Jurán Vidor, a kárpáti „ordas-krónikás”
60 évvel ezelőtt, 83 éves korában a Tátra alatti Gnézda (Hniezdne) településen, szülőfalujában elhunyt Jurán Vidor, a magyar irodalom akkori nesztora. Vadászíró volt, tanítói pályája mellett hosszú évekig a szlovákiai vadászati élet meghatározó alakja volt íróként, szervezőként, természetvédőként. Neki köszönhető, hogy 1932-ben a csehszlovák kormány betiltotta a medve vadászatát. De ő szervezte Poprádon az első vadászati kiállítást is. Már nyolcvanéves, amikor végre megjelenik első kötete, a Kárpáti ordasok, s még megéli a Vadászkrónika megjelenését is.
„Aki a hegyeket, erdőket magányosan járja, az soha sincs egyedül. A néma csönd ezernyi sejtelmes hangja fölszívódik a lelkébe, és szívét csordultig tölti meleg hangulatokkal” – írja egyik írásában, s olvasva az írásait, azokat nyugodtan odatehetjük Bársony István és Fekete István írásai mellé. Utóbbi az általa szerkesztett vadászlapban kezdett el publikálni, s vált a magyar irodalom máig egyik legolvasottabb írójává. Az már más kérdés, hogy az olvasókkal ellentétben a magyar hivatalos irodalmi kánon mennyire fogadta be Fekete István művészetét. Ahogy a vadászirodalom más jelesei is takarásban maradtak.
„A szlovákiai magyar írók nesztora, az erdők és hegyek szerelmese, a havasok rengetegeinek öreg regöse rövid betegeskedés után életének 84. évében elhunyt” – adta hírül 1963 nyarán A Hét című hetilapunk, amelyben akkor már rendszeresen jelentek meg írásai. Utolsó éveiben komoly népszerűségnek örvendett, s aki Krúdy Gyula után nyomozott, az őt kereste fel először, s nem véletlenül.
Krúdyval egy ideig iskolatársak, „pupákok” voltak a podolini algimnáziumban.
Abban az oktatási intézményben, amely egykor a Poprád-völgyi alma maternek számított, de mire ők odakerültek, már alaposan megkopott a dicsősége. Ezekben az utolsó években kereste meg őt L. Kiss Ibolya és Barsi Imre is, akiknek rajongva mesélt az egykori barátról, aki nemcsak itt nevelkedett, de ezt a vidéket, annak nemcsak hegyóriásokkal, hanem vadregényes történetekkel teli történetét meg is írta.
Elég, ha csak A podolini kísértet vagy A tizenhat város tizenhat leánya című regényeire gondolunk.
Különös „hungarus” vidék ez, ahol évszázadok óta együtt laktak magyarok, szlovákok és németek, vagyis cipszerek, akik otthon többnyire mindhárom nyelvet beszélték, s nem egy kiválóságot adtak az egyetemes magyarságnak. Bizonyára sokaknak ismerős a híres állatorvos, Hutÿra Ferenc neve, a Magyar Királyi Állatorvosi Főiskola megteremtője, Hefty Gyula Andor turistaíró vagy Lám Frigyes irodalomtörténész, történetíró, aki cipszer nyelven írt verseket.
De innen származott el családjával együtt Brassóba Szépréti Lilla, aki már csak a halála után kiadott Családregényében megírja családja ún. cipszer-korszakát is.
A fiatal történész Czáboczky Szabolcs friss kutatásaiból tudjuk, hogy a szepesi németek hűek voltak a velük együtt élő magyarokhoz, ahogy az új államhoz, Csehszlovákiához is.
Sorsuk a kétszeres kitelepítés lett. Előbb, már 1944 őszén a menekülő németek vitték magukkal jelentős részüket, akik pedig maradtak, azokra ugyanaz a tragikus sors várt, mint a szlovákiai magyarokra. Jurán Vidor, ha szerencsével is, de megúszta a kitelepítést, s azt is megengedte neki a Sors, hogy szép kort megélve, 84 évesen szülőfalujában halhatott meg.
Gnézda ma egy közel 1500 lakosú település, Fényes Elek 1851-ben kiadott geográfiai szótárában így ír a településről: „Gnezda (Knezda, Kniezen), Szepes várm., a XVI. Szepesi városokhoz tartozó, a Poprád bal partján, ut. p. Lublyóhoz 3/4 órányira: 1338 kath., 3 evang. lak. Kath. paroch. templom. Német lakosi földmivelésből, mesterségekből, s kereskedésből élnek.”
Itt született 28 évvel később, Szilveszter előestéjén Jurán Vidor is, Jurán Ferenc és Kozsig Leopoldina gyermekeként. Apja Lackvágásán (Lacková) volt tanító, s Vidor fiát is erre a pályára szánta. Ahogy már említettem, a családban mind a magyar, mind a német, mind a szlovák nyelvet (szepesi-gorál nyelvjárásban) beszélték. Szülőfalujában végezte el az elemi iskolát, majd Podolinban (itt találkozott Krúdyval), Lőcsén és Iglón tanult, ahol a helyi tanítóképzőben végzett.
