Három negatív szó: nincs semmi baj - interjú Léphaft Pállal
Léphaft Pál, az újvidéki grafikus olvasóink előtt sem ismeretlen, hiszen frappáns, sallangmentes karikatúráit gyakran láthatják hetilapunk hasábjain vagy a ma7.sk portálon. A karikatúrát mindenki megnézi, sőt szereti, mégis úgy tűnik, folyamatos küzdelmet folytat azért, hogy a standard újságírói műfajok közé sorolják. Ennek egyik oka talán, hogy a karikaturista amolyan ritkaságszámba menő ember. Keveset tudunk róluk, nevük ritkán szerepel kiemelve, jellemzően egy szignó fedi el énjüket valahol eldugva a rajzon. Szöveget, cikket sokan írnak, egy hetilap tucatnyi szerző anyagát közli, ám a karikatúra varázslatos világ, ahol az első benyomást nem lehet másodszorra megszerezni. A bácsfeketehegyi (Vajdaság) riportertáborban beszélgettem Léphaft Pállal.
Életrajzi adataid felsorolása helyett mindjárt a karikatúrával való kapcsolatod kezdetéről kérdezlek. Van, akiben egy folyamatként alakul ki ez, van, aki megvilágosodik és rajzkészségét plusz tartalommal tölti meg. Te hogyan jöttél rá, hogy a karikatúra a te igazi tereped?
Nem szeretnék közhelyes lenni, de még arra sem tudom a választ, hogy én magam ki vagyok. Folyamatosan jól éreztem magam a bőrömben, a szüleim jól neveltek, mivel nem emlékszem semmi drasztikusra abból az időszakból. Szóval, nem a bölcsészkaron kezdődik az ember élete, hanem a pelenkában és a gyerekkorban. Aztán kezdtek kinyílni az ajtók, előbb szakmát kezdtem tanulni, de nem szerettem, elmentem az építőiparba darukezelőnek egy évre, aztán adódott a lehetőség, hogy különbözeti vizsgával beiratkozhatom a bölcsészkarra és kezdett körvonalazódni bennem, hogy a zsurnalisztika érdekes műfaj. Az ajtók folyamatosan átengedtek az egyik teremből a másikba, úgy, ahogy az életünk telik az egyik ajtótól a másikig, és ha szerencsénk van, nem bezárulnak, hanem kinyílnak előttünk. Számomra az újvidéki évek jelentik a lényeget, ahol beiratkoztam a bölcsészkarra, de lényegében nagybecskerekiként mentem az után a nő után, akinek udvaroltam. Szóval, Cherhez la femme! Keresd a nőt!
Újvidéken ekkor gazdag kulturális élet volt, az ember észre sem veszi, hogy mi mindenre támad étvágya, s azt mondja: ez engem érdekel! Természetesen olvastam az újságokat is, éppen az ifjúsági hetilapunkat, amikor meglátva egy karikatúrát, azt mondtam magamban, hogy én ennél jobbat tudok.
Elvégre huszonéves korában az ember mindent jobban tud, mint bárki. Be is vittem az egyetemi lap szerkesztőségébe a grafikáimat, ahol röviden közölték velem, hogy nem jók, nem alkalmasak a közlésre. Én, aki már Leonardóként láttam magamat, ettől teljesen letörtem. De! De ha elég önkritikád is van, akkor másnap megpróbálsz jobbat készíteni. Ez szerintem az életünk egyik alapelve is. Hogy legyünk önkritikusak, és hogy ne elégedjünk meg azzal, ami van. Bármilyen magasságokban is szárnyalsz, elő kell venni a tegnapi munkádat és megnézni, hogy mi az, amin javítanod kell. 1973-ban jelent meg az első, külpolitikai jellegű karikatúrám, a Magyar Szó című napilapban, s ettől, de főképpen a szerkesztők jóindulatától vezérelve tényleg azt hittem, hogy most már „valaki” vagyok. A lényeg azonban, hogy másnap még jobb rajzot akartam készíteni. S ez a folyamat gyakorlatilag '73-tól máig tart.
Ezek szerint immár 53 éve rajzolsz. Nem említettél viszont semmilyen intézményes képzést. Ez azt jelenti, hogy végig magadat képezve, autodidakta módon váltál grafikussá – karikaturistává?
