Hazajáró: Hantok a Sárosi-határhegységben - Videóval

2021. február 7., 14:10
Kenyeres Oszkár

Bárddal egy nap alatt kivágható erdő, azaz Bárdfa. Így nevezték el az egykori Sáros vármegye gyöngyszemét, amely – be kell vallanunk – a hajdan németek által felhúzott és felvirágoztatott felvidéki ékszerdobozok közül a kedvencünk.

Fotó: hazajáró
Bártfa főtere

Ennek oka talán az, hogy Bártfa messze fenn fekszik a lágy dombokkal ölelt Sárosban, csendes, távoli ruszin vidéken, így nincs olyan szlovák hangulata, mint mondjuk Zsolnának, és az ipar sem vetette meg itt úgy a lábát, mint mondjuk Rózsahegyen. És bár Bártfát is próbálták lakótelepekkel körbebástyázni, azért ezek a szocialista vívmányok nem rontanak annyit az összképen, mint például a közeli Eperjes és Kassa esetében.

A tágas főtérre belépve egy csapásra elfelejted, hogy Szlovákián átutazva érkeztél ide, hiszen visszaérkeztél Felső-Magyarországra, a Rákócziak és a Serédyek világába. Mindjárt a főtér közepén álló gótikus városházán akad meg a szemed, amelyen történelmi címerünk hirdeti a magyar múltat. Kétoldalt míves polgárházak mesélnek az egykori gazdagságról, míg északon a Szent Egyed-templom zárja le a főteret.

A hangulatot az sem tudja elrontani, hogy a Szent Egyed-templomban rögtön egy kassza állít meg, ahol 3 eurót kéne fizetni, ám rögtön elmagyarázzuk, hogy Bártfa azért még nem Hollandia (vagy Tihany, vagy a Szent István-bazilika); mi nem múzeumlátogatásra érkeztünk, hanem az Isten házába, vagyis eszünk ágában sincs fizetni. Az esetről rögtön eszünkbe jut egy régi bártfai történet, miszerint az 1505 és 1508 között épített Városháza tervezéséhez meghívtak egy Alexius nevű olasz mestert is, akinek a kapzsi városvezetés nem akarta kifizetni a jogos járandóságát. A mester erre egy letolt nadrágú ember kőszobrát faragta a Városháza reneszánsz lépcsőzetének bejáratára, amely a mai napig látható.

zborói vár
Fotó: Hazajáró
Kilátás a zborói várból.

Odabent a templomban ráadásul szentmise van, amelyen már csak azért is öröm részt venni, mert a főoltárról Szent Egyed mellett Szent István és Szent László tekint le ránk. A templom tornyából szemügyre vehető a középkori város, amelynek határát a ma is látható városfalak jelölték ki. Tekintetünk itt már a városfalakon túli tájat szemléli, hisz nem véletlenül érkeztünk 2014 tavaszán Felső-Sárosba.

Minden egykoron hozzánk tartozó kárpáti tájnak megvan a maga történelmi jellegzetessége, jelentősége, amely különös színt ad az adott vidéknek. Sok kárpáti szorosban a tatár betöréseket őrzik napjainkig a legendák, végvárak sora mesél az egykori török- és Habsburg-ellenes harcokról. Számos hegytetőn, hágón az osztrákokkal vívott 1849-es ütközeteknek állított emléket a hálás utókor. Csak a XX. század honvédő háborúi azok, amelyeknek az Úz-völgyén és a Gyimeseken kívül nincs igazán mementója a Kárpátok hegyláncolatában. Ennek egyik oka, hogy a Kárpátok átjáróin az utódállamok nem néznek jó szemmel magyar emlékműveket, míg a másik az a fajta, bolsevizmusból megörökölt közgondolkodás, miszerint mind az első, mind a második nagy háborúban rossz ügyet szolgáltak azok a magyar honvédek, akik a Kárpátok hágóin az ezeréves hazát védték. Ideje hát, hogy a hősök napja alkalmából fejet hajtsunk dédnagyapáink vélt sírhantjainál egy igen elfelejtett vidéken, a Sárosi-határhegységben, amelynek történelmi színét éppen a száz évvel ezelőtti események adják.

