Nagysalló és Komárom
Az 1849. április 2. és május 21. közötti dicsőséges tavaszi hadjárata az ezeréves magyar katonai vitézség aranykönyvének legszebb fejezetét alkotja. Százhetven esztendővel ezelőtt, a győzedelmes isaszegi csatát követően indult a támadó hadműveletek második szakasza, célul tűzve ki Komárom erődjének felmentését.
A sikerek hatására Debrecenben kimondták a Habsburg-ház trónfosztását, miközben a Felső-Magyarországra vonuló honvédek Nagysallónál és Komáromnál is újabb dicsőséget szereztek a magyar névnek.
Egerben 1849. március végén Klapka György táborkari ezredes benyújtotta a tavaszi hadjárat haditervét, amely szemtelenül merész és lendületes volt, olyannyira, hogy a végrehajtás közben ejtett kisebb hibák sem döbbentették rá a lomha császári hadvezetést arra, pontosan merre is található a magyar fősereg. Klapka elgondolása az volt, hogy a Hatvan–Pest közötti országúton a szeniczei Gáspár András ezredes (majd vezérőrnagy) vezette, megerősített VII. hadtest vonult fel tüntető célzattal, elhitetvén a császáriakkal, hogy velük szemben a honvéd fősereg áll. Eközben az új ideiglenes fővezér, Görgei Artúr vezérőrnagy parancsnoksága alatti főcsoportosítás – az I. (Klapka György ezredes, majd vezérőrnagy), a II. (Aulich Lajos vezérőrnagy) és a III. (Damjanich János vezérőrnagy) hadtest – a Jászságon és a Tápióságon keresztül hajt végre oldalazó menetet, és Gödöllő környékén keríti be Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagy főseregét. A terv kockázatos volt, hiszen az ellenfél könnyen rájöhetett a cselre. A császári hírszerzés azonban csődöt mondott, hiszen a magyar jobbszárnyon működő beniczei és micsinyei Beniczky Lajos őrnagy „száguldó különítménye” 1849. március 24-én fényes nappal lepte meg a Losoncon ebédelő császáriakat. Parancsnokuk azt jelentette Windisch-Grätznek, hogy egy hatezer fős kontingens rohanta le, ami elbizonytalanította a császári fővezért, és továbbra sem tudta, honnan várja a magyar támadást.
Április 2-án Hatvan mellett jelesre vizsgázott Gáspár ezredes, aki útját állta a „magyar nyúlvadászatra” induló gróf Franz von Schlik altábornagy császári III. hadtestének, és a Zagyva túlpartjára űzte. Két nappal később Klapka Tápióbicskénél érte utol báró Josip Jelačić altábornagy hátráló hadtestét, amelynek utóvéd dandárja megfutamította az I. hadtestet, ám a segítségére siető Damjanich katonái végül megfordították az ütközet kimenetelét. Április 6-án – 29. születésnapján – Klapka Isaszegnél újfent belefutott a császári csapatokba, és honvédei meghátráltak. Damjanich ellenállt az ellenség nyomásának, amikor Kóka felől a csatatérre tajtéktól habzó lován „berobbanó” Görgei megállította és visszafordította Klapkát, miközben beérkezett Aulich, ám Gáspár vezérőrnagy hibájából Gödöllő előtt a VII. hadtest lábhoz tett fegyverrel, tétlenül szemlélődött, így a császáriak Pest alá húzódtak. A másnapi gödöllői haditanácson Kossuth Pest-Buda visszavétele mellett kardoskodott, végül Komárom felmentése mellett döntöttek.
A hadjárat második szakaszának terve hasonlított az elsőhöz, vagyis Pest alatt maradt Aulich megerősített hadteste. A tehetetlen császári fővezér úgy vélte, ott tartózkodik a magyar fősereg, miközben az valójában Vác érintésével a Duna bal partján indult meg Komárom felmentésére. E fiaskó Windisch-Grätz bukását eredményezte, akit báró Ludwig von Welden táborszernagy követett. Damjanich április 10-én nyitott utat Vácnál, amikor Christian Götz vezérőrnagy hadosztályát kikergette a városból. A tervek szerint Klapka erőinek kellett volna északról megkerülniük a várost, de eltévedtek a ködös, esős időben, így ismét a III. hadtest vívta ki a győzelmet.