Nem vettem részt semmilyen képzésben, viszont voltak kedvenc szerzőim, akikre nagyon fölnéztem és szerettem volna hozzájuk hasonlítani. Ez egy folyamat volt, tehát idővel a példaképeim is változtak, s immár ezekhez akartam hasonlítani. Ha az ember abban a kegyben részesül, hogy ezt meg tudja csinálni, akkor van lehetőség az előrelépésre.
Az egykori Jugoszlávia egy-egy magazinja eljutott hozzánk is, s már gyerekként feltűnt, hogy ott sokkal szabadabb a témaválasztás, illetve, hogy mennyire gyakori a lapokban a karikatúra. Volt esetleg az akkori időszak jugoszláv karikatúristái között is példaképed?
Már csak azért is így volt ez, mivel a magyarországi lapokat nálunk nem lehetett kapni, így a magyar szerzőket nem is ismertem. Hozzánk nem a „baráti” országok sajtója jött be, hanem a világsajtó, így volt mit nézni bőven.
A jugoszláv szerzők közül a legnagyobbra a ma is élő Dušan Petričic-et tartom, aki szerintem akár a világ egyik legjobbjának is mondható. Csodálatosan közelíti meg a témákat, könnyedek a rajzai és vitriolosak. Nem pofonként csattannak, hanem vitriolosan szúrnak, ami után még vakaródzol néhány napig.
Ezzel egyben össze is foglaltam, hogy milyen a jó karikatúra. Nem az, ami pofozni akar és vulgáris, illetve grafikailag expresszív és goromba, hanem ami finom grafikailag is, de vitriolosan tud szúrni.
Magad is hangsúlyozod, de a laikusnak is feltűnik, hogy a karikatúráidon nincs semmi fölösleges. Vegyük például mindjárt ezt Švejk-karikatúrát a pólódon. Mindenből annyi van benne, ami a kép megértéséhez szükséges, semmi több. Ezenkívül a vonalvezetésed is annyira biztos, egy az egyben hozod Josef Lada Švejk-figurájat, hogy bámulatos. Ezt sem kellett tanulnod? Ahogy mondani szokták, benne volt a kezedben?
Egyszerű a válasz, ötvenhárom év alatt az ember megtanul rajzolni. Amikor kezdtem, a szándék szintén megvolt, de az akkori képeim nem ilyenek voltak. Az azonban állandó, hogy megpróbálok leszedni mindent, ami fölösleges. Ebben segít a lap, az újság is, hiszen, ha lapnak dolgozom, akkor nem freskót festek, hanem időhöz vagyok kötve. Mint tudjuk, a lapzárta a legerősebb múzsa, amely azt diktálja, hogy az ember a világraszóló nagy festmény helyett ilyen kis karikatúrákat készít. Viszont a karikatúrával is megpróbálja azt közölni, amit több nagy freskóval szeretne elmondani. Ez a kihívás a karikatúrában, hogy adott helyen, adott időben és formában kell elkészítened a véleményedet. Ennek a kulcsa pedig a gyakorlat, amit folyamatosan, nap mint nap kell megszerezni.
A legkönnyebbek a külpolitikai témák. Meg kell nézni, hogy ki az államfő, aztán a többit hozzáigazítod. Régebben külföldi újságokból vágtuk ki a képeket, hogy meglegyen minden politikus fotója, ma ez már sokkal egyszerűbb. A lényeg viszont megmaradt, hogy az idő, azaz a lapzárta, a minőség és a felkészült vélemény bűvös háromszöge a karikatúra csimborasszója továbbra is.
Ezen kívül a karikatúrának legalább kétszólamúnak kell lennie. Meg kell szólítania az egyszerű embert, aki esetleg nem olvasta a Háború és békét, illetve, ha szerencsés vagyok, akkor el tudok helyezni a karikatúrába olyan utalásokat, amit esetleg azok értenek, akik bővebben is ismerik az adott témát.
Mindezen magasságok ellenére úgy érzem, hogy a karikatúra gyakran inkább csak kiegészítő elemként jelenik meg a lapokban, portálokon, sőt, a médiaszakma jelentős része sem tulajdonít a karikatúrának akkor a súlyt, amekkorát szerintem megérdemelne. Az ötven év alatt voltak ezen a téren változások?
