Fél évszázada lépett a Hold felszínére az első ember
Az első Szputnyik fellövése sokkolta a világot és különösen az USA űrkutatási szakembereit. Tulajdonképpen ezzel vette kezdetét a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti űrverseny, amelyben éveken át a Szovjetunió járt az élen. Amikor Jurij Gagarin 1961. április 12-én a Vosztok-1 fedélzetén sikeresen körbe repülte a Földet, Amerikának hamarjában csak egy bejelentésre futotta: John Fitzgerald Kennedy elnök 1961. május 25-én a Kongresszusban elmondott beszédében meghirdette az Apollo-programot és kilátásba helyezte, hogy az amerikaiak tíz éven belül leszállnak a Holdra.
Ez hatalmas szellemi és műszaki erők mozgósítását tette szükségessé és sok pénzt igényelt. A Németországból a II. világháború végén „hadizsákmányként” Amerikába hurcolt Wernher von Braun (1912–1977) rakétakonstruktőr vezetésével egy csapat megtervezte a Saturn V hordozórakétát, amely a világűrbe juttatta az Apollo űrhajót és a Holdra szállást lehetővé tevő holdkompot. Ez a berendezés máig világrekordernek számít, nemcsak a méreteit illetően, hanem azzal is, hogy mennyi hasznos terhet volt képes az űrbe juttatni és közel 10 éven át ez a rakéta és „unokatestvérei” szolgálták az Apollo-programot.
Magáról a programról érdemes volna egy önálló dolgozatot írni, hiszen a NASA több mint tíz lépésben kívánt eljutni a célig és az első indításokat egyfajta „bemelegítésnek” szánta volna. Sajnálatos módon már az Apollo-1 tragédiával végződött: még a Földön tűz ütött ki az űrkabinban és a három asztronauta bennégett. A következő indítás már az Apollo-4 jelzést kapta és a legelső küldetés, amely a Hold közelébe ért az Apollo-8 volt. A holdraszállás főpróbájának az Apollo-10-et szánták, de ezesetben még túl nehéz holdkompot vittek magukkal az űrhajósok, így nem merték kipróbálni a leszállást a Hold felszínére. Az elsőség dicsősége így a program ötödik űrhajósokkal végrehajtott repülésének, az Apollo-11-nek jutott. A háromfős személyzet: a parancsnok Neil Armstrong (1930–2012), a holdkomp parancsnoka Edwin Eugene „Buzz” Aldrin (1930–) és az űrhajó kormányosa Michael Collins (1930–) volt. Az utóbbi kettő katona, egyedül Armstrong volt civil: repülőmérnök, egyetemi oktató. A rakétát 1969. július 16-án indították útjára és három nap múlva ért a Hold közelébe. Mielőtt Armstrong és Aldrin átszállt a holdkompba, amely a Hold felszínére vitte őket, még 13-szor megkerülték a Holdat. A holdkompban hat óráig tartott, amíg a kijárati részt légmentesíthették és kinyithatták az ajtaját. Ekkor Armstrong 1969. július 21-én a koordinált világidő (UTC) szerint 2 óra 56 perckor a Hold felszínére lépett. Mindezt a világ számos országában élő tévéközvetítésben láthatták a nézők. Ekkor hangzott el a nyilván már előre megfogalmazott mondat: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” Armstrong körbejárta a kompot, nem sérült-e meg, majd egy lapáttal mintát vett a holdporból és a kavicsokból, azt egy zacskóba szórta és az egészet a zsebébe dugta.
Ezt követően lépett a Hold felszínére a komp parancsnoka, Aldrin is, aki így jellemezte a tapasztaltakat: „Varázslatos sivárság.” Ezután jelképesnek mondható műveleteket végeztek (zászló kitűzés, üzeneteket tartalmazó tárgyak, a békét jelképező aranyozott olajág elhelyezése stb.). Az érdemi tudományos tevékenység csak ezt követően kezdődött. Különböző kőzetmintákat vettek, fényképfelvételeket készítettek, mérőberendezéseket helyeztek el (egyet a holdrengések mérésére, egyet a napszél detektálására stb.). A tervek szerint ment vége a holdkomp és az űrhajó ismételt összekapcsolódása és az átrakodás. A Földre történő visszatérés előtt a holdkompot leválasztották és Hold körüli pályára állították. A berendezés még néhány hónapig jeleket küldött a földi központba, majd elvesztve minden energiáját a Holdba csapódott. Az Apollo-11 végül 1969. július 24-én érkezett vissza a Földre és a Csendes-óceánon landolt. A három űrhajós azonban közel három hétig még egy kabinban kellett, hogy tartózkodjon, kizárandó egy esetleges fertőzés lehetőségét. A karantén 1969. augusztus 13-ig tartott, ekkor vette kezdetét az a nagyszabású ünnepségsorozat, amelyet már előre megterveztek. Az elnöki különgéppel (Air Force One) 37 napos, 23 országot érintő Föld körüli utat tettek.
És ha már a megtervezésről esett szó, említést érdemel az is, hogy elkészült Nixon elnök számára az a beszéd is, amelyet akkor mondott volna el, ha a misszió kudarccal végződik. Rá hárult volna az a feladat is, hogy az űrhajósok hozzátartozóinak részvétét fejezze ki. Szerencsére erre nem került sor. A krónikák feljegyezték azt is, hogy egy programozó előrelátásának volt köszönhető, hogy a fedélzeti számítógép nem adott hibás utasítást az automatikának. Az akkor 28 éves Margaret Hamilton feltételezte, hogy olykor egy gép is helytelenül mérheti fel a helyzetet és elhamarkodottan reagál. Az 50 évvel ezelőtti számítógépek és programjaik még nem érték el a mai kor szintjét, ráadásul a NASA vezetői úgy látták, hogy egy jól kiképzett űrhajós tökéletesebben méri fel a tennivalókat, mint egy számítógép, ezért kezdetben nem vették komolyan a nő okfejtését. Csak amikor előrelátásának köszönhetően az általa beépített program az utolsó pillanatban korrigálta a téves utasítást és ezzel megmentette az éppen a Holdra igyekvő holdkompot a katasztrófától, akkor látták be az űrhivatalban, hogy mindent előre át kell gondolni és céltudatosan kell megtervezni.
Az Apollo-11-et még hat további fellövés követte, az Apollo-13 személyzetét kivéve mindegyik űrhajó tagjai jártak a Holdon. Az Apollo-13 kis híján végzetes útja sem maradt azonban felismerések nélkül, és különösen az a körülmény, hogy az űrhajósok saját ügyességüknek köszönhetően (is) megmenekültek, hasznosnak bizonyult a továbbiakban. Az Apollo-program az Apollo-17 útjával befejeződött, és azóta sem az USA, sem más ország nem próbált ismét embereket küldeni a Holdra.
