Kossuth Lajos felvidéki honvédei
Március idusán az 1848/1849-es magyar forradalomra és szabadságharcra emlékezik az ezeréves határokon belül élő és a világ négy égtája felé szétszóródott magyarság. A Felvidék magyar nemzetrésze is büszke lehet ’48-as őseire, akik erejükön felül vettek részt a függetlenségi háborúban, hiszen olyan idők jártak, amikor „a haza parancsolt”. A becses évfordulón emlékművek és honvédsírok előtt tisztelgünk a magyar szabadságharc hősei előtt. De kik is voltak dicső honvéd eleink?
Észak-Magyarország, vagyis a mai Felvidék szülötte volt a szabadságharc legendás hadvezére, Görgei Artúr altábornagy, de innen származott három aradi vértanú: Aulich Lajos, cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid és Lahner György vezérőrnagy is, mint ahogy oly sok 1848/1849-es honvédtiszt. A beckói báró aranyosmedgyesi Mednyánszky család három fiút adott a honvédseregnek, közülük a legidősebb, László – az idén kétszáz éve, 1819. június 26-án született – őrnagyként a lipótvári erőd erődítési igazgatója volt. Ellenezte a vár feladását, és a kapitulációt követően a császári megtorlás az elsők között akasztatta fel 1849. június 5-én a pozsonyi Szamárhegyen. Ede századosi rendfokozatban szolgált Görgei parancsőrtisztjeként, míg a legkisebb fiú, Cézár római katolikus „hadlelkészként” bátorította a honvédeket, mint ahogy azt az 1849. február 27-i kápolnai csatában is tette. Hőstettét Than Mór is megörökítette.
Petőfit szabatosan idézve tisztelnünk kell 150 ezer közhonvédünket, akikből sokan voltak felvidéki magyarok, németek, ruszinok és legalább 30 ezer tót, akikről hallgat a szlovák történetírás, s inkább a Bécs érdekeit szolgáló Hurban- és Štúr-féle „szlovák légió” tevékenységét méltatja azon felmenőikkel szemben, akik derekasan küzdöttek a saját és a magyar szabadságért.
1848 előtt a Habsburg Birodalom császári-királyi hadseregének 15 magyar sorgyalogezredéből négy ezen országrészből nyerte hadkiegészítését: a pozsonyi 2. Sándor-, a komáromi 33. Gyulay-, a kassai 34. Vilmos- és az eperjesi 60. Wasa-sorezredek. Ezen alakulatok közül 1848 tavaszán a 2. sorgyalogezred, a 33/III., a 34/III. és a 60/II. sorgyalogzászlóaljak állomásoztak itthon. Mintegy 25 sorgyalogzászlóalj állt a magyar kormány rendelkezésére – amelyek a honvédsereg legjobban kiképzett és harcedzett alakulatai közé tartoztak. A nyár folyamán még pár magyar sorzászlóalj került haza, így a 34. és a 60. sorgyalogezred mindegyik zászlóalja magyar zászló alatt küzdött.
A 12 császári-királyi huszárezredből három volt felvidéki magyar, tót és ruszin legénységű: a 3. Ferdinánd-, a 8. Coburg- és a 10. Vilmos-huszárezred. 1848 tavaszán a Ferdinánd-huszárok Magyarországon, a Coburg- és a Vilmos-huszárok a galíciai Zolkiew, illetve Tarnopol környékén voltak bekvártélyozva. A márciusi ifjak által megfogalmazott 12 pont követelései közé tartozott, hogy „magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.” Az áprilisban megalakult Batthyány-kormány igyekezett a külhonban levő magyar fiúkat hazahozni, de ezt a bécsi udvar minduntalan megakadályozta. A nyáron pár alakulat mégis hazakerült, így a Vilmos-huszárok két osztálya. Ősszel a Galíciában maradt huszárok a honszeretet legszebb példáját adták, Kossuth és a haza hívó szava erősebbnek bizonyult a fekete-sárga zsinóroknál és a császárra tett eskünél, így szinte a teljes Coburg-huszárezred és a Vilmos-huszárok másik két osztálya felnyergelt, és nem törődve a császári csapatokkal, hegyen-völgyön keresztül hazaverekedte magát.
1848 márciusának végén megindult a nemzetőrség szervezése, így a felvidéki városokban is kezdetét vette a vagyoni cenzushoz kötött lovas és gyalogos nemzetőr alakulatok felállítása. A hamarosan kirobbant délvidéki „kis háború” azonban bebizonyította, hogy a rácokkal szemben vajmi keveset érnek a többnyire kiképzetlen, rosszul felszerelt nemzetőrök és a kormánynak vonakodva engedelmeskedő, idegen ajkú császári alakulatok. Így a miniszterelnök 1848. május 16-án kiadta Hazafiak! című felhívását magyar, német és tót nyelven, amely szerint: „Szeretett magyar hazánk láthatárán veszélyes felhők tornyosulnak. Minden hazafi szent kötelessége hazáját bel és kül ellenségek ellen védeni: ezt igényli a természeti jog, ezt parancsolja a törvény.” A kiáltványban kért tízezer fős „önkénytes mozgó nemzeti őrsereg”, vagyis az első tíz honvédzászlóalj a honvédsereg magvát jelentette.
