Epizódok a szlovák állam magyarságpolitikájából (II.)
Az 1943. évben fordulat állt be a háború menetében. Februárban bekövetkezett a Wehrmacht sztalingrádi katasztrófája, nyáron pedig küszöbön állt Olaszország veresége. Várható volt, hogy a Berlin–Róma-tengely déli „oszlopa” rövidesen kilép a hadviselő hatalmak sorából. Még az olasz fegyverszünet megkötése előtt – de mindenképpen bizonytalan és hektikus politikai légkörben – ülésezett Pozsonyban 1943. szeptember 2-án a Magyar Párt országos vezetősége, Esterházy János vezetésével. Írásunk első részében a tanácskozáson elhangzó beszédéből idéztünk, amely alapján kijelenthetjük, a szlovák nemzet iránt kinyilvánított szeretete és türelme visszhang nélkül maradt. Ehelyett támadások sora kezdődött.
Az 1943-as év nyarán és őszén megszakítás nélkül folytak a politikai hatalom, a sajtó és a társadalom egyes rétegeinek magyarellenes megnyilvánulásai. A támadások célpontjai leginkább a Magyar Párt irodái, valamint a magyar kultúrházak voltak, de a magyar embereket érő inzultusok sem számítottak ritkaságnak. Nagymihályban például 1943. augusztus 20-ikának, tehát Szent István ünnepének éjszakáján ismeretlen tettesek beverték a Magyar Párt helyi székházának nyolc ablakát.
Ennél sokkalta jelentősebb magyarellenes esemény játszódott le Iglón 1943. szeptember 12-én, amelyet valójában maga a belügyminiszter provokált ki.
Iglón ezen a napon aratóünnepet rendeztek, amelynek Alexander Mach belügyminiszter volt a vezérszónoka. Beszédében terjedelmesen ecsetelte az olaszországi fejleményeket, majd ennek ürügyén rátért az 1938. november 2-ai bécsi döntés felemlegetésére. Újból előhozakodott vele, hogy ugyebár a belvedere-i határok megállapításánál a németek inkább a szlovák érdekeket, ellenben az olaszok a magyarokat támogatták. Kassa „elvesztéséért” is egyértelműen Ciano olasz külügyminisztert terheli a felelősség, bizonygatta Mach. Az ünnepi beszédek elhangzása után allegorikus kocsik vonultak el a dísztribün előtt.
Az egyik ilyen kocsin négy magyar kakastollas csendőr tartott megláncolva egy szlovák parasztot, miközben az egyik csendőr fegyverét egy szlovák leányra szegezte. Az ünnepség lefolyásáról beszámoló pozsonyi magyar követi jelentés idézi a Magyar Párt iglói körzeti titkárságának vélekedését az ismertetett rendezvényről:
Az elmondottakhoz még az is hozzátartozik, hogy az éjszakába nyúló népünnepély zárójeleneteként a felgerjedt csőcselék egy csoportja a helyi Magyar Ház falát is összerondította különféle gyalázkodó lózungokkal, valamint a falra mázolt akasztófákkal. A falra írt, illetve kórusban ordítozott jelszavak a következők voltak: „Dom hanby” (A szégyen háza), „Blíži sa hodina” (Közeleg az óra), „Maďari von!” (Ki a magyarokkal), „Maďari do Ázie!” (Ázsiába a magyarokkal) stb.
Az aradi vértanúk kivégzése emléknapjának éjszakáján – október 6-án – további magyarellenes provokációra került sor.
Poprádon „ismeretlen elkövetők” beverték a helyi Magyar Ház tizennégy ablakát. A téma egyik szlovák kutatója, Martin Hetényi szerint a szlovák hadsereg részeg tisztjei rongáltak, ezt azonban „nem sikerült” hitelt érdemlően rájuk bizonyítani.
A magyarellenes kilengések és tüntetések Szlovákiában továbbra is napirenden voltak, a hatóságok nem is titkolt asszisztálása mellett. Az ilyen megmozdulások sorából kiemelkedik a Nyitrán 1943. november 7-én sorra kerülő tüntetés, amelynek a megfigyelők szerint a városi főjegyző volt az egyik szervezője. E napon a délelőtti órákban még csak magyargyalázó tüntetés zajlott a belvárosi utcákon, estére azonban „a szlovák nemzeti harc” egyre inkább elmérgesedett. A begerjedt szlovák tüntetők tömege a Magyar Párt székházának kapuját is megpróbálta bezúzni, miközben szüntelenül magyargyalázó jelszavakat skandált. A pozsonyi magyar követ szerint főleg a következőket lehetett hallani:
A követ beszámolója szerint a tömegből olykor már németellenes bekiabálások is hallhatók voltak, például: „nincs szükségünk németekre sem” stb.
