2021. október 25., 19:37

Döntő csaták: Jönnek!

A Mongol Birodalom hatalma csúcsán közel 30 millió négyzetkilométer volt, a Csendes-óceántól a Dunáig, Koreától a Magyar Királyságig, Iraktól, Tibettől és Burmától Szibériáig terjedt, a korabeli ismert világ majd kétharmada mongol uralom alatt áll.

legnica csata
Fotó: wikimedia commons

Dzsingisz kán kijelölt örököse harmadik fia, Ögödej lett, aki folytatta apja hódításait. 1235-ben a birodalom vezetői a mongóliai Karakorumban gyűltek össze, a kurultáj, vagyis a gyűlés döntése alapján indították meg hadaikat Európa leigázására. E roppant haderőt nem a létszáma, vagy fegyvereik, ostromeszközeik minősége, esetleg hadvezéreik tudása emelte a korszak többi serege fölé, hanem a szigorú fegyelem, és az egyértelmű függőségi viszonyok. A mongol katonák életét egy íratlan szabálygyűjtemény, a jassza szabta meg. Egy ferences szerzetes a 13-ik század közepén részletesen leírta, lássuk hát Plano Carpini szavait: „Ha ütközetben tíz ember közül egy, vagy kettő, vagy három esetleg több megfutamodik, mindet kivégzik, ha pedig az egész tized megfutamodik, ezeket mind kivégzik, kivéve, ha az egész század megfutamodik. Azután, ha egy, kettő, vagy még több merészen előrenyomul a csatában, a többi tíz nem követi, megölik, ha pedig a tízből egyet vagy többet elfognak, társaik halállal lakolnak, ha ki nem szabadítják őket.”

Azt már csak halkan jegyezzük meg, hogy zsákmányolni különösen tilos volt, amíg az ellenséget teljesen le nem győzték. Mindenki kitalálhatja, mi volt ennek a büntetése.

A nyugat meghódítását a kán Dzsocsira, a legidősebb fiára bízta, ő azonban még apja életében elhunyt, így e megtisztelő feladat a fiára, Batura maradt. Vele tartott számos rokona, valamint Szübőtej a birodalom talán legjobb, legtapasztaltabb hadvezére. A nyugati világ meghódítását célul kitűző sereg nagyságáról nehéz pontos képet alkotni. A középkori hírek félmilliós seregről beszélnek, de valószínűleg közelebb járunk a valósághoz, ha a támadók létszámát 12-15 tümenre becsüljük, ami 120-150 ezer embert jelent. Az összbirodalmi haderőnek csak egy részét küldték nyugatra, mert emellett más hadműveleteket is vezettek. Példának okáért ekkor indult el egy újabb kínai hadjárat is.  

A támadás első szakaszában elintézték a Volga folyó felső részén élő bolgárokat, majd a folyó alsó szakaszánál élő alánokat.

Ekkoriban pusztították el a „Magna Hungáriának” nevezett térséget is, az ott élő magyarok részint elestek a harcokban, részint a mongol sereg kötelékébe kényszerültek. A Volga a korszak kereskedelmének egyik főútvonala volt, nem csoda, hogy fájt rá a mongolok foga. 1237-ben legyőzték a még ellenálló kunokat, majd az év végére már elérték az orosz fejedelemségeket, akik képtelenek voltak összefogni a veszély ellen. Elsőként a rjazanyi fejedelemség esett áldozatul a kegyetlen hódítóknak. Egy orosz forrás szerint Rjazany városa szörnyű véget ért: „Férfiakat, asszonyokat, gyermekeket elfogták, némelyeket kardélre hánytak, némelyeket nyíllal öltek meg s tűzbe vetettek, másokat pedig elfogva megkötöztek, felhasítottak és kivették az epéjüket.” 1239-ben Kötöny kun fejedelem népe maradékával bebocsátást nyert a Magyar Királyság területére. A mongolok továbbra sem tétlenkedtek, 1240-ben elfoglalták Kijevet, de előtte még elfoglalták az alán, a grúz és az örmény fővárost is.

Batu ezek után minden figyelmét a Magyar Királyság ellen fordította, több irányból hatoltak be csapatai a Kárpát-medencébe. Az egyik seregtest előbb Lengyelországot vette célba, hogy legyőzvén a lengyeleket, észak-nyugatról törjön rá Magyarországra.

A döntő ütközetre a mai délnyugat-lengyelországi Legnica (korabeli német neve Liegnitz) városánál került sor.

