Farkasnyomon a Fagyalostól a Hargitáig

Kenyeres Oszkár 2019. október 06., 11:00

Sárga és piros ruhába öltözött már a Fagyalos-hegység odafent a bús Máramarosban. Utolsó szavaikat súgják az öreg fák, lomha árnyékukban levonulnak az utolsó nyájak is a gerincekről. Zár kerül az esztenára, a farkas is más hús után kénytelen nézni.

Mesétlen maradék hazából érkezőnek mesél a maradék magyar a fagyalosi éjszakában. Mesél a hucul pásztorról, akit a lakatlan vidéken hirtelen lepett meg a tél, és mit volt mit tenni, a Fekete-Tisza partján, egy dombon volt kénytelen hagyni juhnyáját. Szorongva, a legrosszabbra készülve tért vissza a tavasz beköszöntével, de legnagyobb meglepetésére a juhnyáj nemhogy elpusztult, hanem minden anyajuh még ellett is egy bárányt. Úgy gondolván, hogy ez egy szent hely, a dombon templomot épített, a környék legnagyobb kőrisfájából pedig egy házat magának.

Így született Kőrösmező a Fagyalos lábánál, ahol akkor még a farkasok voltak az urak. Kőrösmezőn és a Fagyalos-hegység vidékén sok rege szól a farkasokról, amelyek a hideg galíciai télből a Kárpátok felé veszik az irányt, hogy ott rémálmai legyenek juhnak, szarvasnak, pásztornak. A szarvas a könnyebb préda: azt elég bekeríteni, és a szakadék vagy a vékony jég felé terelni.

A juhnyáj bonyolultabb feladvány, meg kell osztani, el kell csalni a kutyákat kicsit odébb. Amint ez megvan, ott állnak a juhok védtelenül, hacsak a gazda nem száll ringbe. Bizony olyanról is hallani, hogy csak az átharaphatatlan vastag csizma mentette meg a pásztort az elhurcolástól. Ma már méla csend üli meg a fagyalosi Akol-hágót, ahol ezeket a történeteket és az alattunk lévő Fekete-Tisza-forrás csörgedezését hallgatjuk, mesékre szomjas lélekkel, messze a mesétlen maradék hazától.

Képgalériánk:

2011 őszét írtuk ekkor. Ebben az időszakban két olyan utazásra került sor, amely túlmutatott a kárpáti hegyek szimpla bejárásán és a hegyek lábánál élő magyar emlékek bemutatásán. Kárpátalján és Székelyföldön is olyan élményekkel gazdagodtunk, amelyek bevésték az utolsó vonásokat is a Hazajáró addig folyamatosan formálódó koncepciójába. Mikor a Hargitáról hazafelé suhantunk, már tudtuk, hogy ennek a műsornak nem csak a látványos természeti csodákat kell a képernyőn visszaadni, nem csak dicső történelmünket kell megénekelni, hanem hírt kell adni azokról a magyarokról is, akik mindennap megvívják a maguk küzdelmét azért, hogy magyarok maradhassanak.

Fentebb már említettük Kőrösmezőt, amely Kárpátalja északkeleti szegletében van, ahol az elmúlt évtizedeket túlélve még mindig vagy 800 magyar őrzi ősei nyelvét, hitét a még mindig kissé szürreálisan ható, szovjet hangulatú környezetben. A Fekete-Tisza völgyében fekvő városkát nyugatról a Fagyalos-hegység, keletről a Csornahora ormai ölelik körül, míg északkeletről a Tatár-hágó választja el Galíciától. Alapvetően a Csornahora-hegység miatt érkeztünk a Tisza forrásvidékére, ám hogy ne csak egy epizódot rögzítsünk, mellé vettük az addig csak térképen beazonosított Fagyalos-hegységet is, amely az Ikerhavassal és a Fekete-Tisza forrásvidékével rögtön levett bennünket a lábunkról. A Csornahorán tett kétnapos gerinctúra is örökre emlékezetes marad. Elérve az Asztag csúcsát, fentről ereszkedve próbáltuk megkeresni a Fehér-Tisza forrását, amelyet a szegedi Geo-Environ környezetvédelmi egyesület jelölt meg réztáblával 2000 októberében. A forrás már csak sötétben lett meg, így nem maradt más, mint út híján a születő Tiszával együtt lejönni a hegyről, ami a kidőlt fák és a szakadékok miatt egy örökkévalóságnak tűnt.

Nehezen búcsúztunk Máramarostól, de nem sokáig búslakodtunk, mert utunk a Kárpátok egy másik kultikus szegletébe vezetett. Gyimes soha nem volt a világ közepe, de ma már kevés magyar van, aki ne hallott volna a csángók „patakországáról”. Sokan el is jönnek ide, ám a Tatros völgyéből kevesen merészkednek fel a hegyekbe. Gyimesbükk felett például ott őrködik a Bilibók-tető. Gyönyörű füves gerince sokáig vigyázta az ezeréves határt, amely éppen alatta, a Sánc-patak völgyében futott neki a vad Tarkő-hegység ormainak.

A csúcs alatti platón emlékmű mesél a második világháború véres harcairól, melyek során honvédeink hősiesen védték a Tatros völgyét, amíg lehetett. A háború elveszett, a csángó viszont maradt, és vele együtt maradt a régi rend is odafent a havasokban. Ott, ahol az élet ma sem könnyű, az állatokból megélni egyre nehezebb, a tejet nem vásárolja fel senki, így kecskét, juhot, tehenet sokan szinte már csak a hagyományok miatt tartanak. A Bilibók-tetőtől egészen a Szép-havasig túráztunk a hegygerincen, ahonnan már elénk került következő úti célunk, a Csíki-medencére boruló, felhőpaplanból kibújó Hargita.

Képgalériánk:

A hegység központi részén ép advent idején jártunk, és persze itt is rengeteg felejthetetlen találkozásban volt részünk Zeteváraljától Deságon át Szentegyházáig. A film megkoronázásának a Madarasi-Hargita csúcsáról felvett napfelkeltét képzeltük, így idejekorán felérkeztünk a székelyek szent hegyére. Éppen egy fertály órát vártuk a „születést”, ám itt volt mivel elfoglalni magunkat. A keresztek és kopjafák templomában mindenütt lekapartuk a zúzmarát, minden feliratot elolvastunk, és miközben köztük bolyongtunk, gyakran tekingettünk északnak, Sikaszó irányába, ahol Sütő András remekműve, az Advent a Hargitán játszódott. Ott élnek a farkasok, akik sarokba szorítják a kutyát, amely félelmében elnémul, és örökre hangját veszti. És a magyar ember, aki vár és reménykedik, mert minden advent végén megérkezik a betlehemi kisgyermek. Ám az erdélyi magyarságnak csak nem akart megérkezni a Megváltó. Így lett a Hargitán örök az advent. Maradt az örök várakozás és a hit a feltámadásban, a Messiás eljövetelében. Sok kutya megnémult a várakozásban, és sok gyermek kelt útra az örök adventben, hogy szélfútta bogáncsként messzire jusson. Pedig a nagy közösség fennmaradásához elengedhetetlen a kis közösségek egyben maradása. Ahol elsajátítod az anyanyelvet, ahol a mesét magyarul hallod, amely menedékbe bármikor visszatérhetsz, és ahol zúzmarás időkben csendben ünnepelhető a titok: az együvé tartozás tudata. A hargitai napfelkelte óta a Hazajáró már nem csak a kárpáti hegyek szépségéről, hanem erről az együvé tartozásról is szeretne mesélni.

Megjelent a Magyar7 2019/40.számában.

0 HOZZÁSZÓLÁS