Másképpen éhesek az emberek és az egerek?
Hogyan lesz a felfedező kutatásból találmány? Hogyan jutunk el az állatkísérletektől egy új gyógyszerig? Az ezekhez hasonló kérdésekre bizakodó és tudományszkeptikus válaszokat is adhatunk. A dilemma körbejárásához egy friss magyar tanulmányt hívok segítségül.
Hrabovszky Erik és csapata ugyanabban a budapesti intézményben, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetben dolgozik, ahol én magam is. Érdeklődésük középpontjában a hipotalamusz nevű agyterület áll. A hipotalamuszban nagyon sokféle központ található, amelyek az alapvető, ősi jellegű viselkedéseket, a hormonrendszert és az idegrendszert hangolják össze. Ilyen alapvető viselkedés például a táplálékfelvétel, illetve a szervezet energiaegyensúlyának szabályozása.
Abban a tanulmányban, amelyet most mutatok be, a kollégáim az emberi étvágyközpontot vizsgálták. Eredményeik alapján olyan további kérdéseket tehetünk fel, amelyek elsőre megkérdőjelezik a kísérleti állatok, illetve az emberi szervezet kutatásának pozícióját.
Semmi sem biztos, kételkedünk
Az írásaimban igyekszem felhívni az olvasó figyelmét a tudományos jellegű gondolkodás fontosságára. Egyik ismérve, hogy folyamatosan kételkedünk az eredményeinkben, és a kételyeknek a megoldása mutatja meg a továbbvezető utat. Aki nem járatos az akadémiai közegben, idegenkedhet ettől a gondolkodástól, a kételyek szerepétől, sokkal inkább a kerek-perec, kész megoldások híve. A tudományos szférában azonban nem igazán találkozunk ezzel, és hogy a társadalom jól megértse ennek a helyét a világban, fontos a tudományos munkát és gondolkodást népszerűsíteni. Ezért is kiemelt jelentőségű például a novemberi hónap, amikor a Magyar Tudományos Akadémia alapítására emlékezünk, és számtalan tudománynépszerűsítő program kínál lehetőséget megismerni a kutatók észjárását.
Kollégáim friss, rangos folyóiratban megjelent tanulmánya pedig most jó alkalom arra, hogy az állatkísérletes adatok helyes értékeléséről, a világ megismerésében és a betegségek gyógyításában betöltött pozíciójáról közösen gondolkodjunk.
Hrabovszky Erikék egy új módszert fejlesztettek ki. Kidolgozták, hogyan lehetséges megbízhatóan emberi agyszövetből ribonukleinsavakat (RNS) detektálni. Itt álljunk meg egy pillanatra: miért különleges, hogy emberi szövettel dolgoztak, illetve mik azok a ribonukleinsavak? Az orvosbiológiai felfedező kutatások javarészt állatkísérleteken alapulnak. E mögött módszertani és kutatásetikai megfontolások állnak. Különösen az agykutatásban lényeges, hogy a vizsgált szövet sejttípusainak összeköttetéseit, illetve a pontos térbeli elhelyezkedését dokumentálni kell. Az agyszövet különleges jellemzője a speciális ingerlékenysége mellett a bonyolult kapcsolatrendszere. Ez teszi egyedivé az idegrendszert, ha ennek vizsgálatára nem fordítunk figyelmet, elveszhet a kutatás korrekt értelmezéséne a lehetősége. Néhány tíz mikrométeres szeletekre vágjuk az agyat, és mikroszkóp alatt, egyedi festéssel megvizsgáljuk. Ezek a lépések az élettel nem egyeztethetők össze, így az emberi agy kutatása nehézkes, a szerzett ismereteink pedig töredékesek.
RNS-készlet és a sejt működése
A most tárgyalt tanulmányban kórbonctanra került emberi mintákat vizsgáltak.
A szövetet feldolgozásra alkalmassá tették, vagyis fixálták. Az eljárás hatására azonban a fehérjék szerkezete torzul, és a torzítás különösen erőteljes a ribonukleinsavak (RNS) esetében. A ribonukleinsav a kromoszómákban lévő genetikai kódról, a DNS mintázata alapján készül a sejtjeinkben, és lehetővé teszi, hogy fehérjét „rakjon össze” a sejt. Egyfajta programkód a sejt különleges konyhai robotgépének, ami aminosavakat illeszt össze fehérjékké abban a sorrendben, ahogyan az az RNS-ben írva van.
Egy sejt ribonukleinsav-készlete arról árulkodik, hogy éppen hogyan működik a sejt. Hrabovszky Erikék módszere éppen az RNS-készlet feltérképezését teszi lehetővé. Ez nagy áttörés, hiszen korábban erre nem volt jól bejáratott módszer.
Azt találták, hogy az étvágyközpont két fontos sejttípusán emberben más a receptorokat kódoló ribonukleinsavak mintázata, mint azt az egérkísérletek alapján gondolták. Emiatt lehetséges, hogy az egérkísérletek alapján előrevetített gyógyszerreakciók nem úgy működnének, mint ahogy várnánk az embernél. Lehet, hogy másképpen éhesek az egerek, mint mi, emberek? Ezt még nem tudjuk. Felmerül azonban a dilemma, hogy akkor feleslegesek az állatkísérletek? Egyáltalán nem. Eleve az egész orvosbiológiai tudásanyagunk úgy épül fel, hogy annak zömét állatkísérletek során figyeltük meg és teszteltük. Ha ezek nem lettek volna, nem tudnánk még a kételyeinket sem megfogalmazni. Ennél azonban sokkal többet adtak és adnak az állatkísérletek.
Sok esetben kiderül persze, hogy az ember mégiscsak más, mint egy egér, de nagyon sok esetben komoly a hasonlóság. Minden adatot, minden tanulmányt körültekintően kell értelmezni. Nem az állatkísérletet vagy az emberi szövetek tanulmányozását kell elvetni, hanem körültekintőnek kell lennünk. És nem csupán a tudományban.
Megjelent a MAGYAR7 45. számában.