Magam is többször igyekeztem meghatározni a karikatúra helyét és az egyik ilyen meghatározásom, hogy a karikatúra a zabigyerek. Aki ott ül az ünnepi asztalnál, de nem örökölhet semmit. A grafika eszközeivel operál, de mást mond el. Az igazi helye a sajtóban, a publicisztikában van, mert nem örökérvényű alkotásokat készítünk, bár van néhány, amelyek nem porosodnak és évek múltán is frissnek hatnak. A legtöbb viszont az adott napról és eseményről szól és így megvan kötve az alkotó keze. A karikatúra iránti igényt viszont ki kell alakítani, aminek az első lépése, hogy a karikatúrának lesz egy fészke, ahol később már keresni fogja az olvasó, és ezzel kialakítja a karikatúra iránti igényt. Ott viszont – akárcsak a valutaárfolyam vagy az időjárási hírek – egy pillanat alatt kell, hogy hasson.
Néha nem is kell, hogy elolvasd a vezércikket, ha jó a karikatúra, tudod miről szól. Ezért kell, hogy eltüntess a róla minden fölösleget. Ha a médium gazdája rájön, hogy a karikatúra a véleményformálás hatásos és látványos formája, akkor kialakítja a helyét, és felkelti az iránta való igényt a lapban vagy a portálon.
A karikatúra tehát nem illusztráció, hanem egy újságírói műfaj, sőt, nagyon éles műfaj, hiszen tudjuk, a francia Daumier az 1800-as években börtönbe is került a Lajos Fülöp királyról készült csípős karikatúrái miatt. Néha az is mérce, ha fenyegetnek és bírságolnak.
Dalszövegíróknál kötelező kérdés, hogy mi van előbb, a szöveg vagy a dallam? A karikaturistánál mi a sorrend? Sőt, lehet úgy, hogy más hozza a tartalmat és a karikaturista „csak” rajzol?
Mindig van egy feladat, amit meg kell oldani. Ha sikerül kialakítani egy stílust és magatartást, amit a kiadó elfogad, akkor nincs beleszólás. Én 25 éven keresztül voltam a Magyar Nemzet karikaturistája, ami egy érdekes kihívás volt, mert naponta kellett rajzolni. Nem csak az én érdemem, de nálam vagy velem kapcsolatban kialakult egy olyan szerzői rutin, hogy általában rám bízták, mit rajzolok. Ha ezt nem követi csalódás, akkor nem foglalkoznak vele, hogy mit rajzolok. Így volt ez korábban a Magyar Szónál, majd a Magyar Nemzetnél is, amelynek 25 évig voltam a szerződéses munkatársa, úgy, hogy minden nap adtam egy karikatúrát. Ehhez az kell, hogy az ember naprakész legyen. A médiában dolgozó ember előnye, hogy mindent láthat és hallhat, de a lényeg, hogy mindent látnia és tudnia is kell. Nekem csak a véleménykifejezési eszközöm más.
Hogy megy ez a napi gyakorlatban?
Vannak fix állami ünnepeink, illetve ismétlődő és váratlan politikai események, amelyekre részben fel lehet készülni, részeben pedig nem. Meghal például egy háborús gyilkos. El kell döntened, hogy miként oldod meg a feladatot. De vannak napok, amikor nincs se fix, se váratlan esemény, amikor nincs semmi, és neked találnod kell valamit, amiből kiindulhatsz. Ez a legnehezebb, viszont a kényszer nagy úr. Nem futnak szerteszéjjel a gondolatait, hanem egy célra tartasz.
Emellett a lényeg, hogy kezdjek el rajzolni. Még ha nem is tudom, hogy mi lesz belőle, de amikor már-már a végére érek, akkor kerül oda valami, amire azt mondom, hogy tényleg, ez hiányzott, most jön a poén!
Az én tapasztalatom, hogy az első ötletet el kell dobni, mert az az a megoldás, ami mindenkinek az eszébe jut. Harcolni kell ellene, hogy egy jobbat találj ki. Elvégre nemcsak egy rajzoló, hanem egy újságíró, egy gondolkodó vagy. Megfogalmazod például magadban azt a gondolatot, hogy kifordítva mindenki rózsaszín…
Kifordítva mindenki rózsaszín? Óriási!
