2021. május 30., 13:49

Leltár és zárójelentés

A múlt évi Trianon-centenárium alkalmából számos figyelemre méltó összegző kiadvány látott napvilágot. Ezek sorába tartozik a Magyar Orvostörténelmi Társaság alig néhány hete megjelent tanulmánygyűjteménye, a Trianon és a magyar közegészségügyi szolgálat.

Trianon közegészségügy

Amikor számba vesszük az országcsonkítás veszteségeit,

talán nem is gondolunk hamarjában azokra, akik a harcterekről megnyomorodva, sokféle betegségtől gyötörve igyekeztek haza, és remélték, hogy legalább megfelelő orvosi ellátásban részesülhetnek, ha már ilyen áldozatra kényszerültek.

Többnyire csalódniuk kellett, hiszen az elfoglalt területekről a sok százezer menekült között orvosok és más egészségügyi dolgozók is nagy számban akadtak, akik nem voltak hajlandók hűségesküt tenni az új hatalomnak.

Azt is megszámolták, hogy

a történelmi Magyarország 140 ezernél is több kórházi férőhelyéből alig 40 ezer maradt.

A kötetben orvosok, orvostörténészek veszik számba a veszteségeket, de mindazt az erőfeszítést is, amivel az anyaország igyekezett helyreállítani a szétzilált egészségügyet. Kétségtelenül sok fontos és érdekes tényről olvashatunk ebben a 150 oldalas könyvben, de számunkra talán a legizgalmasabb az a két tanulmány, amelyet jeles orvostörténészünk, dr. Kiss László jegyez.

Az egyik a pozsonyi Erzsébet Egyetem Orvosi Karának hosszú vajúdásáról és rövidke életéről szól. Százéves „fájdalmas csoda” című írását egy Karinthy-idézettel indítja:

Édes kicsi fiam… Valamikor hallani fogsz az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és azt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.

 Kiss doktor hozzáteszi:

ha ezt hallod, Erzsébet Egyetem, Pozsony…
A gondolat, hogy Pozsonyban kellene életre hívni a történelmi Magyarország harmadik egyetemét (Budapest és Kolozsvár után), már 1870-ben megfogalmazódott, ennek ellenére vagy 40 éven át sikertelenek maradtak az ezt szorgalmazó erőfeszítések. Mire pedig mégis létrejött, kitört a nagy háború, és a szép elképzelésekből csak töredék valósult meg, hogy aztán 1919-ben végleg az enyészetté váljon. Az orvosi karon több tehetséges és fiatalnak számító szakember kapott katedrát, de szinte egyedül kellett mindent oktatni, mert a tanársegédeket a hadsereg szívta el.

1918 őszén egy pillanatra úgy tűnt, valamiképp rendeződik a helyzet. Ekkor azonban színre léptek a cseh legionáriusok, és 1919 januárjától már ők voltak Pozsony véreskezű urai.

Az új hatalom a tüntető tömegekbe is lövetett, és a sebesülteket a még létező egyetem orvosi intézményeibe szállították, ahol igyekeztek segíteni rajtuk.

De magán az egyetemen már senki nem tudott segíteni, hiába fogadkozott Masaryk elnök, hogy megmaradhat. Mire eljött 1919 ősze, az egyetemet bezárták, tanárait elüldözték.

Az új országban maradt magyar orvosok helyzete sem volt könnyű. Kiss László másik írásából („Megfogyva bár, de törve nem”) megtudjuk, hogy

a cseh és a szlovák kollégák által létrehozott szakmai szervezetekből eleve kizárták a magyar és a német nemzetiségű doktorokat, így ők idővel arra kényszerültek, hogy önmagukat szervezzék meg.

Ebben nagy érdemei voltak a jeles pozsonyi orvosnak, Limbacher Rezsőnek (1872–1947), Peéry Rezső édesapjának, akinek sokoldalú munkásságáról sajnos csak kevesen tudnak, a felvidéki magyar és német orvostársadalom megszervezése érdekében kifejtett igyekezetéről pedig szinte semmit.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.