák, természetesen a vörös csillag is fényesen ragyog. Minden optimizmust sugall, ami ráfért az egykori – bezártságban élő – „osszikra”. A fura pannót nagyon sokan mosolyogva fényképezték.
Az Albertinum újabb kori kiállításán egy külön szobát különítettek el az ötvenes évek baloldali művészeinek. Egy festmény ugyancsak megfogott, Rudolf Berganderaz alkotásán a Házi békebizottság című festményen egy népes család optimista (az idősebbek megfontolt) arckifejezéssel, a jövőbe tekintve, a pártlap mellett vitatják meg a világ sorát. Az asztalt természetesen vörös terítő borítja.
Még egy rég nem látott ismerős: a Radeberger. A '80-as években a magyar söripar még ugyancsak az európai élmezőny mögött kullogott, de az elit kiszolgálására importált néhány sörfajtát. A Wernesgrüner mellett talán a Radeberger volt a legnépszerűbb, éttermeket neveztek el róla. Örömmel láttam, hogy odakint reneszánszát éli, magam is újból felfedeztem. Egy pohár mellett nosztalgiázhattam a történelmen, valamint az egykori NDK-n, amelynek említésekor a fiatalok legtöbbje értetlenül megvonja a vállát.
Megjelent a Magyar7 2023/25.számában.
