2021. október 8., 19:11

Döntő csaták: A muzulmánokat (majdnem) kisöprik Európából

A keresztes hadjáratok megindítása előtt 400 évvel a muszlimok már megvetették a lábukat Európában. A harcias arabok 711-ben partra szálltak Gibraltárnál az Ibériai-félszigeten.

festmény
Fotó: wikimedia commons
Francisco de Paula Van Halen festménye a csatáról.

A népvándorlás viharai legkevésbé a vizigótokat cibálták meg, akiknek sikerült az egész Ibériai-félszigetet birtokba venniük és Hispániában államot alapítaniuk. A Vizigót Királyság vesztére azonban a nyolcadik század elején megjelentek az arabokkal szövetkezett mór és berber törzsek. Miután Tárik vezér seregei megsemmisítették a vizigót államot, a félsziget jelentős része iszlám fennhatóság alá került, további előrenyomulásukat a Pireneusokon túlra 732-ben, Poitiers mellett, a frank Martell Károly állította meg. Ennek a nagy jelentőségű csatának külön cikket is szenteltünk.

A Hispánia északi részén élő baszkok és Asztúria királysága is visszaverték őket, tehát nem sikerült az egész félszigetet meghódítaniuk. Sőt a keresztények fokozatosan átvették a kezdeményezést. Asztúria terjeszkedni kezdett dél felé, elérték a Duero folyó vonalát, előbb Oviedó majd León városa lett a királyság székhelye, ez utóbbi pedig az ország nevét is adta. León északkeleti részét Burgos körül Kasztíliának kezdték nevezni, az ott felépült jó néhány castellum, vagyis vár miatt. A baszkok lakta területen, Pamplona körül kialakult egy grófság, majd ebből kifejlődött a Navarrai Királyság. Katalóniában létrejött a Barcelonai grófság, a Barcelona és Navarra közti területen pedig megszületett az Aragóniai grófság. Egyre többször fordult elő, hogy ezek a kisebb-nagyobb keresztény területek összefogtak a belső megosztottságtól gyötört mórok ellen.

A félsziget nyugati részén a XII. század derekán létrejött a portugál királyság. Eleinte Coimbra, majd Lisszabon fővárossal. 

A mórok által uralt terület, az al-Andalusz vagyis Andalúzia központja Córdoba lett. Ez a X. század közepe óta teljesen független volt a Bagdadi Kalifátustól, azonban a XI. században szétesett mintegy 25-30 kisebb államocskára. A hispániai keresztény uralkodók, kihasználva a lehetőséget, megindították a mór uralom alatt álló területek visszahódítását, a reconquistát. Ennek élharcosa Kasztília leghíresebb hőse, a költők által is megénekelt, az arabok által El-Cidnek, azaz Úrnak nevezett Rodrigo Diaz de Vivar kasztíliai nemes volt. 

El Cid zsoldosvezérként harcolt embereivel hol az egyik, hol a másik oldalon. Számtalan irodalmi mű hőse, Magyarországon a Gold Book kiadó gondozásában jelent meg róla egy trilógia Tóth Norbert (Allen Newman álnéven) tollából. 

A XII. század végén még sikerült megállítani Kasztíliát a móroknak. Jakob al-Manszúr Almohád-kalifának (az Almohád birodalom Észak-Afrikában, Marokkóban és Andalúziában volt jelen) még eredményesen állt ellen VIII. Alfonz, Kasztília király csapatainak. A halála után trónra kerülő utóda al-Nászir azonban már nem volt ilyen szerencsés, sem tehetséges. Ellenfeleik gyengeségét látva összefogtak a spanyolok: Aragónia, León, Navarra, Kasztília. III. Ince pápa keresztes hadjáratot hirdetett a mórok ellen. Jöttek is a hadfiak – németek, franciák, itáliaiak.

A Toledóban összegyűlt sereg 1212. júniusában elindult dél felé. 

Már felvonulásuk során előkerültek a fegyelmezetlenségi problémák, a franciák annyira zabolátlanok voltak, hogy némi fosztogatás után végül otthagytak csapot-papot és hazatértek. Július közepére ért el a keresztény had Las Navas de Tolosába. Itt pár napig farkasszemet néztek al-Nászir berber, afrikai és andalúziai katonáival, majd július 16-án hadrendbe állt a két sereg.

