Görgei, a hadisten
Nem volt ördögi félisten, sem félisteni ördög, hanem a magyar katonai Géniusz eleven megtestesítője. 1849 tavaszán a nemzet bálványozta, aztán – Kossuth jóvoltából – Világos után átkozta. A budai vár bevételének 67. évfordulóján, 1916. május 21-én halt meg az akkor már eszményképnek számító 99 éves tábornok, Felső-Magyarország szülötte, aki a honvédsereg élén valóban csodát tett, nevét pedig haláláig következetesen Görgeinek írta.
A Pozsony vármegyei születésű, 23 éves kisjókai Takács Gyula, Vilmos-huszár főhadnagy Görgei Artúr vezérőrnagy parancsőrtisztjei közé tartozott. Feljegyezte, hogy a csaták és ütközetek során „nehéz is volt Görgeyt meglelni, ki egy bizonyos helyen nem maradt (…), mert ott volt hol a legnagyobb a veszély (…) vitézsége, személyes bátorsága, feltaláló gyors esze, haditudománya, barátsága, de kérlelhetetlen szigora, egyszerűsége és rossz, de irántunk gondoskodó élelmezése daczára szerettük.
Nyiltan fellépni nem volt bátorsága, ez ártott leginkább az ügynek, mindenfélét kigondoltak, hogy eltávolítsák a hadseregtől. Kinevezték hadügyminiszternek (…), azt elfogadta, de kijátszotta őket, maga helyett Klapkát küldte, kétszínűségüket átlátta.”
A Klapka által megálmodott tavaszi hadjárat tervének óramű pontossággal kellett működnie. Elszántság és vasszigor kellett a végrehajtásához, amelyek Görgeiben megvoltak, ki „jobban szeretett németül beszélni mint magyarul”. Hadvezérként jól tudta, ha a császáriakkal birokra kelnek, tábornokai önállóan kell, hogy tevékenykedjenek, ő pedig csak szükség esetén lép közbe. Ott kellett lennie mindenütt, és valóban ott volt.
A Jászkun Kerület székházában vacsorált Kossuth, Görgei és Damjanich, amikor „Krain (János) őrnagy a Ferdinánd huszároktól egyszerre fölkelt, fölöttébb durva módon a szavunkba vágott – írta naplójában a tábornok hű barátja, gróf Leiningen-Westerburg Károly –, és hangosan szitkozódott, hogy a III. hadtestnél borzasztó a rendetlenség, egyszóval igen gorombán megsértette Damjanichot. Ez eleinte megőrizte nyugalmát, de mikor Krain, aki sokat ivott, mindenről megfeledkezett, gyorsan azt mondta neki: ’Még egy szót, s pörbe fogatlak.’ Erre Krain kardját a tábornok lába elé dobta, és még jobban lármázott, és még a nagy színésznek (azaz Kossuthnak) jelenléte sem fékezte meg őt. E percben lépett ismét a terembe Görgey, aki az előbb eltávozott.
Gyorsan meglátva, hogyan áll a dolog, Krain elé állt, és erősen a szemébe nézett: és íme, a vad huszár kezes lett, mint a bárány; egy fél perc múlva átadták az őrálló tisztnek és elvezették. (…) "Forradalmi hadseregnek egy Görgeyre is van szüksége, aki uralkodni tud a szenvedélyeken.”
Tápióbicskénél Klapka hadteste csúfosan megfutott, de szerencsére Görgei ekkor érkezett meg a III. hadtest egyik hadosztályával Nagykáta felől.
A pánik megfékezése kíméletlen fellépést követelt, a „sikertelen biztatást a kardlap s ezt a kardél követte; de az ellenség ágyúgolyói hatásosabbak voltak, mint a mi kardjaink”, majd Görgei e szavakkal bírta jobb belátásra az egyik megzavarodott honvédzászlóalj parancsnokát: „Őrnagy úr! Ha zászlóalja 5 perc alatt nem lesz rendezve, főbe lövetem!”
Isaszeg mellett Klapka hadteste újból megingott, amiről a nem messze fekvő Kókán semmit sem tudtak, épp a temetődombnál adott egymásnak randevút Kossuth és a magyar fővezér, egy helybéli menyecskével évődvén. Egy huszár érkezett lóhalálában a hírrel, mire Görgei kopott törzstiszti atillájára húzott vidrabőr kabátját állig begombolta, megigazította fején viaszosvászon tokba húzott csákóját és Vukovich Sebő kormánybiztos szavait idézve „lóra ült, s elrobbant a csatatérre.”
