Leendő Nobel‑díjasok mentették a berendezést

Közismert, hogy 1914‑ben Pozsonyban megnyílt az Erzsébet Tudományegyetem, melynek az induláskor három kara volt, köztük az Orvostudományi Kar. Az intézmény alig ötéves működése során a magyar tudomány számos kiválósága oktatott itt, például Heim Pál (1875–1929), a magyar gyermekgyógyászat egyik legnagyobb alakja, vagy Kerényi Károly (1897–1973), a magyar ókortudomány nemzetközi hírű vezér­egyénisége, de említhetném a kéméndi születésű Várkonyi Hildebrand Dezső (1888–1971) filozófust, pedagógust és pszichológust (Várkonyi Nándor író és művelődéstörténész bátyját) is.

1918 novemberében ide került a Nagy Háború frontjait megjárt Szent‑Györgyi Albert (1893–1986) orvos is, aki a gyógyszertani tanszék vezetőjének, Mansfeld Gézának (1882–1950) lett a tanársegéde. A két férfi jól kijött egymással, mivel mindketten szívesen ötleteltek és álmodoztak, és olyan tudományos kérdésekre keresték a válaszokat, amelyekre még nem érett meg az idő. Persze a nyugodt munkára amúgy sem sok lehetőség adódott, mivel Pozsonyt a csehek már kiszemelték maguknak, mint az új államhoz csatolni kívánt felvidéki területek fővárosát, ezért már 1919 elején katonaságot küldtek oda, jóllehet akkor még nem született végleges döntés a hovatartozásáról.

Az Erzsébet Tudományegyetemen tovább folyt az oktatás és a kutatómunka is, de a tanárok egyre nehezebben látogathatták a Duna jobb oldalán maradt családtagjaikat és rokonaikat, mert a cseh katonaság kérdezés nélkül lelőtte, akit „tiltott” határátlépésen kapott. Szent‑Györgyi Albert több alkalommal is a zajló folyón, rozoga csónakon kelt át, hogy meglátogassa szeretett édesanyját Budapesten, miközben attól kellett rettegnie, hogy elkapják vagy végeznek vele.

Egy alkalommal órákig a hóban kellett lapulnia, amíg szabaddá vált az út, és mire visszatért Pozsonyba, már magas láza volt, napokig élet‑halál között lebegett. 1919. szeptember 10‑én aláírták a saint‑germaini békeszerződést, s ezzel végérvényessé vált, hogy Pozsony már nem Magyarország része többé. A berendezkedő csehszlovák hatalom első döntéseinek egyike a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem bezárása volt. A tanárokat elcsapták, az ingatlanokat és a berendezéseket kisajátították.

Szent‑Györgyi, aki mindig rámenős fickó volt, úgy döntött, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. Elvégre a mikroszkópok, a gáz­égők, a műszerek és a kémiai edények nagyrészt az ő közreműködése révén kerültek ide. Az egyik fiatal kollégájával, a prágai születésű Carl Ferdinand Corival (1896–1984) elhatározták, hogy a laboratóriumi berendezést ládákba csomagolják, és az éjszaka leple alatt a Duna‑partra szállítják.

Kézikocsikat szereztek, ócska munkaruhát öltöttek magukra, azt a látszatot keltve, hogy szállítómunkások, majd az éjszaka leple alatt elindultak a folyóhoz. Egyszer az egyik láda nagy robajjal a kövezetre pottyant, de szerencséjükre az őrség nem hallotta, így felpakolhatták a rakományt a titokban várakozó gőzösre. Másnap délután már Budapesten volt a szállítmány. Ami pedig a címben szereplő állítást illeti: Szent‑Györgyi Albert 1937‑ben, Carl Cori (és felesége) pedig 1947‑ben orvosi Nobel‑díjat kapott tudományos munkásságáért. De az már egy másik történet.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2018/28. számában.