A magyarok ellen megnyilvánuló „spontán” atrocitások mellett a hivatalos szervek is rendszeresen gondoskodtak a magyarok „törvényes” üldözéséről, illetve állandó félelemben tartásáról. Ennek egyik jól bevált és folyamatosan alkalmazott módszere volt a magyarok internálása, valamint munkatáborokba hurcolása. Az állambiztonsági szervek 1943. október 2-án például – közvetlenül Alexander Mach belügyminiszter utasítására – tíz magyar férfit vittek el az Árva megyei Usztye község melletti munkatáborba.
December 7-én újabb 19 magyar ember – valamennyien a Magyar Párt különböző helyi szervezeteinek vezetői – került ugyanebbe a büntetőtáborba.
Amint kiderült, Mach belügyminiszter ezt retorziós intézkedésnek szánta a magyarországi szlovákok ellen elkövetett, közelebbről meg nem nevezett állítólagos sérelmekért.
A templomokban és más egyházi kegyhelyeken fellelhető magyar feliratú – vagy jellegű – emléktáblák és egyéb tárgyi emlékek ugyancsak mélységesen irritálták a magát Közép-Európa legősibb kultúrnemzetének képzelő szlovákságot, jobban mondva annak vezetőit. Az iskolaügyi minisztérium már 1941 áprilisában körlevélben szólította fel a püspöki hivatalokat az ilyen jellegű „idegen” szövegek, képek, címerek stb. összeírására. Mivel azonban az egyházi szervek hiányosan hajtották végre ezt az utasítást, 1943 júliusában maga az államhatalom látott hozzá a kifogásolt szövegek, jelképek, szobrok stb. eltávolításához. A belügyminisztérium 1943. július 23-án kibocsátott körlevele szerint az akciót 1943. december 15-ig kellett lebonyolítani, a sajtónak azonban ezzel nem volt szabad foglalkoznia, nehogy „felháborodást” váltson ki a lakosság körében.
Az ismertetett kezdeményezést azonban nem lehetett észrevétlenül, mintegy fű alatt végrehajtani. Ez annál is inkább lehetetlennek bizonyult, mivel egyes helyeken maguk a papok – nemzetiségre való tekintet nélkül – szegültek szembe a „magyar szentek” képei és szobrai eltávolításának templomaikból. Az ellenállás odáig fajult, hogy azzal maga Tiso államfő is foglalkozni kényszerült.
Az 1933. évi nyitrai Pribina-ünnepségek tíz éves évfordulóján, 1943. augusztus 15-én mondott beszédében igyekezett megindokolni a szlovák katolikus társadalom előtt, hogy miért kell mellőzni a magyar szentek – István, Imre, László, Margit, Erzsébet stb. – tiszteletét.
A lelkész-államelnök azt szorgalmazta, hogy a szlovák államban Szent Cirill és Metód kultuszával kell helyettesíteni a még mindig élő Szent István-kultuszt. Istvánt úgymond meg kell hagyni a magyaroknak, és Szlovákiában a Cirill és Metód tiszteletét kell meghonosítani, elvégre nekik itt ősibb a „honi illetőségük” (domovská príslušnosť).
A katolikus lelkipásztorok közül azonban még ezután is többen szembeszegültek a magyar szentek eltávolításáról szóló utasításnak, sőt ezen elhatározásukat egyesek írásban is megindokolták. Tiso augusztus 15-i beszéde különösen a nyitrai és a Nyitra környéki papokat ingerelte. A csaknem teljes egészében szlovák lakosságú Üreg (Jarok) község plébánosa például felháborodva hivatkozott rá, hogy a magyar szentek eltávolításával még az ő szlovák hívei sem értenek egyet.
Ilyesmire még a csehek sem vetemedtek, érvelt az üregi plébános, és lám most a „katolikus papi kormányzat” (katolická kňazská vláda) mer hozzányúlni a templomi szentekhez!
„A zsidókat kizavarták Lengyelországba, a magyar szenteket pedig kizavarják Pestre. Vajon pap-e még az elnök úr, hogy mindezt eltűri?” – tette fel a kérdést az üregi plébános. „A magyar szentek után sorra kerülnek a cseh szentek, utánuk pedig a többiek, még Szent József, Szűz Mária és Jézus Krisztus is, mivel ők meg zsidók voltak. Nekünk csak egy szentünk marad: Jánošík – humorizált elkeseredettségében az idézett plébános –, elvégre Cirill és Metód görögök voltak, Szent Benedek és Zoárd pedig lengyelek stb.”
Nincs róla tudomásunk, hogy az üregi papot érte-e bántódás – világi vagy egyházi vonalon – idézett őszinte és merész leveléért.
Megjelent a Magyar7 hetilap 48. számában.
