Elment a nógrádi polihisztor
Vannak az életnek megmagyarázhatatlan furcsaságai. Kedden az e heti lapszámunk tervezésénél Haják Szabó Mária kérdőn fordult felém, vajon mi van Böszörményi Istvánnal, régen nem küldött írást. Válaszom nem volt, valóban régen nem írt, így csak megígértem, felhívom a Tanár urat, és kérek tőle cikket. De a kíméletlen sors gyorsabb volt, mint én. Szerda reggel kaptuk a hírt, Böszörményi István hosszú súlyos betegség után, 76 évesen elhunyt.
Tanár urat füleki gimnazistaként ismertem meg, német szakos tanára volt az iskolának. S bár engem nem tanított, mégis számomra is meghatározó volt, mert akkoriban osztályfőnökömmel, Duray Évával ők voltak az iskola közösségi életének a hajtómotorjai. Sokat megmutattak nekünk a világból.
Tanár úr bölcsessége, műveltsége mindannyiunkat lenyűgözött. Bármiről tudott órákig mesélni, Nógrádnak nem volt olyan személyisége, története, eseménye, amelyről ne tudott volna.
Általa fedeztük fel a helytörténet jelentőségét, a nógrádiság élményét, ő értette meg velünk, hogy aki a szűkebb pátriáját nem ismeri eléggé, annak a világ féloldalas lesz.
Diákként fel sem fogtuk, hogy Böszörményi István nem csupán a Tanár úr, ő egy polihisztor, olyan fajta műveltségnek a hordozója, amely mára már kiveszőben van.
Ehhez a muníciót a családjában kapta meg, édesapja református lelkészként fél évszázadig volt a losonci magyarság egyik vezérlő személyisége. Böszörményiéknél a könyv, az olvasás, a művelődés a világ legtermészetesebb dolga volt. Ennek is köszönhetően fogott be Tanár úr olyan széles szellemi horizontot, ami csak keveseké. Amit csodálni lehet, és becsülni kell. Csak reméljük, érezte az őt övező elismerést, szeretetet. Böszörményi István halk szavú tudósember volt, de hitte, hogy a halk szó is messzire hallatszik. Mérhetetlen tudásával soha nem kérkedett, senkit nem oktatott ki, csak tanítani akart. Szigorú legfeljebb magához volt.
A szervezői tevékenysége mellett az írás is fontos volt neki. Számos helytörténeti kiadvány, cikk és tanulmány fűződik a nevéhez. A nyomatott sajtó térvesztésével publikálási lehetőségei beszűkültek. De nem elsősorban ezért örült lapunknak, ahol az elmúlt négy évben számtalan írása megjelent.
Emlékszem, 2018-ban, a Magyar7 indulásakor kaptam tőle egy meghatóan szép levelet. Bizalmat sugalló sorai nem csupán az egykori diáknak szóltak, megszívlelendő útravaló volt a nehéz kezdethez. Őszintén örült annak, hogy a nemzeti értékrendnek is lesz sajtója.
Végre itt a legújabb kori „mi lapunk”, utalt a szójátékkal a két háború között Losoncon megjelenő lapra. Jót s jól csinálni, csak így szabad – írta akkor. Talán meg is feleltünk ennek az alapvetésnek, hiszen a legtöbbször azzal a felütéssel küldte levelét, hogy ennek az írásnak a legjobb helye a Magyar7-ben lesz. És most itt a szomorú hír, nem jön több levél.
Soha nem a sikerért és az elismerésért dolgozott, ezt szerénysége sem engedte. Küldetéstudata sem volt, csak önmagának megszabott feladatai, amit szorgalommal el is végzett. Semmi sem állt tőle távolabb, mint a csillogás.
Amikor 2017-ben megkapta a Csemadok életműdíját, és tavaly az anyaország ismerte el állami kitüntetéssel a munkáját, akkor is csak szerényen azt mondta, ő csak a dolgát teszi. Tette a végsőkig. Még csak szokjuk a gondolatot, hogy a sok elvégzett munka lassan múlt időbe simul.
Szellemi öröksége tetemes. Miénk a felelősség, hogyan bánunk azzal, amit örökül hagyott.
Böszörményi Istvánt pénteken helyezik örök nyugalomra. Emlékét örökké megőrizzük.
Megjelent a Magyar7 2022/30. számában.
