„Meghalt, halott a város” - Pozsony, 1919. február 12.
A korabeli pozsonyi közhangulatra utaló főcím a fiatalon, 29 éves korában elhunyt Kautz Lóránt – költői nevén Lórándy K. Lóránd – Pozsony 1919 elején című verséből származik. A rövid, de komor költemény az 1919. február 12-ei sortűzre és az ártatlan áldozatokra utal. Pregnánsan foglalja magába a szomorúságot, a gyászt és a „véres tragédia” közösségi fájdalmát.
A nagy háború mélyen és visszafordíthatatlanul átszabta a magyar társadalmat, gazdaságot, városi gazdálkodást, kultúrát és lélektani hatásai alól senki sem mentesíthette magát. A dualista monarchia 1918-ra gazdaságilag és katonailag kimerült. A társadalmi-gazdasági dezintegráció mindjobban mélyült, és november elején megkezdődött Felső-Magyarország csehszlovák katonai megszállása. December elején pedig már fegyveres konfliktus alakult ki a benyomuló cseh legionáriusok és a magyar reguláris, gyengén felszerelt csapattöredékek között a Morva folyónál.
Az olaszországi harci tapasztalatokkal rendelkező 33. cseh legionárius gyalogezred Lamacs felől támadott 1918 szilveszterén és rövid időn belül elfoglalta a várost.
1919 első napján tárgyalások folytak a város átadásáról. A csehszlovák állam a közigazgatást 1919. január 1-e és 5-e között vette át. Jankó Zoltán, főispán és kormánybiztos, Kánya Richárd, a város polgármestere és Mitterhauser Károly városi főjegyző ünnepélyesen óvást emeltek a városnak, mint „magyarnémet” városnak a csehszlovák állam exponensei által való megszállása ellen.
1919 januárjának legelején Pozsony magyar és német polgári lakossága még úgy vélekedett, hogy az „idegen csapatok inváziója”, az antantszövetséges cseh légiók a rendet és a közbiztonságot biztosítják. A határokról és Pozsony sorsáról úgyis majd a békekonferencia dönt.
Samuel Zoch a Csehszlovák Köztársaság nevében, cseh katonai kísérettel, január 6-án vette át a városi közigazgatást Jankó Zoltántól, aki jegyzőkönyvben adott hangot tiltakozásának.
A február 12-ei tragikus esemény fő kiváltó oka a „szlovák kormány” február 4-re bejelentett megérkezése volt, mely gyakorlatilag megerősítette volna az új szlovák főváros státusát. A város őslakossága azonban már az Erzsébet Tudományegyetem január 29-i önhatalmú bezárását, a tanári kar katonai felügyelet alá való helyezését, a magyar nyelv és nemzeti jelképek tiltását, a személyi jogok, a sajtószabadság és az egyesülési jog korlátozását is sérelmezte. Február 4-én, a szlovák kormány ünnepélyes bevonulásán a város őslakossága tüntetőleg nem vett részt.
Pozsony ekkor egyedüli tömegtámogatást élvező politikai csoportosulása a szociáldemokrata párt volt. Ez a párt volt a szervezője a február 12-re tervezett munkássztrájknak, egyben polgári engedetlenségnek. A Wittich Pál vezette munkástanács 11 pontból álló követelései közösségi-polgárjogi és szociális jellegűek voltak. A Zoch-féle adminisztráció részéről azonban nem érkezett érdemleges válasz a követelésekre, sőt a párbeszéd legapróbb jelei sem mutatkoztak.
Az általános sztrájk, melyet február 12-én a vásárcsarnok mellé délután három órára hirdettek, így elkerülhetetlenné vált.
A tüntetés elleni durva legionárius fellépés azonban megdöbbentette a lakosságot. A többezres demonstráló tömegben egy cseh katona letépte egy fiú nemzetiszínű kokárdáját, meg is verte, mire a tömeg ütlegelni kezdte a katonát. Az visszafutott a laktanyába. Öt társa tért vissza elégtételt venni. Váratlanul lőni kezdték az embereket és szuronnyal űzték őket. Mind nagyobb számban jelentek meg a cseh legionáriusok, akik gépfegyverrel is tüzeltek a demonstrálókra.