A honvéd gyalogság soraiból a 16. Érsekújváron, a 19. Lőcsén, a 40. Trencsénben, a 60. honvédzászlóalj Losoncon alakult meg. Egyes városokban több zászlóaljat is felállítottak, így Pozsonyban (4., 15.), Léván (17., 100.) és Kassán (9., 20.) két-két, Besztercebányán három (51. másodjára, 64., 124.), a komáromi erődben (18., 37., 98., 201–204.) még ennél is többet: hét honvéd-
zászlóaljat és egy gránátos osztályt szerveztek meg, amelyekben nemcsak dunántúliak, hanem szép számmal akadtak felvidékiek is.
A fenti honvédzászlóaljak közül a kassai 9-es vörössipkások voltak a leghíresebbek, akiket a Damjanich János tábornok vezette III. hadtest másik nevezetes honvédzászlóaljával, a szegedi 3. fehértollasokkal szokás együtt emlegetni. A délvidéki harcokban, az 1849. évi tavaszi és a nyári hadjáratban tanúsított páratlanul hősies helytállásuk az ezeréves magyar vitézség legszebb fejezetei közé tartozik. Ismert volt még Cornides Lajos szepességi önkéntes vadászcsapata, amelyet 1849 tavaszán szervezett Szepesváralján. Beniczei és micsinyei Beniczky Lajos kormánybiztos a bányavárosokban alakított önkéntes csapatot, amely 1849 januárjában csatlakozott Görgei tábornok feldunai hadtestéhez.
Az újonnan nyeregbe ültetett honvéd huszárezredek közül a komáromi erődben és Kecskeméten szervezett 18. Attila-huszárezredben szolgáltak felvidékiek, mint ahogy a tüzérség és a műszaki csapatok soraiban is katonáskodtak.
A két európai nagyhatalommal szemben vívott függetlenségi háború azonban elveszett, hiába volt a honvédek erejüket meghaladó áldozatvállalása. A szabadságharcot megvívó korosztály súlyos dilemmáját Sárközi György fogalmazta meg a legszebben Mint oldott kéve című történelmi regényében: „Sajnálatra méltóak a letűnő és eljövendő kor közé ékelt nemzedékek; rendszerint elpusztulnak a félúton lázas kimerültségben. Örökségüktől megfosztott nemzedékek, akik nem tartoznak sem ahhoz, sem ehhez a világhoz, akik a múlt bűneinek minden terhét viselik, és ki vannak rekesztve a jövendő minden javából. Az új világ elfelejti őket… Boldogok, akik úgy hunyták le a szemüket, hogy legalább messziről láthatták az ígéret földjének fáit: a legtöbben őrjítő lázálomban halnak meg, szemükkel a rájuk nehezedő ég felé törnek, és csak a szúrós, égető homokban feküsznek…”
A XX. századi vérzivataros magyar történelemben is volt egy nagy jelentőségű március 15-e, amelyet a II. világháború utáni kommunista államrendszer történetírása igyekezett elkenni és agyonhallgatni. Nyolcvan évvel ezelőtt a Trianonban összetákolt Csehszlovákia megszűnt létezni, a kialakult hatalmi vákuum következtében lehetőségünk nyílott Kárpátalja visszaszerzésére. A Magyar Királyi Honvédség e célból mozgósított seregtestei 1939. március 15-én indították meg korlátozott célú hadműveletüket, és három nappal később elérték a Kárpátokban az ezeréves határt. Igaz, az alakulóban lévő szlovák csapatokkal és a Szics-gárdistákkal még pár napig hadakoztak, de bátor vállalkozásuk eredményeként
12 171 km² és 670 000 fő – 12 százalékuk volt magyar, míg többségük a nagyságos fejedelem leghűségesebb népcsoportjához tartozó ruszin – tért vissza a magyar Szent Korona fennhatósága alá. E téren is érezteti hatását a több évtizeden át tartó kommunista agymosás, a balliberálisok elítélik a területi revíziókat, ám az egységes és oszthatatlan magyar nemzetben gondolkodók Istenbe vetett hittel bíznak abban, hogy egyszer „lészen csillagfordulás megint”, mert nincsenek kőbe vésett békeszerződések és országhatárok. Székelyesen fogalmazva: „ami egyszer volt, lehet máskor es”.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2019/11. számában)