Ahogy az akkoriban szokás volt, a tanárokat szétszórták szerte az Osztrák-Magyar Monarchiában, így tanított a dunántúli Ságon is, de szerencséjére tanítói pályafutásának túlnyomó részét odahaza, a Szepességben töltötte el.
Egy ideig szülőfalujában, de Szepesváralján és Korompán is tanított, a leghosszabb időszak, több mint három évtized a szepesbélai német iskolához kötötte. 24 évesen házasodott meg először, Irányi Dániel ólublói járásbíró lányát, Margitot vette feleségül, akivel annak 1932-ben bekövetkezett haláláig éltek együtt, s három gyerekük született, akik közül László folytatva apja szenvedélyét, erdőmérnök lett, s a második világháborúban esett el. Második felesége a gnézdai Prokopovič családból származott. Ő maga sem úszta meg a háborút, még a nagy háborúban határőrként szolgált a Kárpátokban, majd az olasz fronton. A számunkra rossz ómenű Piavénél esett hadifogságba, ahonnan 1919-ben tért haza.
„Aki vadat akar lőni, az óvja, etesse is azt a télvíz és ínségek idején, mert a leromlott és kiéhezett vad a fehér halál martaléka lesz, vagy majd tavasszal, az első zöld idején hull el. A farkasdalokat üvöltöző télnek ez a szomorú emlékeztetője. Aki ezt nem tudja, nem akarja tudni vagy nem akarja belátni, az nem méltó a zöld vadászruha viselésére. Azért újból és mindig kérdem, ha a meleg szobában jóllakottan nyújtózkodol: hallod e a szarmata szél üvöltését odakünn? Most mutasd meg, hogy érző ember és igaz vadász vagy!” – olvashatjuk egyik írásában krédóját, amit akár Fekete István is írhatott volna.
A XIX. század második felében vette kezdetét a vadászirodalom fellendülése, s a XX. század első felében jutott forrpontjára, amikor már nemcsak vadászlapok jelentek meg, hanem egyre többen könyvekben írták meg vad(ász)élményeiket.
Voltak, akik tudományos alapon, mások inkább szépirodalmi beütéssel. Az elsők közé tartozott a hanvai földbirtokos, Hanvay Zoltán (1840-1922) is, akit a korabeli sajtó nagyvonalúan sportférfiúnak nevez, s aki ifjúkorában élvezte Tompa Mihály barátságát is. Róla majd máskor.
A vadászat családi hagyományként öröklődött a Jurán-családban, s édesapjával járta a rengeteget. Első vadászati tárgyú írása 22 éves korában jelent meg a Szepesi Lapokban (Október végén). Ezt követően alig volt olyan szaklap (Halászat, Vadászat, Állatvilág, A Természet, Nimród), amelybe ne publikált volna. Érdekes, hogy ezeket az írásait többnyire álneveken (Orosz Sándor, Csöndes László, Nyilas Pál, Nimród, Regős) írta alá.
A húszas-harmincas években állandó szerzője volt a Prágai Magyar Hírlapnak is.
1914-ben összeállítja első kötetének anyagát is, amelyet Az erdő regéi címmel a Franklin Társulat készül kiadni, de nyakunkon a nagy háború, a kézirat majd csak 1960-ban jelenik meg alaposan megcsonkítva Vadászkrónika címmel, a pozsonyi Szlovák Szépirodalmi Kiadó gondozásában. A húszas évektől lapszerkesztőként is kipróbálja magát. Bohrandt Lajossal szerkeszti az Eperjesen és Budapesten megjelenő Nimród vadászlapot, majd ennek utódjának, a Vadász/Vadászlap (fő)szerkesztője lesz.
A lap 1932-től vette fel a Vadászlap/Lovec nevet és párhuzamosan magyarul és szlovákul jelent meg mint a Szlovenszkói Vadászati Védegylet szakmai folyóirata.
A lap Turczel Lajos szerint 1938-ig, míg Vladimír Klein újabb kutatásai szerint 1944-ig jelent meg. Az Arcanum nevű magyar digitális adatbázisban 1923-tól 1941-ig digitalizálva van. A lapban Fekete István mellett számos más tehetség is bontogatta a szárnyait. Ezek közé tartozik Turcsek Ferenc (van-e, ki nevet hallotta?), az első magyar ökológus, Szűtsy Lóránt, aki Boldog vadászévek című könyvével írta be magát a vadászirodalomba, Justh Ödön (aki annak a híres-nevezetes, nagyon fiatalon elhunyt írózseninek, Justh Zsigmondnak a rokona, de Jurán szoros kapcsolatot ápolt a híres vadásszal, a lévai származású Kittenberger Kálmánnal is. De állandó szerzője volt a lapnak az a Bethlenfalvy Ernő is, akivel Jurán vállvetve harcolt a tátrai vadállomány védelméért.
