Magyar újév 1944-ben Tiso Szlovákiájában
Az 1944-es év elején már hatodik éve tartott az 1939-ben elkezdődött szörnyű világégés, illetve negyedik éve a Szovjetunió ellen folyó háború. Az elhúzódó konfliktus semmi jót nem jósolt a közép-európai kis nemzeteknek, legfőképpen a magyarságnak. A szlovákiai magyarokra pedig különösképpen tragikus jövő leselkedett.
A Magyar Hírlap szerkesztője 1943 végén nyilatkozatot kért a lapvezér Esterházytól a következő témára: meglátása szerint miként fog alakulni 1944-ben a szlovákiai magyarság helyzete? A lap 1944. január 1-jei száma közölte a politikus nyilatkozatát.
Esterházy elismerte, hogy a szlovákiai magyarság nehéz időket él át, ehhez azonban mindjárt azt is hozzáfűzte: szerinte nincs ok a csüggedésre.
„Mindenkor derülátó voltam. Ma is az vagyok” – üzente a semmi jóval sem kecsegtető jövő miatt aggodalmaskodó nemzettestvéreinek a magyar politikus.
Derűlátását azonban semmi egyébbel nem indokolta meg és támasztotta alá csakis erős hitével. „Rendületlenül hiszek abban, hogy ha történelmi felelősségtudatunk, fegyelmezettségünk és erős hitünk el nem hagy, akkor az Úristen sem hagy el, és a jövőben is teljesítheti a magyarság a neki jutott magasabb rendű hivatást” – hirdette a mindenki által szabadon értelmezhető „intelmeket” Esterházy, amelyekhez még a következő hármas útmutatást is hozzáfűzte: „Egyetértés, egység és feltétlen fegyelem minden vonalon.”
Mi nem kételkedünk Esterházy rendületlen hitében, de tény, hogy a szlovákiai magyarok többsége nem volt képes ekkora hittel és derűlátással várni a valószínűsíthető egyéni és nemzeti tragédiát, ami előbb-utóbb törvényszerűen bekövetkezik.
Sokan már akkor bizonyosak voltak benne, hogy a magyarokkal szembeni végső megoldást nem Szlovákia fogja megvalósítani Hitler Németországára támaszkodva, hanem a felújított Csehszlovák Köztársaság Sztálin Szovjetuniójának hathatós támogatásával.
Esterházy egyik, 1943 decemberében mondott parlamenti beszéde mégiscsak felkelthette Vojtech Tuka miniszterelnök-külügyminiszter figyelmét. A nevezett ugyanis 1944. január 18-i keltezésű levelében felszólította a magyar politikust: terjessze eléje írásos beadványban a magyar népcsoport sérelmeit. Esterházy eleget tett Tuka felszólításának, és 1944. január 27-én 21 gépelt oldal terjedelmű memorandumot tett le a kormányfő asztalára.
Memorandumában a konkrét sérelmek felsorolása után Esterházy a tőle megszokott udvarias hangnemben fogalmazva megjegyezte: „A fentiekben bátor voltam előhozni azokat a konkrét panaszokat, amelyekre legutóbbi parlamenti beszédemben mutattam rá. (…) Remélem, hogy Nagyméltóságod igazságossága ezeket az igazságtalanságokat eltávolítja és minden esetben azokat orvosolni szíves lesz.”
Tuka és a szlovák politikai vezetés természetesen most sem intézkedett a magyar sérelmek orvoslása érdekében.
A szlovákiai magyarság – de még a magyar kormány is – kénytelen volt eltűrni a magyar kisebbséggel szemben elkövetett visszaéléseket, amelyek megszüntetésére szlovák részről nem volt meg sem a belátás, sem a hajlandóság.
Esterházy János természetesen kezdetektől fogva tisztában volt azzal, hogy a szlovákok magyargyűlölete a mélytudatukban fészket rakott kisebbrendűségi érzésükből fakad.
Alkalmanként utalt is erre egyes előadásaiban, bár igencsak burkoltan. Így történt ez az egyik emlékezetes kolozsvári előadásában is, amelyben többek között a szlovák politikai gondolkodás ferdülésének okait fejtegette.
A nagy népszerűségnek örvendő szlovákiai magyar politikus az 1944. év elején megtisztelő meghívást kapott: Kolozsváron tartson előadást a szlovákiai magyar kisebbség helyzetéről és a szlovák–magyar viszonyról, ahogyan azt ő látja. Február 2-án került sor az említett előadásra, az előadótermet zsúfolásig megtöltő hallgatóság nagy érdeklődése mellett,
Esterházy nyomatékosan kifejtette, hogy a szlovákság a jelenben „serényen és lázasan” dolgozik államisága kiépítésén, és teszi ezt minden téren a Német Birodalomra támaszkodva, illetve annak védnöksége alatt.
A szlovák–magyar viszony egyáltalán nem felhőtlen, fejtegette előadásában a pozsonyi vendég. Egyúttal azonban arra is rámutatott, hogy mi a szlovákság kisebbrendűségi érzésének, valamint az ebből fakadó magyargyűlöletének okozója. „A szlovák nép vezetőinek egy része azt hiszi ma, hogy fejlődésének az útjában egyedüli akadály a magyarság, és állami jólétét egyedül a magyarság fenyegeti” – mondta ki Kolozsváron Esterházy a minden felvidéki magyar politikus által vallott igazságot.