Görgei főserege 1849. április 15–17. között érte el a Garamot és Kálna, Óbars, valamint Zsemlér mellett vert hidat. Klapka és Damjanich csapatai 1849. április 18-án keltek át a folyón, a VII. hadtest pedig egy nappal később. Nagysallónál a teoretikus Klapka végre felnőtt feladatához, s így emlékezett vissza élete egyik legnagyobb győzelmére: „1849 áprilisának 19. napja szép tavaszi nap volt (…) néhány huszár jött lóhalálában, azzal a jelentéssel, hogy az ellenség nagy erővel Nagysallót tartja megszállva. (…) Tudósítottam Damjanichot, aki hadtestével utánam jött, az ellenség jelenlétéről, s kértem őt, hogy tőlem balra vonuljon fel. Mihelyst Damjanich első osztályai a harcvonalba értek, s engem támogatni képesek valának, azonnal megadtam a jelt a támadásra. Kezdetét vette a véres nagysallói csata, amelyben mi hatórai nehéz küzdelem után győztesek maradtunk. Az ellenség visszavonulása rendezetlen futássá fajult, amint megérkezett a VII. hadtestnek egy lovasdandára, amely a Garam felől jőve, megeresztett kantárral oldalába tört, éppen, amikor már kezdett állásából kimozdulni. A Nagysallónál kivívott győzelem a legdöntőbb volt minden eddigiek között. Az ellenség a legnagyobb sietséggel és erőfeszítéssel tudott hét dandárt összehozni, amellyel a Komáromba vivő utat el akarta előlünk állani. Szándékát meghiúsította a magyar csapatok vitézsége, s csak alig sikerült neki a Vágon túl újra összeszedelőzködni. Egy erős ellenséges csapatot, mely kissé megkésve abban a pillanatban érkezett meg, amikor a nap sorsa már el volt döntve, s amely minket oldalba és hátba akart fogni, könnyűszerrel szétrobbantottunk s bajtársai sorsára juttattunk.”
A III. hadtest egyik dandárparancsnoka, gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes naplójában feljegyezte, hogy „az ellenség szétrobbantva és demoralizálva, vesztesége ezerhatszáz fogoly és sok halott, három ágyú elfoglalva. A hadsereg lelkesült hangulata. (...) Ifjú hadaink megdöntötték az ellenség legjobb csapatait.”
A komáromi erődöt január óta ostromzár alatt tartó császáriak a nagysallói ütközet hírére szedték a sátorfájukat, és a Duna jobb partjára húzódtak, s ostromlövegeikkel szétlőtték a komáromi hajóhidat. A Zsitván átkelő I. és III. hadtest 1849. április 22-én érkezett meg a komáromi Vág-hídfőbe, míg a VII. hadtest a Garam mentén vonult délre, s a zöm hátát biztosította. A honvédeknek nem volt hadihíd-készletük, így utászai Görgei parancsára folyamatos ágyútűzben láttak neki a helyi ácsokkal és hajósokkal, hogy talphidat építsenek, ami 1849. április 25-én estére elkészült. Másnap hajnali 2 órakor a Knezić- és Dipold-dandár, miután átkelt a Dunán, lerohanta az ellenséges sáncokat, és az I. hadtest reggel szuronyrohammal bevette Ószőnyt. Ács és Mocsa között állt harcrendbe a császári sereg, majd Görgei jelentése szerint „a két átkelt hadtest, valamint a komáromi őrseregnek egy része (...) előremenvén, tüzes viadal támadt, mely délutáni 2 óráig a csatasíkon folytattatott, és seregeinknek minden pontokoni győzelmével végződött. Az ellenség végképp visszavonult, s minthogy aznap tovább előnyomulni szándékunkban nem volt, csak kisebb lovascsapatokat küldtem utánok. (…) A rohanás és a csata eredményei, mihez a sáncokban talált tömérdek mennyiségű lőszerkészlet is járul – legszólóbb tanúságai derék vitézeink minden dicséretet túlhaladó hajthatatlan bátorsága és szilárd elszántságának.” A császáriak 671 főt vesztettek, míg a magyar fél véres vesztesége 800 ember volt és igen jelentős hadizsákmányra tett szert. A honvédek sikerrel mentették fel Komáromot, de a császári sereg visszavonulását nem tudták megakadályozni.
„Komárom teljes fölmentésével a Gödöllőn – az isaszegi csata után – vezérkari főnökünk által készített haditerv végrehajtása kielégítően megtörtént (...)” – olvashatjuk Görgei emlékirataiban. Tény, hogy a győzelmi sorozat az egekig emelte a honvédek morálját, de a magyar fősereg elérte fizikai teljesítőképessége végső határát. A Tiszától megindult hadműveletek alatt az összecsapások és az erőltetett menetek embert és lovat egyaránt kimerítettek, miközben raktáraiktól egyre távolabb kerülve utánpótlásuk is akadozott. Felmerült a kérdés, Bécs vagy Buda legyen a következő állomás, végül Kossuth óhajának eleget téve a honvédek megindultak, hogy visszafoglalják a magyar fővárost.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/17. számában.