Nehéz meghatározni a szembenálló felek nagyságát, valószínűleg a mór sereg mintegy 15 ezres létszáma felülmúlta a keresztényekét.

Az arab hadászat addigra már átalakulóban volt a korábbi lovasíjász harcmodorhoz képest. Egyre több külföldi zsoldost alkalmaztak, akár spanyolokat is, a gyalogság és a lovasíjász csapatok mellett egyre nagyobb szerepet kapott a páncélos, lándzsás lovasság. A spanyol hadszervezetről elmondható, hogy állandó hadsereg e korszakban nem létezett. A hadjáratokat főként télen és kora tavasszal tervezték és késő tavasszal, nyáron, kora ősszel hajtották végre, 3–4 hét volt szükséges a hadsereg felállításához. A fő egyházi és világi nagyokat levélben értesítették. Ha nem jelentek meg, büntetésük pénzbírság, egyházi kiközösítés volt.

emlékmű
Fotó:  Wikimedia Commons
A csata helyszínén álló emlékmű.

A fiatal nemesek a lovagi nevelést, kiképzést kaptak, eleinte, mint fegyvernökök szolgáltak. Ha egy ifjú a harcmezőn kitüntette magát, lovaggá ütötte a király, vagy egy idősebb lovag. Igazi főúr csak néhány tucatnyi volt, saját vazallusokból álló kísérettel, ami 100 és 300 fő között mozgott.

A nehézlovasság mellett könnyűlovasság és gyalogság alkotta a sereget. Ez utóbbiak tették ki a seregek többségét. A lovasok és gyalogosok lándzsával harcoltak, hosszú vasheggyel, valamint a gyalogosok rövidebb hajítódárdát is használtak. Elterjedt volt körükben az íj, még inkább a számszeríj. A lovagok  kb. 90 centiméteres, egyenes, kétélű karddal kaszabolták az ellent.  A védőfegyver a térdig, vagy még lejjebb érő láncing, orrvédős kúpalakú sisak, kerek vagy háromszög alakú pajzs rajta a címerükkel. Előfordult, hogy a lovakat is láncpáncél védte, a lovagok nagyobb része hosszú kengyelt, mélyebb nyerget használt, mely könnyebbé tette a nehéz kard használatát.

A csatát a leóni lovagok támadása indította, akik többször is megpróbálták áttörni a muzulmán sorokat, de hiába. Az egyik arab harcos a következőképpen írta le a harcrendjüket:

Négyszög alakzatba tömörültünk a síkságon. A négyszög mindegyik oldalát hosszú dárdákat tartó sor védte. Mögöttük állt egy lándzsákkal és dárdákkal felfegyverzett második sor, azok mögött pedig köveket tartalmazó zsákokat hordó emberek, a parittyázók álltak. Legbelül pedig az íjászok.”

A csata következő szakaszában al-Nászir nehéz- és könnyűlovasai (hatalmas üstdobjaik ritmusára) támadást intéztek a spanyol gyalogság vonalai ellen, akik íjjal, számszeríjjal és parittyával védték magukat. Tették ezt oly nagy sikerrel, hogy megállították a támadást. A kudarc hatására a muzulmánok jobbszárnya megfutott az andalúziai és a berber csapatokkal egyetemben. A kalifa ettől kezdve már csak az afrikai csapataira számíthatott. A páncélos lovagok támadásának azonban nem tudtak ellenállni. A legenda szerint VII. Sancho navarrai király a csata forgatagában betört az Almohád kalifa táborába. Al-Nászir sátrát egymáshoz láncolt rabszolgák vették körül, de a hős Sancho átvágta magát köztük és behatolt a díszes sátorba. Haditettének emlékére a navarrai címer is megváltozott – aranyláncot ábrázol. A kalifa maradék embereivel Sevillába menekült, hatalmas zsákmányt hagyva a győzteseknek, köztük a sátrának bejáratát borító hatalmas szőnyeget, amit a mai napig megcsodálhatunk az egyik spanyol múzeumban.

A győzelem után alig egy évvel al-Nászir meghalt, előbb Córdoba (1236), majd Sevilla (1248) is behódolt a hispánok előtt, a portugálok pedig 1250-ben, Lagos elfoglalásával, délen elérték a tengert. A mór uralom a félsziget délkeleti sarkában húzódó Granadára korlátozódott, ez az emirátus azonban még 250 évig dacolt a reconquista lovagjaival.  

Kapcsolódó cikkeink

Megosztás
Címkék