Mi legyen Kínával?
Az úgynevezett bokszerjegyzőkönyvet 120 éve, 1901. szeptember 7-én írta alá a Kínai Császárság és nyolc nagyhatalom: az USA, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, az Osztrák–Magyar Monarchia, Oroszország, Olaszország és Japán, amely véget vetett a bokszerlázadásként elhíresült konfliktusnak. A külföldiek bokszereknek nevezték gyűjtőnéven az összes kínai harcművészt, akik egyébként különböző kategóriákban jeleskedtek.
Egyebek mellett felvetődött Kína „felosztása” a győztesek között. Az oroszok azonmód rátették a kezüket Mandzsúriára, de emiatt 1905-ben háborúba keveredtek a japánokkal, és végül kénytelenek voltak kiüríteni a területet.
A fent említett szerződés értelmében a Monarchia 0,61 km2 nagyságú koncessziós területhez jutott a felkelők központjának számító Tiencsin belvárosában.
Ez a pici terület volt az Osztrák–Magyar Monarchia egyetlen gyarmata, ahol 1917-ig osztrák, magyar és horvát katonák és rendőrök szolgáltak, sőt Budapestről és Bécsről utcát is elneveztek itt. Miután Kína az antant oldalán belépett a háborúba, a pirinyó gyarmat is a háborús veszteségek listájára került. De 1901-ben Bécsben sokkal ambiciózusabb tervek is születtek.
A Monarchia akkori külügyminisztere, a lengyel származású gróf Agenor Gołuchowski (1849–1921) javaslatot terjesztett elő, amely szerint a birodalom „nagyhatalmi státusza” alapján ennél sokkal több is kijárna neki. A magyar kormány képviseletében Széll Kálmán (1843–1915) miniszterelnök vett részt a megbeszélésen, és logikusan érvelve igyekezett meggyőzni a résztvevőket a terv ostobaságáról. A vita egyre élesebbé vált, ezért Széll egy kis humorral igyekezett lecsillapítani a kedélyeket és mosolyogva így szólt a külügyminiszterhez:
A gróf értetlenül bámult a magyar miniszterelnökre, aki természetesen folytatta a megkezdett történetet.
Igen, igen, uraim, az egész olyan, mint azé az egyszeri szegény emberé, aki éhesen álldogált a bécsi Sacher szálló éttermének fényes és csábító kirakatablaka előtt és odaszólt a mellette álló cimborájának:
A másik szegény ember meglepődve és hitetlenkedését alig leplezve megkérdezte:
– Hát már ettél itt egyszer?
– Nem –
felelte az egyszeri szegény ember.
– De egyszer már szerettem volna.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/27. számában.