A karikatúra gyakran nem más, mint a grafika haikuja. Letisztított, kevés eszközzel megfogalmazott gondolat. De mivel karikatúráról van szó, kell hozzá egy kis vitriol is. Erre viszont már a lapnak is nyitottnak kell lennie, mert a politikusok érzékenyek arra, miképpen ábrázolják őket. S az már tekintélyt jelent, amikor egy picit tartank a véleményedtől. Mert ilyen műfajt művelsz. Ennek viszont feltétele, hogy az, aki a kiadó kasszájánál ül, miként vélekedik erről. S mivel pénz nélkül nem lehet újságot működtetni, ezért nagyon sokszor egy picit kénytelenek vagyunk úgy viselkedni, ahogy azt a kiadó elvárja vagy kéri.
Figyelembe kell venni a kiadói véleményt.
Ha a politikusnak vagy a kiadónak van egy kis esze, akkor mindig tart egy udvari bolondot. Mert udvari bolond nélkül nincs király. Az udvari bolond elmondja azt, amit a többiek nem mernek elmondani. Ezért jó, ha a kiadó tart egy karikaturistát, aki egészen másként fogalmazza meg a vezércikk tartalmát. Az önkritikának a magatartásunk alapjává kellene válnia.
Nem szeretnék a zsebedben kotorászni, de az olvasóinkat biztosan érdekli, hogy a karikatúrákból meg lehet élni?
Nem. Ahogy azt Kaján Tibor, a magyar karikatúra egykori doyenje mondta, a karikatúra a meg nem rendelt portré. Egy karikatúrát még azoknak sem lehet értékesíteni, akiknek még akár tetszene is, hogy én őt hogyan rajzoltam meg.
Ha egy fiatalember úgy érzi, van benne ilyen véna, és karikatúrával szeretne foglalkozni, mit mondanál neki?
Igen, mindent meg kell próbálni. Én darukezelőként másképp kezdtem, de úgy éreztem, meg tudom csinálni. Igaz, mindjárt másnap kiderült, hogy nem így van… De hát egy fiatalember? Aki úgy érzi, megtanulhat a vízen járni, meg tudja váltani a világot. Igaz, erre már nincs szükség, mert volt, aki már megtette.
A jövő átláthatatlansága kínálja azt a lehetőséget, hogy meg tudjuk csinálni. Mert ha átlátnánk a jövőt, akkor azt mondanánk, hogy kösz, nem, mégsem. Naivan neki kell lendülni és meg kell csinálni!
A nyomtatott sajtó végnapjairól beszélnek. Ez mennyiben változtatja meg a karikatúra lehetőségeit?
Az elektronikus sajtó a karikatúra esetében kínálja a különböző megjelenési lehetőségeket. A platform változik, a karikatúra marad. Pár másodperced van, mint médiaszereplőnek, hogy a folyamatosan görgető felhasználót megállítsd. Ez azt jelenti, hogy rendkívül ütős, mindent figyelembe vevő információval kell bombázni.
Az idő egyre rövidül, így a karikírozás is egyre gyakoribb. Félretaposni, deformálni tudunk, hiszen az az igazi karikatúra, amelyik, ha félretapossa az arcodat, akkor lehet, hogy több látszik, mint ha a valódi képed lenne. Akiről a karikatúrát készíted, annak irháját is meg kell rajzolni, nem csak az arcát.
Az elmúlt fél évszázad során ért valamilyen retorzió valamelyik karikatúrád miatt? Próbált-e törleszteni valaki, esetleg dühösen számonkért, mert megrajzoltad?
Az lenne az igazi, ha egy karikaturista azt mondhatná, igen, leültettek egy hónapra, mert megrajzoltam az elnököt. Az egyeduralmi rendszer alatt, Milošević idejében, amikor Szerbiában dúlt a háború, megjelent a Napló című független hetilap, amelyben megrajzoltam Milošević-et hátulról, ahogy áll meztelenül egy kezéhez kötött békegalambbal. A császár új ruhája! Amikor megjelent a karikatúra, azt hittem, én vagyok király! Aztán amikor hazamentem, a feleségem azt mondta: te Pali, neked két gyereked van, mi lesz, hogy ha holnap elüt egy autó a rajzod miatt? Ha én ezen elgondolkozom, akkor nem készítem el a rajzot.
