2019. szeptember 29., 16:24

Komárom: az utolsó felvonás

Az 1849. augusztus 13-i Világos melletti fegyverletétel után a többi honvéd hadseregrészek és a magyar kézen levő erősségek is „kegyelemre” adták meg magukat a cári és a császári seregek előtt. Pétervárad szeptember 7-én nyitotta meg kapuit, így már csak a komáromi erőd tartotta magát Klapka György vezérőrnagy parancsnoksága alatt.

babucs5.jpg
Galéria
+4 kép a galériában

Augusztus 19-én ismét ellenséges csapatok érkeztek Komárom alá, és követelték az erősség feltétel nélküli átadását. Ezt a haditanács visszautasította, ám Nyikolaj Vasziljevics Iszakov orosz alezredes közbenjárására augusztus 21-én kétheti fegyvernyugvás következett, amely alatt Klapka küldöttei révén bizonyságot nyerhetett a többi magyar seregtest fegyverletételéről, és ezen idő alatt ellenfelei sem zárolták Komáromot.

A hírek igazaknak bizonyultak, így a védők a várőrség szabad eltávozása mellett általános közbocsánatot és a Kossuth-bankók beváltását óhajtották az átadás feltételeként. Amikor lejárt a fegyverszünet, a császáriak a cári Grabbe-hadosztállyal együtt, 54 ezer katonával és 210 ágyúval cernírozták az erődöt. A védősereget figyelmeztették, nehogy az orosz előtt tegyék le a fegyvert, mire megérkezett a válasz: a tárgyalások már megkezdődtek, és feltétel nélkül nem adják meg magukat.

Idegtépő tárgyalások

Klapka ezután erőszakos felderítéseket hajtott végre, amelyek során megbizonyosodott arról, hogy az erődöt valóban körülvették. Ezek közül kiemelkedik a Lehel-huszárok szeptember 5-i Hetény melletti harci tevékenysége. Ennek során Csomortányi Lajos őrnagy 3 század jászkun huszárral leckéztette meg a rájuk törő 3 szotnya kozákot, a régi lesvetési harcmodort alkalmazván. A jelenetnek törzskarával együtt Klapka is szemtanúja volt.

Miután Pétervárad feltétel nélkül kapitulált, Julius Jacob von Haynau császári táborszernagy ismét megadásra szólította fel Komárom védőit, amire a következő válasz érkezett: „Komárom szilárdul el van határozva, hogy inkább az utolsó emberig tartja magát, semhogy becsületteljes feltételek nélkül feltétlenül megadja magát.” A szeptember 14-i haditanács elvetette politikai feltételeit, amiről levélben tájékoztatta gróf Gilbert Laval Nugent von Westmeath császári táborszernagyot, tárgyalási készségüket megerősítendő, az erődben őrzött 600 császári katona elengedését is tudatva.

A következő haditanácson az erődítési igazgató, Thaly Zsigmond alezredes megvádolta Klapkát, hogy a várat a császáriak kezére akarja játszani. Thaly egyébként puccsra készült, a várparancsnok eltávolítása után akarta kikiáltani a csallóközi köztársaságot, de a terve nem vált valóra, és lecsukták.

Közben a bécsi udvar arról döntött, hogy a legénység soraiból őrmesterig bezárólag, s azok, akik a császári hadseregből kerültek a honvédseregbe, de nem kaptak tiszti rangot, továbbá azon honvédtisztek, akik 1848 előtt nem ették a császár kenyerét, közbocsánatot nyerhetnek. Az egykori császári tisztek dönthetnek, hadbíróság előtt igazolják 1848/1849-es ténykedésüket, avagy külföldre távoznak. Habár a védők letettek politikai követeléseikről, Nugent tudatta velük, hogy ezen ügyekben az uralkodóhoz forduljanak.

Szeptember 20-án a kibővített haditanács elvetette az általános amnesztia és a Kossuth-bankók beváltásának ügyét, katonai kérdésekben azonban az eredeti álláspontjához ragaszkodott, azaz követelte a védősereg szabad eltávozását – vagyis nem eshetnek kényszersorozás alá, akár szolgáltak 1848 előtt a császári ármádiában, akár nem –, a tisztek esetében kardjaik megtartását, a volt császári tisztek számára külföldre szóló útlevelet vagy itthonmaradás esetén jelentkezési kötelezettség melletti büntetlenséget, a honvédseregben tiszti rangra jutottakkal egyetemben. Követelték továbbá a kórházban ápoltak további gondozását, zsoldot és igény szerinti útlevelet a védők számára, hogy hadi utalványaikból 500 ezer pengő forintot térítsen meg a császári kincstár, és sem ingó, sem ingatlan vagyon nem kobozható el.

