Egy magyar felfedezés, amely megoldhatja a Voynich-kézirat rejtélyét
A Voynich-kézirat rejtélyének egy egyéni értelmezését mutatja be a következő írás, amely olvasói levélként érkezett szerkesztőségünkbe és amelynek írója egy nemrégiben megjelent a témával foglalkozó cikkünkre reagált. Mivel az írásban kedves olvasónk teljesen új, egyéni meglátásokról is beszámol, annak tartalmát szerkesztői változtatások nélkül, teljes egészében közöljük "Önnök küldték" rovatunk keretében.
Nem vagyok hivatásos kutató. Kőművesként dolgozom, így a napi munkám szerves része a térbeli struktúrák és tervrajzok gyors, vizuális értelmezése. Amikor elkezdtem tanulmányozni a Voynich-kézirat oldalait, nem a betűk statisztikáját láttam, hanem geometriai rendszereket. Rájöttem, hogy a kézirat nem egy hagyományos, ismeretlen nyelvű szöveg. A mű az ars memoriae (az emlékezet művészete) szabályaira épül: az ábrák valójában történelmi események kódolt térképei, amelyeket "tervrajzolvasó" szemmel kell értelmezni.
A kódex legelső, 1r jelzésű oldala egyértelműen a mohácsi csata tragédiájához kapcsolódik. Ha ezt a lapot egyfajta kódolt térképként vizsgáljuk, a vizuális elemekből egyértelműen beazonosítható a történelmi Magyarország három kulcsfontosságú földrajzi pontja: a Balaton, Székesfehérvár és maga Mohács. A földrajzi utalások mellett a lap másik legfontosabb részlete egy elrejtett név: jÁnoS. Ennek értelmezése kettős, de mindkét esetben a magyar történelemhez vezet. Jelentheti Szapolyai Jánost, akinek történelmi szerepe és késlekedése a mohácsi csatában a mai napig vitatott, de ugyanígy lehet magának a kódex szerzőjének a rejtett névjegye is.
A magyar királyság sorsát megpecsételte az 1515-ös bécsi kettős házassági szerződés, amelynek értelmében Jagelló Anna és Habsburg (I.) Ferdinánd egybekeltek. A történelmi feljegyzésekből tudjuk, hogy a királyi párnak – az akkori időkben orvosi csodának számító módon – 15 gyermeke született, azonban közülük ketten nem érték meg a felnőttkort. A kézirat egyik lapján egy geometriai formációban pontosan 15 emberi arc látható. Ebből a 15 arcból hajszálpontosan kettő van leárnyékolva vagy vizuálisan eltakarva. Ez a szám szerinti egyezés aligha lehet a véletlen műve: ez a dinasztikus vérvonal és a csecsemőhalandóság kódolt allegóriája.
Mindezek alapján a Voynich-kézirat szerzőjét a vizualitás és a Habsburg-udvar ismerői között kell keresnünk. A legvalószínűbb jelölt Johannes Sambucus (Zsámboky János) 16. századi magyar humanista, udvari történész, akinek Emblemata című könyve is bizonyítja, hogy mestere volt az allegorikus ábrázolásoknak. Sambucus egyik fennmaradt portréján, a bal szeme pupillájában egyenesen a Voynich-kézirat "a" karaktere fedezhető fel mint elrejtett alkotói névjegy. A hivatalos iratok szerint Jagelló Anna királyné gyermekágyi lázban halt meg. Ha azonban az elméletem helytálló, a Voynich-kézirat valójában egy szigorúan cenzúrázott udvari titok – talán a haláleset valódi körülményeinek – rejtjelezett krónikája, amelyet az utókornak szántak, hogy az igazság soha ne vesszen el teljesen. Csak meg kellett tanulnunk a tervrajzok nyelvén olvasni hozzá.
A végére hagytam azt a bizonyítékot, amely tökéletesen megmutatja, miért halad a tudomány száz éve téves úton, amikor nyelvként vagy betűkódként próbálja megfejteni a kéziratot. Vegyük a történelmi Magyar Királyság legnagyobb bevételi forrását, az aranybányászatáról és pénzveréséről híres Körmöcbányát. A kézirat körmöcbányai várrajza felett látható egy rövid „szöveges” rész, amely a hagyományos kutatók számára csak egy értelmezhetetlen betűhalmaz. Egy tervrajzolvasó szemével nézve azonban ez egy zseniális, pofonegyszerű folyamatábra.
A karaktersorozat így épül fel: ●P r
Ez nem egy fonetikus szó, hanem egy piktogramokból álló technológiai és gazdasági leírás:
- A ● jelöli magát az alapanyagot vagy a nyers érmét.
- A P forma a pénzverő kalapácsot vizualizálja.
- Az r pedig egy irányjelző, amely a folyamat haladását, az „előre” irányt mutatja.
És hogy hova tart a kész érme, a királyság hatalmas vagyona? A vizuális sor a „Palota” felé mutat. A kézirat tehát nem szavakat, hanem logikai hálózatokat, gazdasági és hatalmi folyamatokat ábrázol. Amíg a világ legokosabb szuperszámítógépei egy sosem létezett nyelvet próbálnak kiolvasni ezekből a formákból, addig a megoldás végig ott volt a szemünk előtt: csak meg kellett volna nézni, mit rajzolnak a betűk.
Jómagam sajnos technikai okok és a szükséges erőforrások hiánya miatt a kézirat további, teljes körű visszafejtését már nem tudom folytatni. Azonban a legfőbb célom nem is az utolsó betűig való dekódolás volt, hanem egy új szemléletmód felkínálása a tudományos világ számára.
A Voynich-kézirat modern kutatása már több mint száz éve zajlik. Meggyőződésem, hogy ha a kutatók egy évszázadon át ugyanazokat a köröket futják a statisztikai és nyelvészeti elemzésekkel, de érdemi eredmény nélkül, akkor be kell látni: paradigmaváltásra van szükség. Bízom benne, hogy ez a vizuális, térbeli és történelmi alapokon nyugvó megközelítés áttöri a falakat, és megadja azt a kezdőlökést a szakmának, amellyel a világ legtitokzatosabb könyve végre teljesen felfedheti a titkait.
FORRÁS: Zsiros János