Kell egyfajta megszállottság, rövidlátás, hogy belemenj egy ilyen játékba. Nem méred fel, mert ha igen, akkor nem csinálod meg.
Aztán eltelt három nap és nem történt semmi. Viszont arra a címlapon megjelent rajzra ma is büszke vagyok, mert ütős és jó. Retorzió vagy bírság nem ért soha a rajzaimért, de például egy vajdasági magyar politikus felhívott az egyik rajzom miatt, hogy veszélyeztetem mindazt, amit ő hónapok óta épít. Na, mondom, ha egy rajzzal ilyet lehet tenni, akkor szilárd építményről lehet szó… Később visszahallottam, hogy a politikus kijelentette, amíg ő pozícióban van, addig Léphaft semmilyen kitüntetést, elismerést nem fog kapni.
Ez magában is egy óriási elismerés!
Óh, így van, igen (nevet). Aztán nem vajdasági kezdeményezésből, hanem Szili Katalin jóvoltából megkaptam a Magyar Arany Érdemkeresztet, azt meg – elnézést a túlzásért – a konzulátus "nyári konyhájában" vehettem át, ahová alig fért be néhány ember. Na, mosolyogtam magamban, mennyi igyekezet kellett ehhez is, hogy így degradálni tudják az embert. De ezeken kívül más retorzió nem ért, nem dicsekedhetek vele.
Éreztették, ha valami nem tetszett, de ki nem rúgtak.
Én már 2017-ben jogosult voltam nyugdíjra, tehát nagyon ki nem rúghattak.
Gratulálok, ránézésre nem mondanálak ennyinek.
Hetvennégy éves vagyok. Ezt a Jóistennek kell megköszönni, nekem semmi közöm sincs ehhez, bár sokszor próbára tettem a türelmét. Apámtól a sötét hajamat, másoktól a csontfájdalmat örököltem. De ahogy mondtam, ez mind a Jóisten.
Minden igyekezeted ellenére rájössz, hogy kicsi vagy. Főleg, amikor egy kicsit felemelkedsz, ezt akkor látod a legjobban.
Ez akár végszó is lehetne, de meg kell, hogy kérdezzem a véleményed a mesterséges intelligenciáról. Segíteni fogja a munkát vagy átveszi magát a kezdeményezést és az invenciót is?
Arra kell felkészülnünk, hogy ez az „algoritmus-világ” mindenre képes és mindenre képes lesz. Viszont azt se feledjük, hogy Malevics már több mint száz éve kijelentette: a kép halott, majd megfestette a Fehér négyzet fehér alapon című képét. Viszont az elmúlt száz évben kiderült, hogy még mindig festenek képeket. És értékesítenek is. A mesterséges intelligencia által generált képek rettenetesen tetszetősek, szinte félelmetes, hogy meg lehet mindent oldani vele. A kérdés az, hogy mikor telik be az embernek az erre irányuló vágya. Hiszen az ember már csak ilyen, mindent megun. És aztán szeretné maga megfőzni a kávét, pedig van neki három masinája, ami csepegteti különböző ízekben.
Az emberi tényezőnek továbbra is lesz szerepe a világban. A kérdés, hogy tudunk-e valami olyat hozzátenni, amit más nem tud. Egész életünkben erre törekszünk: úgy legyünk egy közösség része, hogy onnan ki akarunk lógni. Korlát nélkül nincs szabadság.
Semmi sem tudja jobban generálni a szabadság iránti vágyat, mint a korlát, ezért szükségünk van a korlátokra. A végére pedig hadd mondjam el az általam nagyon szeretett Fodor Ákos költő egysoros versét. Három negatív szó: nincs semmi baj.
Ilyen ötletek vannak a te rajzaidban is.
Igen, így tudjuk talán ezt a formát ebben a másik megfogalmazásban fenntartani.
Léphaft Pál (1952) Nagybecskereken végezte az általános iskolát, majd az autószerelő szakközépiskolát. Ezután darukezelő, majd az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának a hallgatója. 1977 és 1987 között az Újvidéki Televízió munkatársa, 1987-től a Magyar Szó karikaturistája. 25 éven keresztül a Magyar Nemzet napilap szerződéses munkatársa.
Megjelent a Magyar7 2026/38. számában.