– adta magyarázatát a szlovákok magyarfóbiájának Esterházy, majd a témánál maradva így folytatta: „Ez az indító oka annak a magyarellenes propagandának, amellyel a szlovák sajtóban, folyóiratokban, könyvekben lépten-nyomon találkozunk. Ez nagy hiba és részben a gyengeség jele” – szögezte le kolozsvári hallgatósága előtt Esterházy. A háború után szerinte ennek változnia kell. Mindjárt azt is hozzáfűzte, hogy lám a szlovákiai magyarság igyekszik pozitív értelemben elősegíteni ezt a változást. Mindamellett kívánatos volna – folytatta –, „hogy az ő oldalukon is kellő tárgyilagossággal vegyék tudomásul, hogy a magyarság a Duna-medencében évszázadokon keresztül fontos történelmi hivatást tölt be, és ha igaz az, hogy a szlovák nemzet mostani állami függetlenségét elsősorban a Német Birodalomnak köszönheti,
Esterházy fejtegetéseinek – jóindulatú bár, de szerintünk teljesen hibás – konklúziója a következő kinyilatkoztatás volt: „Ha a szlovák nép állami önállóságát meg akarja tartani, akkor ezt felfogásom szerint, csak a magyarsággal való egyetértésben, nem pedig a vele való állandó ellenségeskedésben fogja elérni.”
A szlovák kormányelnök elé terjesztett Esterházy-memorandum után egy hónappal – 1944. február 26-án, szombaton – Pozsonyban ülésezett a Magyar Párt vezetősége, élén a pártelnökkel. A „pártvezér” ez esetben is csak arról számolhatott be, hogy a szlovák vezetés magatartása továbbra is elzárkózó. Mindennek ellenére most is szinte unalomig bizonygatta: a magyarság minden elutasítás ellenére pozitívan viszonyul a szlovák nemzethez, valamint a Duna-medence valamennyi népéhez.
– nyilatkoztatta ki Esterházy újólag őszinte szándékát az egész szlovákiai magyar család nevében. „Minket egy szent és örök gondolat tölt el, amely nem ismer gyűlölködést, egyenlőtlen bánásmódot itt a Duna-medencében élő, közös sorsra ítélt nemzetek fiai között. Azt vallom, hogy a politika a kiegyezés művészete. A politika lényege az adott ellentétes erők feszültségének kiegyenlítése és levezetése. Arra fogunk törekedni tehát, hogy a fennálló félreértések kiküszöbölődjenek a magyarok és a szlovákok között, és az elkövetkezendő súlyos időkben ne bizalmatlankodva, hanem mint megértő és egymást segíteni kész testvérek álljunk egymás mellett.”
Esterházy tudatosította a közeledő katasztrófát, és ezt nyíltan be is vallotta a tárgyalt pártvezetőségi ülésen mondott beszédében.
„A háború hullámai mindjobban közelednek határaink felé” – állapította meg tényszerűen. „Ezt nem tagadhatjuk el, ez elől nem húnyhatunk szemet, ha reálisak akarunk lenni.” Nincs menekvés a számunkra, elvégre „a világ helyzetében bekövetkezett fejlemények mind határozottabban engednek következtetni azokra az eshetőségekre, amelyekkel ebben a páratlan világégésben a magyarság még szembe fogja magát találni”.
Esterházy beszédének fontos része az a fejtegetés, amelyet a bolsevizmusról mondott, mintegy mementóként, abban a bizonyosságban, hogy belátható időn belül az egész közép-európai térséget el fogja nyelni ez a szennyes és embertelen áradat.
„Lelkünk felvértezéséhez tartozik, hogy szembeszálljunk a különböző propagandákkal is, amelyekkel mindjobban körülhálóznak” – jelentette ki a magyar politikus. „Értem elsősorban most a Keletről felénk magyarok felé is irányuló szirén-hangokat. Mi részben saját tapasztalatból is nagyon jól tudjuk, mi a bolsevizmus. Olyan métely az, amely, ha elterjedne, végleges lelki fertőbe süllyesztené az emberiséget és megsemmisítené az emberi szellemnek évszázadok folyamán alkotott értékeit és újabb százezrek vagy talán milliók elpusztítását vonná maga után. Pedig mostan Moszkva felől folyton halljuk, hogy a szovjet fogja megvalósítani az ideális demokráciát, a szovjet fogja önkormányzathoz juttatni a kisnemzeteket, a szovjet fogja boldoggá, megelégedetté tenni minden nemzet fiát. Kérdem, elhihetjük-e azt olyanok részéről, akikről tudjuk, hogy emberi hekatombák útján kerültek uralomra? – amikor ugyancsak nagyon jól tudjuk azt, hogy a bolsevista államrendszerben nem a nyugati kultúra és civilizáció eszközeivel történik a kormányzás, hanem a legvadabb és legkegyetlenebb ázsiai barbárságnak a tatárok által Európában évszázadok előtt már megismertetett borzalmas módszereivel.
A megrettent szlovákiai magyarságnak vajon milyen jövőképe lehetett a háborúnak ebben a szakaszában?
Azt látnia és érzékelnie kellett mindenkinek – a pártelnök a február 26-i vezetőségi ülésen ezt világosan meg is fogalmazta, beszédét pedig a Magyar Hírlap leközölte - hogy a „háború hullámai mindjobban közelednek határaink felé”. Vajon mivel találja még magát szembe a magyarság „ebben a páratlan világégésben”? Ekkor már minden gondolkodó embernek tudatosítania kellett, hogy idővel még ez a mostani nyomorúságos magyar élet is szétporlad, megszűnik, és mindent átfed majd a Közép-Európát elözönlő győztes Szovjetunió bolsevik diktatúrája, amely még a nemzetiszocializmusnál is elviselhetetlenebb. Milyen élet az ilyen: várakozás a mindenképpen bekövetkező legrosszabbra.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2. számában.
