Egy felvidéki magyar ifjú találkozása Sajó Sándor verseivel

A szülők és a tanítók tehát hallgattak róluk, mint a sír, a köteteiket pedig hét lakat alatt rejtegették. Ennek ellenére engem kora gyermekségemtől fogva „irredenta” emberpalántának tartottak, mivel sehogyan sem voltam képes megbékélni azzal a szomorú ténnyel, hogy szülőföldem, az Ung-vidék miért Csehszlovákia része, ha lakossága színmagyar? 

Az „irredentizmusom” megfogalmazásához és átéléséhez akkoriban számomra elegendőknek bizonyultak a református istentiszteleteinken énekelt Zsoltárok. Azok egyes sorairól kimondottan úgy vélekedtem, hogy rólunk, törzsünkről leszakított, elnyomott magyarokról is szólnak. „Öröködbe, Uram, pogányok jöttek, És templomodat megfertőztették” – énekeltük templomunkban a 79. zsoltár első strófáját, majd a másodikban eképpen folytattuk: „(…) 

A mi szomszédságunk, Csúfságot űz rajtunk; Akik körülünk laknak, Minket nem becsülnek, Sőt csak megnevetnek, Csúfolnak és rútolnak.” 

A minden református keresztyén által ismert, „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű 90. zsoltárt pedig szent himnuszunknak tekintettem, mélyen egyetértve a negyedik strófa ezen mondatával: „Uram, haragodban versz minket.”

A múlt század ötvenes és hatvanas éveiben csakis az Istenbe vetett lankadatlan hit adhatott erőt a megalázott felvidéki magyarságnak társadalmi, politikai és nemzeti alávetettsége elviseléséhez. „Mert nem hagyja Isten ő népét” – bíztattuk magunkat templomainkban a 94. zsoltár 8. strófáját énekelve, majd a 12. strófában eképpen erősítettük magunkat Dávid király szavaival:

„De én csak az Istenben bízom,
Ő énnékem erős kővárom,
És ezeket megbünteti,
Az ő számtalan bűnükért,
És gonosztéteményükért
Az Isten őket elveszti.”

Hadd jegyezzem meg, bár az olvasó számára ez nyilvánvaló: egyáltalán nem volt kétséges előttem, hogy kik értendők az „őket” fogalom alatt, akik ugyebár bőségesen kiérdemelték az Isten ítéletét és büntetését.

Mi, csak az igazságosztó, könyörülő és megváltó Istenünkben reménykedhettünk, hozzá fohászkodhattunk, amit szüntelenül meg is tettünk.

– szólítgattuk a mi kegyes Urunkat, remélvén az ő segedelmét az istentelen fajzat igájával szemben. (109. zsoltár, első és második strófa)

Ezzel a lelki és szellemi munícióval felvértezve érettségiztem 1963 júniusában Zemplén vármegye egyik járási székhelyén, az akkorra már teljesen elszlovákosodott Nagymihály szlovák tanítási nyelvű gimnáziumában.

Mindjárt ebben az évben, tehát az Úr 1963. esztendejének szeptemberétől a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának lettem a hallgatója, magyar-történelem tanári szakon. Az itt töltött első hetek és hónapok megrendítőek voltak számomra és meghatározták egész további életemet. Nagyon sokat okultam, tanultam nemzethűségből és magatartásból, nem is annyira a magyar tanszék oktatói gárdájának köszönhetően, hanem sokkal inkább az idősebb magyar szakos diáktársaim jóvoltából. Ekkor ismerkedtem meg Sajó Sándor irredenta költészetével és egyéb verseivel.

Kezdtem meglátni és felismerni nemzetfejlődésünk néhány bosszantóan elhanyagolt, számunkra később tragikussá váló jelenségét. Elődeink ugyebár még az ún. „boldog békeidők” lagymatag nyugalmát élvezték – voltaképpen áltatták magukat –, de Sajó Sándor már akkor észrevette a reánk leselkedő veszélyt. Meglátta, hogy a hamis biztonságérzet mögött ott borong egy szörnyű jövőkép a magyar égen. Például a költő eredetileg 1910-ben publikált „Magyarnak lenni…” című verse 1963 őszén a többi között a következő soraival vágta mellbe – és szívtájékon – a 18 éves elsőéves egyetemistát, e sorok íróját:

„Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek;
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vesszünk, de mindig hiába.”

A költő 1913-ban született „Most jöttem Erdélyből…” című verse a döbbenet erejével kerített a hatalmába. Nem bírtam felfogni: vajon miként történhetett, hogy a „boldog békeidőkben”, amikor még kezünkben volt a hatalom, „szép Erdélyországot” uraink csak „szóval mentegették”. Talán senki nem látta – a felvidéki költőn kívül –, hogy minő vége lesz az erdélyi „nagybús mulatságnak”? Pedig minden józanul gondolkodó magyar politikusnak látnia kellett volna, hogy „szép Erdélyországban nagy gyász lesz maholnap”, elvégre „sokasodnak, nőnek odalent az árnyak, Havasok lejtőin kísértetek járnak… – Vigyázz, Magyarország!”

Magyarország azonban nem vigyázott. Az eredmény jól ismert. Hat év múlva, 1919-ben a költő már papírra vethette „Magyar ének 1919-ben” című versét. A fiatal egyetemista – egykori önmagam – megítélése szerint ez a vers Sajó Sándor legemblematikusabb költeménye, kifejezője minden nemzeti fájdalmának, szembeszegülésének akár az isteni végzettel is.

„El innen rablók – ez az én hazám!” jelentette ki öntudatosan 1919-ben a költő, talán még mindig abban reménykedve, hogy a következő évben nem következik be a szörnyű végzet: Trianon.

Amikor már minden elvégeztetett, minden reménység elveszett, a költő 1921-ben megírta „Trianon” című versét, amelyben kifejtette:

A „Magyar fiú éneke” című költemény sorai számomra is az egész életre szóló eligazítást jelentették:

„Ős földünkön most úr a gazság,
De él az Isten s van igazság,
És az igazság hatalom, –
Már jövendőkbe forr a vérem:
Most nincs hazám, de – úgy segéljen! –
Lesz még, mert visszafoglalom!”
„Magyarnak lenni: 
büszke gyönyörűség!”

Az eddig felidézettekből hosszú évtizedek választanak el mind engem, mind egykori egyetemista kollégáimat. A költővel együtt már én is elmondhatom: „Bizonytalan órám bizony eljövendő …. Ki bajnokul álltam sok küzdés elébe, Vén fejem lehajtom halálnak ölébe….” (Elmegyek meghalni…) Ez a szellem, ez az eszmeiség vezérelt – és kísér még most is – végig gyarló életem folyásán. A gyermekfővel énekelt Zsoltárok folytatását jelentő Sajó-versek így váltak életem meghatározó iránytűjévé, reménységévé és értelmévé. Földi életem végéhez közeledve hálatelt szívvel emlékezem szülőfalum, Abara református közösségére, melynek szellemisége belém oltotta a dávidi zsoltárok eszmeiségét. Ugyancsak jóleső érzéssel gondolok a pozsonyi diákotthonunk szobájára, ahol 1963 őszén lankadatlanul körmölgettem az akkoriban tiltott hazafias verseket. Csakis ilyen lélekkel lehetett emelt fővel elviselni a trianoni traumát, sőt minden megaláztatásunk ellenére vallani azt az életérzést, miszerint „Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!” (Magyarnak lenni…)

Az elmondottakért és történtekért legyen hála a Mindenható Istennek.

Megjelent a Magyar7 2023/41.számában.