Fényes Adolf, a nőcsábász
Fényes Adolf (1867–1945) a 20. század első felének egyik meghatározó festője volt, akinek a Család című képét az 1900-as párizsi világkiállításon aranyéremmel díjazták. Pályája első évtizedeiben az úgynevezett kritikai realizmus jegyében – Munkácsy Mihály korai képeinek hatására – elsősorban az alföldi szegény emberek életét megörökítő, sötét hátterű képeivel hívta fel magára a figyelmet.
Később a feketés, barnás tónusokat felváltotta a világos, élénk színeket sokkal bátrabban alkalmazó technika. Egyik alapítója és vezető képviselője volt a Szolnoki Művésztelepnek. Sok időt töltött itt, és nemcsak festett, hanem gyakran késő éjszakáig barátai társaságában szórakozott vagy vitatkozott. Talán természetes, hogy az alvásra szánt órákat valamikor pótolni kellett és ez rendszerint délután volt. Hogy ilyenkor senki se zavarja, a szobája ajtajára kifüggesztette a következő szöveget tartalmazó táblát: „Dolgozom. Nem fogadok!” A művésztelep egyik tagjának fontos elintéznivalója lett volna a mesterrel, ezért délután kereste fel őt, de útját állta a tábla. Volt annyira tapintatos, hogy nem kopogtatott az ajtaján, de nem állta meg, hogy valamiképp ne üzenjen neki. Megfordította a táblát és ezt írta rá: „Fogadok: nem dolgozol!”
Fényes Adolf neve ismert volt már az 1900-as évek elején, bár sokan személyesen nem találkozhattak vele. Ebből két, nem éppen kellemes ügy is támadt. Egy képkeretező üzletbe, ahol festményeket is árultak, egy nap beállított egy férfi, aki Fényes Adolfként mutatkozott be és azt kérte a tulajdonostól, hogy ajánljon neki megfelelő keretet a festményeihez.
Egyet mutatóba is hozott, és rögtön szét is terítette a vásznat, amelyet a képkeretező eléggé megrökönyödve vett szemügyre. Valamit tudott már Fényes stílusáról, és az, amit látott sehogy sem emlékeztette a mester művészetére. De a kívánságot nem lehetett elutasítani, így előkerültek a keretek és a „mester” az egyiket kiválasztotta, és nagyvonalúan megengedte, hogy a bekeretezett kép a kirakatba kerüljön. Sőt, ha valaki meg akarná venni, nyugodtan adják el. Az ára ötszáz korona. A kapott pénz tíz százaléka a boltosnál maradhat. Természetesen a kirakatba kirakott képre Fényes egyik ismerőse is felfigyelt és rögtön riadóztatta a többieket, hogy valaki visszaélt a mester nevével, egy borzalmas mázolmányt akar a nevében értékesíteni. Azonnal a képkeretezőbe siettek, de a kép már nem volt a kirakatban. Mint kiderült, valaki megvette, a „mester” pedig eljött az áráért. Az üzlet tulajdonosával közölték, hogy Fényes már hónapok óta külföldön tartózkodik, és aligha járhatott ott személyesen. A boltos „megrendültnek mutatva” magát nem győzött bocsánatot kérni az eset miatt. Arról persze hallgatott, hogy a kép árának tíz százalékát zsebre vágta.
Fényes néhány héttel később hazaérkezett külföldi útjáról és egy nap hosszú csengetés zavarta meg szendergésében. Amikor ajtót nyitott, két nőt látott maga előtt. Az egyik korosabb volt, a másik jóval fiatalabb, feltehetően az asszonyság lánya. „Mi tetszik?” – kérdezte a mester.
„Fényes úrral szeretnénk beszélni” – mondta eléggé harciasan az idősebb nő. „Parancsoljanak befáradni. Én vagyok az” – mondta Fényes. Az idősebb nő erre csak hápogni tudott, a fiatalabb pedig elájult. Aztán a korosabb hölgy megkérdezte? „Maga Fényes Adolf? Kérem, igazolja magát!” A mester ennyit mondott: „Jó, jó, kérem, készséggel, de előbb talán eszméletre téríthetnénk a kisasszonyt. Tessék megfogni a lábát, én pedig a fejénél tartom és lefektethetnénk a kanapéra…” Ezután kölnivel meglocsolták, vizes kendőt helyeztek a homlokára. Fényes közben igazolta magát, mire az idősebb nő elmesélte az előzményeket. „Képzelje, művész úr, megismerkedtünk egy magas fiatalemberrel. Ő azt állította magáról, hogy Fényes Adolf, a neves festő. Beférkőzött a lányom bizalmába. Szerelmet vallott neki, sőt több is történt…” Fényes erre megjegyezte, hogy már hallott erről az alakról, állítólag az igazi neve Rosenblatt. Már hónapok óta visszaél a nevével. Fényes már a lapokban is nyilatkozott erről, amit feltehetően a hölgyek nem olvastak. Arra a kérdésre, hogy nem tudja véletlenül, hol lakik az illető, Fényes nemmel válaszolt. „Én is szeretném fülön csípni – jegyezte meg. – De önök miért keresik?”
A mama szomorúan válaszolt: „Apasági keresetet akarunk beadni ellene.”
Megjelent a Magyar7 2026/30.számában.
