Mindörökké: tudatosság (I.)
A múltkor a barátaimmal egy feminizmusról szóló előadáson voltam. Általában tartok az ilyen jellegű témáktól, bárminemű „izmusoktól”, főleg akkor, amikor az előadó ismeretlen számomra. Angol nyelvű, brit előadó lévén még kevésbé sejthettem, mire számítsak. Az est végül jól alakult, pár érdekes információval is gazdagodtam. Hazafelé menet csak annyit fűztem a hallottakhoz, hogy ez is sokkal inkább szólt a tudatosságról, mint bármi másról.
Ekkor barátom megkérdezte, mit is értek pontosan tudatosság alatt? Merthogy elég gyakran használom ezt a kifejezést a hétköznapokban. Jogos észrevétel, s bár nagyon örültem a kérdésnek, kissé meg is lepett. Mintha azt kérdezték volna tőlem, mit is értek a „levegő” szó alatt. Kis túlzással, mióta az eszemet tudom, foglalkoztat a tudatosság kérdése. 12-13 éves koromban volt ugyanis egy izgalmas, a további életemre meghatározó, akkor még megmagyarázhatatlan tapasztalásom. Ez jócskán felcsigázta az érdeklődésemet a téma iránt. Ma azt gondolom, hogy ez a dolgok alfája és ómegája.
Úgy sejtem, nincs olyan (igaz) mester vagy guru az elmúlt évezredekből, aki ne erről a bizonyos „dologról” tanított volna. Mindössze más-más korban, kultúrkörben, szókészlettel és szimbolikus rendszerrel tette. Jézus esetében ez a szeretet volt, Buddha tudatosságról beszélt. Sokat töprengtem rajta, vajon felcserélhető-e ez a két fogalom, s egy idő után arra a megállapításra jutottam, hogy minden bizonnyal, igen. Ha ugyanis valaki „ott” tart, és tud „úgy” szeretni, az már egy rendkívül magas tudatosságot feltételez. Míg egy igazán magas tudatossággal rendelkező egyén esetében igencsak valószínűtlen a gyűlölködés, azaz természetes módon egyre szélesebb körben képes a szeretetre. Amennyiben ezt kissé nehéz elképzelni, annak minden bizonnyal az az oka, hogy nem tartunk „ott”.
Magyarán, egy átlagos halandó mind az abszolút (vagy feltétel nélküli) szeretettől, mind az abszolút tudatosságtól (egységélménytől) fényévekre van.
Személy szerint hozzám mégis közelebb áll a tudatosság fogalma, és az azzal végzett ún. munka, egyszerűen azért, mert megfoghatóbbnak élem meg, kissé bugyuta megfogalmazással, kivitelezhetőbbnek találom. Írom mindezt úgy, hogy máris érzékelem a helyzet paradoxonját, mert amennyiben a feltételezésem helyes, s a két fogalom ténylegesen megfeleltethető, felcserélhető egymással, akkor csupán illúzió az a gondolat, hogy a tudat tágulásáért aktívabban lehet tenni, mint a szeretet univerzálisabb megéléséért.
Minden bizonnyal erre utalnak azon bölcs keleti gondolatok is, miszerint „a fű nő magától” vagy, hogy „a gyümölcs érését sem ildomos erőltetni”.
A rövid vallásfilozófiai kitekintés után nézzük, mit mond a pszichológia a tudat tágulásáról. Ismét csak a személyiségfejlődés stádiumaihoz nyúlunk vissza, megfűszerezve azt egy jó kis integrál elmélettel.
A tudat tágulása nem egy végtelenül megfoghatatlan valami. Mindannyian átmentünk rajta, megértéséhez vegyük alapul az egyik legkézzelfoghatóbb példát, az embergyermek fejlődési szakaszait.
Egy csecsemő, miután kibújik anyja pocakjából, még egy úgynevezett normál autisztikus állapotban van. A tudata végtelenül behatárolt, ideje nagy részét alvással tölti, és csak szükségleteinek kielégítése billenti ki ebből az állapotból. Ezt követően egy-két hónapig szimbiotikus szakaszba lép anyjával. Ez nagyjából annyit tesz, hogy egynek éli meg magát gondozójával, én-határai nincsenek, mint ahogy én-másik különbségtétel sincs. Ekkor a csecsemő számára más nem létezik, csak az anya. Apja tudati befogadására képtelen. Miért? Mert nem tart ott. Ezt követően a szeparáció-individuáció szakasza következik, mintegy hároméves korig, ami újabb tudattágulást eredményez. A sort folytathatnánk, de a lényeg, hogy minden egyes szakasz velejárója egy tudati fejlődés.
A folyamat természetesen itt nem áll meg, nyugati kultúránk döntő többsége eléri a kamasz-, illetve fiatal felnőttkort, ezzel együtt pedig az úgynevezett racionális tudatot. A racionális tudat velejárója a tudományos gondolkodás. És el is értünk oda, ahol a part szakad.
A tudományos gondolkodású társadalom embere meg van győződve arról, hogy ez a végállomás, s innen nincs tovább. Ez szomorú, merthogy egy idő után elakadásokat eredményez. Ezen elakadások pedig nagyon szemléletesek nyugati társadalmunkban.
Egyre több gyógyszer, annál is több betegség, egyre vastagabb DSM (Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve), annál is több lelki baj következik. Minél nagyobb a technológiai fejlettség és a kényelem, annál szembetűnőbb a motiválatlanság és az elidegenedés. Egyre fokozódó agymosás, miszerint bármit megtehetünk, annál nagyobb boldogtalanság, s egyre több társkereső applikáció, annál nagyobb elmagányosodás a jussunk.
Ken Wilber, az integrál elmélet atyja gyönyörű szépen vázolja az egyes tudati struktúrákat. Amikor őt először olvastam, úgy éreztem, valami a helyére billent. Azóta sem találkoztam olyan dologgal, amit én személy szerint ne tudnék a rendszerén belül elhelyezni, illetve értelmezni. Ez kis vigaszt jelent az én – sokszor ugyancsak nagyon analitikus üzemmódban működő – elmém számára. De erről majd máskor.
Rendkívül fontos hangsúlyozni és megérteni, hogy a tudatosság nem ítélkezik, nem moralizál, nem hierarchizál. A tudatosságnak van egy természetes iránya, ha úgy tetszik, de ez maximum helyi értéket határoz meg, és nem címkéz meg dolgokat „jónak” és „rossznak”.
Mint ahogy az előbb vázolt kisbaba esetében sem tudnánk azt mondani, hogy bármelyik szakasza jobb vagy rosszabb a másiknál. Egyszerűen ott tart, ahol tart. Mi persze megélhetjük úgy a dolgokat, hogy amíg nincs kifejlett egója, addig nekünk könnyebb. Miért? Mert babusgatjuk, gügyögünk, oda tesszük, ahová akarjuk, ott marad, s nincs sűrűn ellenvetése. Aztán kezd kialakulni az egója, az ütközik a miénkkel, s máris áll a bál! Ettől még a kisbaba nem „rossz”. Egy természetes folyamaton megy át, amit legfeljebb mi nem tudunk kellő tudatossággal kezelni.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/19. számában.