A széttagolt lengyel állam nem tudott érdemi ellenállást kifejteni, 1241 márciusának végén a mongolok már Krakkót dúlták. Ezután Sziléziát vették célba, melynek hercege II. Henrik Legnicánál gyűjtötte egybe hadait. Ide érkeztek meg a német és a cseh segédcsapatok is. Sőt a csatatértől nem messze állomásozott I. Vencel cseh király is seregével. 1241. április 9-én összecsapott a két sereg. Henrik mintegy 6-7 ezer fős hadával szemben Orda vezér (Batu kán bátyjáról van szó) alig valamivel nagyobb tümenje állt. A lengyel hadrend négy részre tagolódott. Az előhadat Boleszlav morva herceg vezette, cseh és lengyel önkéntesekkel, illetve német bányászokkal a soraikban. A jobb és balszárnyon álltak fel a lengyel hercegségek csapatai, az utóvédben pedig II. Henrik sziléziai emberei és a zsoldosok. A mongolok három részben álltak fel, illetve a soraik mögött volt egy negyedik, tartalék vonal is.

A csata a lengyel elővéd támadásával indult, őket azonban a mongol lovasíjászok felmorzsolták. A közben harcba bocsátkozó további lengyel egységek, köztük számszeríjászok sikeresen visszaszorították a mongolokat, akik már majdnem futásnak eredtek, amikor is a lengyel sorokban zavarodottság támadt, és egyes egységek menekülésbe kezdtek. Henrik csapatai szorult helyzetét látva szintén beavatkozott embereivel a küzdelembe, és itt jutunk el egy elsőre hihetetlennek hangzó eseménysorhoz. Adjuk át a szót Ján Długosz, 15-ik századi lengyel történetírónak: „A tatárok seregében egyéb hadijelvényeken kívül volt egy hatalmas zászló. A zászlóvivő pedig e zászló fejét, amely egy dárdanyélnél is magasabbra emelkedett, erején felül rázni kezdte. Ebből azonnal igen büdös gőz, füstfelhő áramlott ki, és az egész lengyel sereget úgy elborította, hogy a rémisztő és elviselhetetlen bűztől a lengyel harcosok elájultak, megfulladtak és harcképtelenül és gyengén tértek vissza a harcba.” Nehéz e részlettel mit kezdeni, annyi azonban bizonyos, hogy a kínaiak elleni harcokban a mongolok találkoztak mérges gázzal töltött lövedékekkel.

A csata ezek után elveszett a lengyelek számára, Henrik herceget elfogták és fejét vették. A krónikák szerint az elesett ellenséges harcosok egyik fülét levágták, és Henrik herceg fejével együtt Batu kánnak bemutatták.

Orda a győzelme után csapataival Morvaországon keresztül Magyarország ellen vonult, hogy csatlakozzon Batu kán seregeihez. A későbbiek során mind a cseh, a lengyel és a német történetírás is úgy próbálta beállítani, hogy ők mentették meg a „Nyugatot” a mongol horda pusztításától. 1242-ben Batu, talán Ögödej nagykán halála, a közelgő kánválasztás miatt, vagy, mert ez a hadjárat megint csak első csapásnak volt szánva, egy későbbi visszatérés reményében elvonult Magyarországról. Magyarország és Lengyelország a továbbiakban a teljes tatár hódításból kimaradt, bár kisebb betöréseket még néhány évszázadig át kellett élnie.

A hirtelen távozás okairól azóta is vitatkoznak a hozzáértők, végezetül álljon itt egy interjúrészlet a HVG-ből B. Szabó János történésszel:

Okát (a kivonulásnak - a szerk. megj.) mégiscsak a nagykán halálában, s az azt követő öröklési viszályban kell keresni. Dzsingisz leszármazottai között nem egyenes ágon öröklődött a nagykáni titulus: elvileg az összes családtag közös döntésén múlott, ki lesz a Nagy Mongol Birodalom új uralkodója. Batu, az európai hadjárat fővezére, több potenciális jelölttel nem volt túl jó viszonyban, neki tehát elemi érdeke fűződött ahhoz, hogy ne maradjon ki a kánválasztás előtti tárgyalásokból. Ez a viszály majdnem belháborúhoz vezetett a birodalomban, de Batu szerencséjére az új nagykán épp meghalt, mielőtt harcba szállhattak volna egymással. Emellett arról sem szabad megfeledkezni, még ezután kellett megszilárdítani az új kelet-európai mongol hódításokat, és konszolidálni a mongol hatalmat az addig kunok által lakott kelet-európai sztyeppén. Ameddig bizonytalan volt a mongol uralom a frissen meghódított területeken, nem lehetett vég nélkül folytatni az előrenyomulást nyugatra. A kitűzött végső cél a világuralom volt, és nem sok nép jutott ténylegesen olyan közel hozzá, mint a mongol. A magyar történeti tudat nehezen birkózik a kudarcokkal, de talán utólag sem tekinthetjük nagy szégyennek, hogy őseink veszítettek egy olyan hatalommal szemben, ami még Kínát is legyőzte.“

Kapcsolódó cikkeink

Megosztás
Címkék