Berzeviczy Albert 1900-ban így írt Sáros vármegyéről: „Az éjszakkeleti Határ-Kárpátok alján terül el Sárosmegye. A megyének egész területe hegyes-völgyes; lapályoknak csak némely tágasabb völgyek nevezhetők, de hegyei nem oly magasak s ennek folytán nem is oly zordak, mint a szomszéd Szepesség vagy Liptó bérczei.” Minden bizonnyal ezeket a földrajzi adottságokat jól áttanulmányozva döntöttek úgy az oroszok 1914-ben, hogy a Kárpátok legalacsonyabb hágóin betörve elfoglalják a Magyar Királyságot, és ezzel megroppantják a Monarchiát, amely ennek következményeként kénytelen lesz kiszállni az első világháborúból.

Ám a Monarchia hadserege ellenállt, és 1914–1915 telén sikerült megállítani az orosz előrenyomulást Bártfa magasságában. Sőt, az 1915-ös gorlicei áttörés után sikerült az oroszokat kiszorítani Galícia egész területéről.

B. Sárközy Gergely így írt akkor a Bártfa feletti harcokról és a Haza felszabadulásáról: „Már messziről kiszemeltem egy vastag fát, ásómmal a tövétől némileg kihánytam a földet és oda feküdtem. A fa kiálló gyökerére téve puskám csövét, lőttem az oroszok felé, kik innen már alig 300 lépésnyire egy magaslatról veszettül lőtték az erdőt, melyben mi voltunk. A mi ágyúink és gépfegyvereink is megkezdték a munkát az orosz állások ellen. E pokoli fülsiketítő zajban halálra szántan feküdtem a fa tövénél, magamban elbúcsúzva kedves szeretteimtől, kiket talán sohasem fogok többé viszontlátni. 5 órakor bal kéz felől jött a parancs: Az oroszok a jobb oldali kis erdő felé szökdösnek! Továbbadni! És tényleg 6 órakor már mind jobban ritkultak a lövések. Az est is beállt, mire mi is a puskát karjainkra akasztva, csendesen ballagtunk fel az oroszok szétdúlt, összelőtt árkaiba. Közben bizony sok jó honvéd holttestet kellett átlépnünk. Késő este századonként összegyülekeztünk az elfoglalt orosz állások felett, nagy tábortüzet rakva elénekeltük a Himnuszt. Mily fenségesen hangzott ez örök szép ima a Kárpátok közepén a felszabadított magyar haza szent földjén! Mert ebben a csatában vertük ki az oroszt e hazából. Sajnos, e győzelem sok jó honfivérbe került.”

temető
Fotó: Hazajáró
Világháborús temető a Beszkidekben.

A pár hónapig tartó harcokban a civil ruszin lakosság is nagyon sokat szenvedett, falvaikat felperzselték, nem csoda, hogy nem igazán akartak csatlakozni a szláv testvéreikhez, és inkább megmaradtak Rákóczi hűséges népének.

A Magyar Királyság ezt nem felejtette el nekik, és már 1916-ban megindult a ruszin falvak feltámasztása az üszkös romokból: a hátországi alföldi városok „örökbe fogadtak” ruszin településeket, így paradox módon mi, magyarok kezdtük el Csehszlovákia újjáépítését, hiszen Sáros vármegyét a háború után elvesztettük. Azóta a Sárosi-határhegység és vidéke már két idegen ország határa, ahol sok száz katonai temető emlékeztet az első nagy háborúra. Főként a lengyelek és a németek járnak élen a hadisírok gondozásában, de az utóbbi évtizedben magyar történészek és szlovák civil egyesületek is feltűntek Felső-Sárosban Alsópagonytól Biharóig. Hőseinkre emlékezve azt se felejtsük el, hogy a keleti fronton a gorlicei áttöréssel még nem ért véget számunkra az első világháború, hisz Galíciát is fel kellett szabadítani. Gondoljunk hát azokra is, akik 1915 májusában az északra tartó katonavonatokon csüngve ezt dalolták: „Mikor megyek Galícia felé, / még a fák is sírnak. / Rezgő nyárfa hullajtja levelét, / az is engem sirat! // Sirass, sirass rezgő nyárfa, / borulj rá a babám vállára, / súgd meg néki bele a fülébe, / hogy fáj, fáj, fáj a szívem érted babám, / fáj, fáj a szívem érted.”

Kövesse facebook oldalunkat is!