Az utolsó pillanatban érkezett meg tajtékban úszó lován. Rálelt Klapkára, aki azonmód magyarázkodni kezdett: lőszere elfogyott, honvédei kimerültek, a diadal csak másnap érhető el. Görgei ekkor a csatazajt is túlharsogva kiáltotta:
Damjanich még mindig állja a csatát, Aulich előrenyomul: győznünk kell!” A szabadságharc e sorsdöntő pillanatában Klapka újból a csatatér felé fordította lovát és „Előre!” kiáltással lelkesítette fel csapatait. „Görgei, mint egy hadisten mindenütt elöljárt – írta Vargyas Endre –, a küzdőket lelkesitve, bátoritva a seregeket. Kivont karddal kezében s villogó szemekkel ment elül fehér lován mutatva s bátoritva seregét.”
Április 7-én a gödöllői Grassalkovich-kastélyban fordult barátira a bizottmányi elnök és Görgei viszonya, a 16 esztendővel idősebb Kossuth maga javallotta a tegeződést. A nemzet hálájaként felajánlotta a gödöllői uradalmat, mire Görgei megköszönte a „nemes donatiót”, ám azt elutasította. Kossuth utalt arra, hogy méltó választ kíván adni az olmützi oktrojált alkotmányra, amire Görgei megjegyezte:
Aznap a kormányelnök „a hercegi kastély azon ágyában hált, melyből a múlt hajnalban Windisch-Grätz kiugrasztatott”, míg Görgei az egyik teremben – jó szokásától eltérően nem összetolt székeken, hanem – vidrabőr kabátját feje alá gyűrve a szőnyegen aludt.
A váci győzelmet követően megadta a végtisztességet az elesett császári vezérnek, Christian Götz vezérőrnagynak, Földváry Károly alezredesnek pedig felajánlotta, hogy kilőtt hátasa helyébe állami ajándék gyanánt vásárol egy jó lovat.
Nagysallón nem volt jelen, de távcsöve segítségével „a lévai várból nézte, és hallgatta az ütközetet. Ha tapasztalta volna, hogy rosszul folyik le, azonnal oda sietett volna, de hála istennek jól ment.”
Aztán Kossuth kedvére tett, amikor elindult a budai vár visszavételére és midőn május 21-én megindult a döntő roham, az izgatott Görgei „a Heiderlich-háznál, hol főhadiszállása volt, a tornáczon fel s alá járkált egyszerű őrnagyi ruhában (…) nézte a távcsövön át a harcz folyamát.” – jegyezte fel Szilágyi Sándor, és amikor hajnali 4 óra tájt megpillantotta az első magyar zászlót a vár ormán, lelkesen felkiáltott: „ott lobog a nemzeti tricolor! Éljen a honvéd!”
Takács főhadnagy emlékezete szerint „borzasztó volt a vérontás, még Görgey be nem vonult lóháton a várba. (…) A rablásnak véget vetett (…), megtiltván azt.” A fogságba esett védők megmenekültek a felkoncolástól, holott Görgei tudtukra adta, ha a pesti Duna-sort lövetik vagy a Lánchídnak baja esik, nem lesz pardon.
Méltán érdemelte ki az altábornagyi rendfokozatot és a magyar katonai érdemjel 1. osztályát, amelyeket köszönettel vett, de nem fogadott el.
Méltatása is hősiességét hirdeti: „Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló, Komárom ugyanannyi világos sugárai folytonos diadalának. E csaták óta ön vezérlete alatt hadseregünk nem tudja, mi a vesztés; a győzelmeken, mint ugyanannyi lépcsőzeten, a hazaszabadítás örök egyházába siet.
És ön eddigi hadjáratát az ős Buda várának bevételével koszorúzta meg. Fővárosát a hazának, székhelyét a nemzetgyűlésnek és kormánynak visszaadta. Sőt e diadal által siettette vagy éppen eszközlötte, hogy önálló nemzeti függetlenségünk Európa által elismertessék.
A kormány meleg és testvéri hálát mond a vitéz hadnak, mely örömmel, hősies bátorsággal és fényes sikerrel küzd és hal a nemzeti szabadságért.
A kormány üdvezli önt a győzelem és dicsőség folytonos útján.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 20. számában.
