Egy nép, amely nem fért bele a nemzetbe
A Balkánon néha egyetlen szó kevés ahhoz, hogy megmondjuk, ki tartozik egy közösséghez. A nyelv mást mond, mint a vallás, a családi emlékezet mást őriz, mint az állam hivatalos kategóriái. Aktuális írásom főszereplői éppen ebből a feszültségből bontakoznak ki. Macedónul beszélnek, muszlimok, történetük jelentős része az Oszmán Birodalom világához kötődik, miközben a modern korszak nemzeti mozgalmai többféle módon próbálták elhelyezni őket a saját történetükben. Nevük kívülről egyszerűnek tűnik, de belülről korántsem az. Ők a torbesek, kiknek története a régi balkáni tapasztalatot mutatja meg, amikor a nyelv, a hit, a származás és a közösségi önazonosság még nem feltétlenül ugyanazokat a határokat jelentette.
Az oszmán félhold megjelenésével a félsziget etnikai és felekezeti összetétele a feje tetejére állt. A térség keresztény szláv lakosságának része fokozatosan áttért az iszlámra, miközben nyelvét és helyi kulturális hagyományainak jelentős részét megőrizte. Az iszlamizáció hosszú, területenként eltérő folyamat volt, ezért nem köthető egyetlen történelmi fordulóponthoz.
A közösség későbbi történetének megértéséhez fontos körülmény, az oszmán korban a vallási hovatartozás sokkal közvetlenebb társadalmi jelentőséggel bírt, mint a későbbi nemzetállami korszakban.
Ez a világ még nem a modern nemzetek logikája szerint működött. Egy közösség lehetett szláv nyelvű, muszlim vallású és saját helyi hagyományaihoz szorosan kötődő anélkül, hogy ezek az elemek egymást kizárták volna. A 19. századtól azonban megjelent az igény a világosabb nemzeti besorolásra és ettől kezdve a torbesek helyzete fokozatosan politikai kérdéssé is vált. Legérdekesebb sajátosságuk, hogy nyelvi és vallási kötődésük két kulturális térséghez kapcsolja őket. Anyanyelvük a macedón nyelvhez tartozik, vallási hagyományuk az iszlámhoz. A Balkánon ez korántsem egyedülálló jelenség, hiszen másutt szintén kialakultak muszlim, délszláv nyelvű közösségek.
A torbesek esetében a két örökség viszonya a modern nemzeti korszakban különösen érzékeny kérdéssé vált. Vannak akik macedónnak vallják magukat, mások a torbes megnevezést használják, máshol a török vagy az albán kötődés úgyszintén megjelenik.
A kutatók rámutattak, az identitás változhat a családi háttér, a település és a társadalmi környezet függvényében. Éppen ezért félrevezető lenne kívülről eldönteni, kik a torbesek valójában. A lényeg nem egy végleges definíció megtalálása, hanem annak megértése, miként alakultak ki ezek az egymás mellett élő önazonosságok.
A vallási gyakorlatok bizonyos közösségekben további rétegeket őriznek. Etnográfiai kutatások keresztény eredetű szokásokat is dokumentáltak, ideértve a keresztény templomok felkeresését, gyertyagyújtást vagy bizonyos szentek ünnepeihez kapcsolódó hagyományokat. Ezeket nem érdemes egy elveszett kereszténység maradványaiként értelmezni. Sokkal inkább hosszú együttélés kulturális lenyomatai, amelyek megmutatják, milyen összetett módon változhat az adott közösség vallási kultúrája.
A 19. században a balkáni nemzeti mozgalmak megerősödésével a nyelv, a történelmi eredet és a vallás politikai értelmezése került a középpontba. A torbesek helyzete ebben a korszakban nehézzé vált, mivel nyelvük és vallásuk nem ugyanahhoz a nemzeti kerethez kapcsolódott.
A jugoszláv korszak, majd Macedónia függetlenné válása után ez a kérdés új köntösben jelent meg. A torbesekről kialakított macedón, török és albán értelmezések egymással versengtek. Bielenin-Lenczowska kutatásai különösen fontosak ezen a ponton. Arra figyelmeztetnek, a külső nemzeti narratívák gyakran határozottabb képet adnak a torbesekről, mint amilyen a közösségek tényleges, változó önazonossága.
A 2021-es észak-macedóniai népszámlálás ezt a helyzetet statisztikai szempontból is érzékelteti. A hivatalos etnikai kategóriák között nincs külön torbes nemzetiségi csoport. A lakosságot többek között macedón, albán, török, szerb és bosnyák kategóriák szerint vették számba.
Az adatbázis ugyanezt a rendszert használja települési bontásban is. Ez nem jelenti a torbesek eltűnését, annyiról van szó, a „torbes” nem jelenik meg önálló nemzetiségként a hivatalos népszámlálásban. Pedig ők léteznek és megtaláljuk őket, főként Észak-Macedónia nyugati részén, a Debar-Reka vidék, a Radika folyó völgye és a hozzá kapcsolódó hegyvidéki falvak világában. Jelentős muszlim, macedón nyelvű lakosság él a Struga környéki Drimkol falvaiban is, különösen Labuništában, Borovecben, Oktisiban és Podgorciban.
A torbeseket gyakran egy kalap alá veszik az előző írásunk szereplőivel, a gorániak közösségével. Mondjuk ennek van történeti alapja, hiszen mindkét esetben muszlim, délszláv nyelvű balkáni közösségekről beszélünk, amelyek múltját erősen meghatározta az oszmán korszak.
A megnevezések használata azonban nem teljesen következetes és egyes térségekben átfedések is előfordulnak. A Gora vidéke saját történeti és regionális keretet alkot, miközben a torbes elnevezés elsősorban a Macedónia területén élő macedón nyelvű muszlim közösségekhez kapcsolódik.
A torbesek története nem kínál kényelmes végkövetkeztetést. Lehetetlen szimpla eredetmondattal elintézni történetüket, vagy pusztán népszámlálási statisztikákból megérteni. Macedón nyelvük, muszlim hitük, oszmán örökségük és a modern nemzeti államokhoz való viszonyuk alakították ki sajátos világukat. A félsziget története során birodalmak jöttek-mentek, határok mozdultak el, vallások és nyelvek találkoztak, miközben a falvak, családok és helyi közösségek sokszor saját emlékezetük szerint éltek tovább. A torbesek ma ennek az összetett örökségnek a hordozói. Ez teszi őket ízig-vérig “balkánivá.”
Zárszó gyanánt pedig feltehetnénk azt a kérdést, ha már érintettük az arománok, gorániaiak és most a torbesek történetét. Meddig lehet egyszerűsíteni az ember identitását anélkül, hogy közben elveszítenénk belőle valami lényegeset?
Erről akár tudnánk beszélni az itteni közép-európai, vagy szűkebb kontextusban a kárpát-medencei viszonylatban is, de ez esetben most maradjunk a kaptafánál, azaz csak a Balkán!