A kiérkező Riccardo Barreca ezredes nyugtatta meg a tömeget. Szemtanúk szerint, amikor éppen visszaült volna az autójába, megcsúszott, és egy cseh katona puskatussal leütötte, fejsérülést szenvedett (a későbbi, „hivatalos” rendőrségi vizsgálat ezt tagadta, a tüntetőket vádolta az incidenssel). A nemzetiszínű zászlót egy oszlopra kitűzni akaró fiatalemberrel is golyó végzett. A Hiradó két nappal későbbi sajtóhíre szerint:
Sikoltozás, káromló szavak, a sebesültek hörgése, katonai vezényszavak … valóságos utcai harc volt ez, persze, csak az egyik fél rendelkezett fegyverrel, a mi népünk, védtelenül, kétségbeesve menekült, ahogy és ahova tudott.” A cseh katonaság lövöldözés gyanújával több pozsonyit letartóztatott, akiket végül bizonyítékok hiányában szabadon engedtek.
A Vásár téri vérengzés halálos áldozatainak száma – Filep Tamás Gusztáv körültekintő kutatásainak köszönhetően – immár jobban ismert: hatan vesztették életüket (Albrecht Károly 21, Heringes Ferenc 37, Kovács György 28, Kubesh Vilmos 17, Luntzer Gusztáv Adolf 19, Soós Angéla 69 éves; egyébként egy német sajtóforrás még egy elhunytat említ).
Huszonhárman sebesültek meg, de pontos számuk egyébként bizonytalan, az áldozatok életrajzi adatai is töredékesek. A súlyos sebesültek közül a zsolnai születésű és illetőségű, 31 éves Záborszky Gyula február 13-án hunyt el. A 37 éves Skoda József, egyébként alsókonyhai születésű és illetőségű, a források szerint szlovák nemzetiségű kereskedő, a sérüléseibe március 17-én halt bele. A kortárs emlékezet a február 12-ei incidenshez kötötte még a 14 éves Hubert Károly polgári iskolai tanuló tragikus halálát, akit – tisztázatlan okokból – február 16-án lőtt le egy cseh legionárius.
A temetést a szociáldemokrata párt szervezte meg. Tömegek vettek részt a virágvölgyi temetőben tartott búcsúztatáson 1919. február 16-án, délután 2 órakor, illetve fél 3-kor. Azért volt két időpont, mert az egyik áldozat koporsóját – feltehetően Luntzer Gusztáv Adolfét – a virágvölgyi (blumentáli) evangélikus temetőben szentelték fel, ahonnan átszállították a virágvölgyi katolikus temetőbe. A hét elhunyt (első) közös sírhelye tehát a virágvölgyi katolikus temetőben volt. Hubert Károlyt február 20-án temették el, szintén a közös sírba.
A szocializmus alatt, amikor Pozsony-Újvárosban új közlekedési csomópont kialakítása miatt kiterjedt építkezések kezdődtek, a 18. század végén keletkezett virágvölgyi temetőket felszámolták.
A temetők sírköveit 1960-ban a csehszlovák állam „vette tulajdonba”, végül minden bizonnyal megsemmisítették vagy újrahasznosították őket. Mindkét temető halottjait 1958 és 1960 között exhumálták, köztük a február 12-i sortűz áldozatait is, és átvitték a csalogányvölgyi temetőbe, ahol a 129-es és 130-as parcellán alakítottak ki új sírhelyet. Ekkor keletkezhetett a széles körben ismert – egyébként a véres eseményre nagyon visszafogottan figyelmeztető – emlékjel is.
Példátlan méretű adakozás indult az áldozatok családtagjainak a megsegítésére a város német és magyar lakosságának a körében. Két nap alatt, 1919. február 16-ra 14 073 korona gyűlt össze a város polgáraitól, a helyi ipari, kereskedelmi vállalatok, pénzintézetek és biztosítók alkalmazottaitól és tisztviselőitől. A pozsonyi német–magyar társadalom az áldozatokról évente megemlékezett (sajtócikkek, koszorúzások, misék) és az adományozási mozgalmak is ébren tartották ezt az emléknapot.
Megjelent a Magyar7 2022/6. számában.
