Nemzeti feltámadás a Felvidéken (II.)
Az 1938-as év novembere a nemzeti felszabadulást jelentette nagyon sok felvidéki magyar számára. A november 2-ai bécsi nemzetközi döntőbírói határozat értelmében az elcsatolt Felvidék jelentős része visszakerült a történelmi hazához.
E jeles napokon a kassai tudósítók között volt többek között a város híres szülöttje, Márai Sándor író is. A város nevezett szerelmese felfigyelt rá, hogy Kassa mennyire „természetesen tért vissza a magyar életbe, egyetlen zavaró nehézség vagy apró baleset nélkül”.
Amikor pedig felhangzottak a Dóm tövében a kormányzó ünnepi beszédének első szavai – Márai szerint – mindenki joggal úgy érezhette, „a nemzet élete új fordulathoz érkezett.” A jeles író kiemelte: amikor Horthy beszédének egyik szakaszát szlovák nyelven kezdte mondani, a tömegünneplés oly méreteket öltött, hogy a kormányzó kénytelen volt néhány pillanatra megszakítani a beszédét. „Így vonult be Kassára Horthy Miklós, így vette át a magyar jövendő számára a felszabadított ősi magyar várost. A Te Deum a Dómban s a katonai díszmenet fejezte be a hivatalos ünnepségeket” – tudósított a felemelő ünnepről lelkesedve Márai.
A kassai hazatérés ünnepének egyik résztvevője, az akkor mindössze 35 éves fiatal diplomata, Szegedy-Maszák Aladár emlékirataiban a következő szavakkal jellemezte e nap hangulatát:
Imrédy is beszélt. A hivatalos szónoklatokban szó esett a szlovák testvérekről is, amit mi pestiek, talán naivul, nagyon is komolyan vettünk.”
Szvatkó Pál, a Felvidék talán legjelesebb magyar publicistája a kassai örömünnepről szóló beszámolóját a következő mondattal indította: „Akik ott voltak, életük legnagyobb élményeként őrzik meg Horthy Miklós kassai bevonulásának emlékét.” Szerinte még a külföldi újságírók szemében is könny csillogott, és – Szvatkó szerint – „bizonyára elszorult szívvel csak most gondoltak igazán arra az igazságtalanságra, amit Trianon jelentett”. Figyelemre méltó észrevétel, ám tény, hogy az idézett Szvatkó Pál az örömünnep legnagyobb erkölcsi hozadékának azt tartotta, hogy Horthy kormányzó szlovákul is megszólalt Kassa főterén.
Mi felvidékiek nemcsak a magyarokkal vagyunk összeforrva, a szlovákokkal is. A tájaik, erdőik, dalaik, örömük és bánatuk a miénk is, a húsz éves zárt együttélés és a Prága elleni közös harc után méginkább, mint azelőtt. Nem akarunk lélekben elszakadni tőlük. Nem akarunk ellenük cselekedni. Nem akarjuk nyelvüket, kultúrájukat elvenni, s körömszakadtáig védeni fogjuk őket, ha valaki hozzányúl a Magyarországhoz átjött szlovákok emberi jogaihoz. (…) Hozzánk a csehszlovák köztársaság elnökei nagy állami aktusok alkalmával sohasem szóltak magyarul. Boldogok vagyunk, hogy mi tehettük meg az első lépést és a Legelső Magyar szlovák nyelven ölelte magához felvidéki sorstársainkat.”
Boldog és örömteli napok voltak ezek minden magyar ember számára, nemcsak Kassán és a visszatért felvidéki területsávon, hanem az egész Kárpát-medencében, sőt szerte a nagyvilágban. Horthy Miklós kormányzó emlékirataiban is említést tett Komárom és Kassa meglátogatásának önfeledten boldog pillanatairól. „Aki, úgy, mint én, látta mindkét városban az öröm megható és keresetlen kitöréseit, aki látta, mint borultak az emberek egymás karjába, vagy hullottak térdre az út mellett, és hogyan sírtak örömükben, az megértette, hogy valódi felszabadulás ment végbe – mégpedig háború és minden vérontás nélkül” – emlékezett vissza 1938 novemberének örömteli napjaira a már száműzetésben élő kormányzó.
Mindehhez hozzá kell még fűznünk azt a semmiképp sem elhanyagolható lélektani hatást, amit már pusztán a magyar honvédség megjelenése képes volt kiváltani a húsz éve kisebbségi helyzetben élő magyar lakosságból.
Az emberek lelkesedve és szeretettel tekintettek a magyar katonára, akit igazi felszabadítójuknak tartottak. „Mi húsz éve nem láttunk magunk közt magyar honvédet” – mutatott rá egyik glosszájában Darvas János a Felvidék Magyar Hírlapban. „Lesújtott, leigázott nép voltunk, nem volt saját katonánk, csak idegen mundért láttunk, idegen vezényszót hallottunk. Egy nép akkor érzi, hogy alacsonyabbrendű, ha nincs saját katonasága és csak akkor szabadul meg ettől az alacsonyabbrendűségi érzéstől, amikor meglátja a saját nemzeti hadseregét. Mi ezt kaptuk meg a honvédek megpillantásakor.”
Az akkor még csak kiépülőben lévő magyar haderő katonái is mesebeli hősöknek tűntek a felszabaduló területek magyar lakossága számára, és ténylegesen hozzájárultak a magyar nemzeti büszkeség térnyeréséhez ezen a területen.
Megjelent a Magyar7 hetilap 5. számában.