A tárgyalások azonban szeptember 23-án megszakadtak, mivel a komáromi haditanács nem engedett a feltételeiből és közölte, az erődöt az utolsó emberig tartani fogják. E döntésüket Klapka drámai hangvételű napiparancsban adta tudtul:

A megegyezés útja, melyen mi a hazának – nem magunknak, nem! – csak a szegény elvérzett hazának szolgálni akartunk, most már el van vágva, mert a részünkről kikötött követelések visszautasíttattak, e szerint kényszerítve vagyunk a már kialvóban volt harcot újból folytatni életre halálra, hogy vagy legdrágább kincsünket, fegyvereink becsületét megmentsük vagy férfiasan dicsteljes halált haljunk a hazáért. Bajtársak! Mi egyedül önmagunkra vagyunk utalva; segítség és szabadulás csakis tőlünk, egyetértésünktől és együttműködésünktől várható. Jaj annak, aki ezt szétrombolni akarná!
Ellenséges aknamunka

A császáriak a védők morálját más módszerekkel is igyekeztek megtörni. A bujtogatás – ha elszigetelten is – táptalajra lelt. Szeptember 12-én a somogyi 61. – másutt a somogyi 60. és a szabolcsi 48. honvédzászlóalj szerepel, amelynek állományából két honvédet végeztek ki – honvédzászlóaljból 48 tót honvéd dezertált, akik közül a huszárjárőrök 30-at visszahoztak, miközben még pár császári vértest is elfogtak. Ezután a hajdúsági 17. Bocskai-huszárezred osztályának egyik százada kezdett el zúgolódni, mivel önként vállalt szolgálati idejük lejárt, és haza akartak térni.

A huszárok hajthatatlanok voltak, ezért Klapka a Cigánymezőn hét huszárt – nagy nyilvánosság előtt, elrettentő célzattal – főbe lövetett. Dékány Rafael, a pesti 25. honvédzászlóalj őrmestere szerint „Komáromban olyan esetek fordultak elő, melyek az oly hősi elszántsággal harcoló őrsereg dicsőségére, némelyek meggondolatlansága és gyáva kicsinyhitűsége következtében homályt vetett.

A várat körülzároló osztrák hadsereg ugyanis, a magyar táborba csempészett csábító felszólításai által, többeket rábírt az őrseregben szolgáló oláh, német és tót újoncok közül, hogy hozzájok szökjenek, minek következtében többen tényleg át is szöktek (...) mások szökés közben előőrségünk által elfogatván, agyonlövettek, vagy 100-100 botütéssel büntettettek.”

Klapka emlékirataiban arról számolt be, hogy

nem mulasztották el gyilkosokat bérelni ellenem, akiknek egyike szobámban tetten éretve, gyalázatos szándékáért halállal lakolt, a másik azonban ép bőrrel kijutott a várból.

A merényletkísérlet végrehajtója egy lombroso kinézetű figura, Fejérhegyesi (Weissenberger) Mihály osztrák kém volt, aki Kossuthot szándékozott megölni, végül Klapka személye mellett döntött. Lebukását követően szeptember 10-én agyonlőtték. A másik egyén kilétéről csak annyi bizonyos, hogy Világosról menekült huszárnak adta ki magát, majd eltűnt.

Közhuszár (fent) és százados (lent) a jászkunsági 14. Lehel-huszárezredből (Somogyi Győző grafikája)4. Sebesült honvéd, 1849 (Johann Till festménye)
Közhuszár (fent) és százados (lent) a jászkunsági 14. Lehel-huszárezredből (Somogyi Győző grafikája)4. Sebesült honvéd, 1849 (Johann Till festménye)

A csatározások vége

Szeptember 25-én hajnalban ismét fellángoltak a harcok. A komáromi 37. honvédzászlóaljat lepték meg a császáriak, de véres fejjel takarodtak vissza.

Másnap Ószőnynél került sor összetűzésre. A szabadságharc utolsó összecsapását a honvédek kezdeményezték szeptember 27-én. Történt ugyanis, hogy kosztolányi Kosztolányi Mór ezredes Itáliából hozott felesége, Fanni Mambrini szőlőt óhajtott enni. Az igéző szempár megtette hatását, és a 24 esztendős udvardi Cserna István hadnagy egy szakasz 37-es honvéddel a sűrű ködben nekivágott az ószőnyi szőlőknek, ahol fürtöket nem, de császáriakat találtak. Szuronyt szegezve kergették el azokat.

Haynau ekkor vette át az ostromsereg vezetését, és mivel belátta, hogy Komárom nem adja magát, a további időhúzás és vérontás elkerülése végett Herkálypusztára invitálta Klapkát, aki delegációval képviseltette magát. Miután a felek engedtek álláspontjukból, aláírták az erőd átadásának alapját szolgáló okmányt. Szeptember utolsó napjaiban jó néhány honvédtiszt kapott előléptetést és záporoztak a kitüntetések: a 2. osztályú katonai és polgári érdemjelet Prágay János alezredes, a VIII. hadtest táborkari főnöke kapta meg – aki 1851-ben a Lopez-féle kubai felkelésben vett részt, s annak bukásakor öngyilkosságot követett el –, a 3. osztályú katonai érdemjelet 28 törzs- és főtiszt, valamint 26 altiszt és legénységi állományú honvéd érdemelte ki.

Megjelent a Magyar7 2019/39. számában. 

 

babucs5.jpg
Galéria
+4 kép a galériában
Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.