Egyik nagy érdemük, hogy a csehszlovák kormány 1923-ban betiltja a zerge, majd 1932-ben a medve és a túzok vadászatát is.
(Ugye, milyen égető kérdés ez manapság, amikor naponta olvashatunk a medvék túlszaporodásáról, s már a választási kampány kiemelkedő témájává lépett elő a medvék leendő sorsa Szlovákiában). 1926-ban a Szlovenszkói Vadászat Védegylet alapítótagjaként megrendezi az első vadászati kiállítást, amelynek több ezer látogatója volt.
Miután a második világháború után – bár egy időre elveszítette a csehszlovák állampolgárságát –, szerencsésen megúszta a kitelepítést, túl 65. életévén, már elsősorban az írásra koncentrál. Számos kézirata vár kiadásra (ezek közül például Ivan Bohuš tátrai természetvédőnek ajándékozta a Mosoly a könnyező arcokon – egy régi vadász élettörténeteiből című 1953-as kéziratát), de Don Péter címmel megírja életrajzi regényét, s 1948-ban egy pályázatra beadja a farkasokról szóló monográfiáját, amellyel második díjat nyer.
Ez utóbbi munka hozza meg számára az első könyvet is, ugyanis 80. születésnapjára a pozsonyi Tatran Könyvkiadónál a mű megjelenik. „Énekek éneke a havasok, erdők és lápok csavargó szürke fiairól” – szól a kötet alcíme, amely igyekszik eloszlatni a farkasokkal kapcsolatos sok tévhitet és babonát, másrészt megismertet bennünket mind a Kárpátokban és a Kárpát-medence egykori nádrengetegeiben, mind a Szovjetunió, Észak-Amerika és Kanada területein élő vagy már kiveszett farkasnemzetség élettanával, szokásaival és a farkasvadászat módjaival.
A kötetet mind olvasói, mind szakmai körökben komoly siker övezi, az Új Szóban Gály Iván méltatja az alapos szakszerűséggel és állatszeretettel megírt könyvet, amely már a szerző halála után, 1966-ban Ordasok címmel második kiadásban is megjelenik.
Egy évvel a „farkaskrónika” után kiadják a nagyrészt már 1914-ben elkészült, de akkor elfektetett kötetét is Vadászkrónika címmel, igaz, alaposan megcsonkítva az eredeti művet. A kötet előszavában imigyen köszönti a leendő olvasót: „Szeretettel írtam ezeket a vadászrajzokat annak idején; melegen kérem kedves olvasóimat, ha vadászmúltam ablakába könyökölnek, olvassák őket elnéző meg-értéssel”. A vétkes kihagyások ellenére szöveg így is üde olvasmány, a medvéről írt sorait akár Jean-Jacques Annaud is előtanulmányként forgathatta volna híres, A medve című 1988-ban készült klasszikusának forgatása előtt.
A kötetet többek között Gyüre Lajos (Irodalmi Szemle) és Dénes György (A Hét) is méltatja, utóbbi például így ír róla:
A hetvenes-nyolcvanas években mintha elfelejtették volna, Felvidéken szinte egyedül kései utóda, Motesíky Árpád őrizte az emlékét. Előbb a 1996-ban a Négy felvidéki vadász (Jurán Vidor, Justh Ödön, Gyimesi György és Motesíky Árpád) találkozunk a nevével a TerraPrint Kiadó gondozásában, majd ez a kiadó vállalkozik két évvel később a Vadászatok, emlékek, történetek című kötet kiadására is.
Motesíky Árpád szerkesztésében jelenik meg a Szepességi vadászhistóriák című kötet, majd Stollmann Andrással közösen a Jurán Vidor relikviák című kötet. Az elmúlt években a szegedi Lazi Kiadó két kötettel (Egy vadásznap a Tátrában, Vadászkrónika) is megajándékozta a Jurán Vidor-rajongókat, míg szlovákul két helytörténész, Andrej Janovský és Vladimír Klein dolgozta fel az életét.
De ahogy megtudtam, Czáboczky Szabolcs Sánta Norberttel közösen szintén dolgozik a két világháború közötti szlovákiai vadászat történetének a feldolgozásán, amely során megkerülhetetlen Jurán Vidor szerepe.
A helyiek máig őrzik az emlékét. A minap, halálának a 60. évfordulókán együtt emlékeztek a sírjánál a messze elszármazott rokonság (Jurán-Jurányi) képviselőivel. „Minden vérbeli vadász élete tulajdonképpen egy-egy vadászkrónika” – vallotta.
Ő azon szerencsések közé tartozik, akit írói tehetséggel is megáldott a Sors. Mai rohanó világunkban érdemes megállni, s Fekete István művei mellett leemelnünk a könyvespolcról Jurán Vidor megjelent írásait. Ahogy talán érdemes lenne a kéziratban lappangó munkáit is közkinccsé tenni. Csak rajtunk múlik, mit őrzünk meg gazdag örökségéből.
(Köszönet a cikk megírásához nyújtott segítségét Czáboczky Szabolcsnak.)
