Döntő csaták: Víz nélkül nem lehet
A legjobb hadvezéreket az emeli a többiek fölé, hogy el tudják érni, hogy választott csatáik a saját maguk által kijelölt, számukra kedvező helyszínen valósuljanak meg. A keresztes hadjáratok idején a helyszínválasztási stratégia egyik iskolapéldája volt az 1187-ben „Hattin szarvainál” vívott ütközet. Szaladin szaracénjai megsemmisítő vereséget mértek a Jeruzsálemi Királyság kimerültségtől és szomjúságtól gyötört seregére.
A kurd származású Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb Tikritben született, a mai Irak területén. Apja Damaszkusz kormányzója volt, már fiatalon is kitűnő neveltetést kapott. Katonai tapasztalatait nagybátyja mellett szerezte, keresztény ellenfelei is elismerték képességeit – ő volt a lovagias hitetlen. 1171-ben Egyiptom ura lett, majd megszerezte a Szíria és Jordánia feletti hatalmat is. Ezzel három oldalról (észak, dél, kelet) körbezárta a keresztes államokat.
Az Ajjúbida Birodalom szultánjaként feltett szándéka volt az egykor arab kézen lévő várak, például Damaszkusz, Aleppó, Moszul visszafoglalása és a keresztesek végleges kiűzése.
A láthatáron tornyosuló viharfelhők dacára sem tudott a három szentföldi állam – Jeruzsálem, Tripoli és Antiochia – megegyezni egymással. A keresztesek közti ellentéteket most éppen V. Balduin jeruzsálemi király halála utáni utódlási hercehurcák okozták. 1177 novemberében IV. Balduin óriási verést mért Szaladin jóval nagyobb seregére. Egyiptom ura is csak alig tudott megmenekülni, miután testőrei sorra elhullottak mellőle, ő maga a korabeli beszámolók szerint egy versenytevén tudott kereket oldani. A krónikák szerint a két hadsereg Montgisard mellett, mindössze huszonhét kilométerre Jeruzsálemtől csapott össze egymással 1177. november 25-én. A 16 éves király hősként tért vissza Jeruzsálembe. A beteg királyról több ábrázolás készült, ami maszkban ábrázolja őt, bár a források nem szólnak arról, hogy arcát eltakarta volna.
Uralkodása utolsó éveiben V. Balduin mint társuralkodó állt mellette, IV. Balduin halála után egy évvel azonban V. Balduin is elhunyt. Ekkor kezdődtek a problémák.
A trónt Lusignani Guido, Balduin anyjának, Szibillának második férje szerezte meg, aki hiányzó hadvezéri képességeit zsarnoki természetével pótolta. A fő törésvonal Guido és III. Rajmund, Tripoli őrgrófja között húzódott. Rajmund külön szerződést is kötött Szaladinnal, a szultán pedig felismerte a kedvező pillanatot, azonnal a tettek mezejére lépett. 1187 májusában összegyűjtötte a seregét, majd megtámadta Tibériást, abban a reményben, hogy a keresztesek a vár felmentésére indulnak, így a szaracénoknak alkalmuk lesz nyílt ütközetben összemérni velük a fegyvereiket.
Nem véletlenül választotta Tibériást, ott tartózkodott ugyanis Rajmund őrgróf felesége. Guido és Rajmund a veszély miatt gyorsan megbékéltek, a keresztes sereg gyülekezési helyére megérkezett Antiochia fejedelme, Chatilloni Rajnald is. A haditanácsban az aggódó férj elmagyarázta ugyan, hogy csapdát állít a seregnek Szaladin a kietlen, sivatagi terepen, Szibillát pedig biztosan nem bántaná a lovagias vezér hírében álló uralkodó, a haditanács azonban nem hallgatott rá. Különösen a templomos lovagok nagymestere, Rideforti Gérard szorgalmazta az ostromot. Nem nézhetjük tétlenül, hogy a hitetlenek kifosszanak egy keresztény várost - hangoztatta. A nagymesternek sikerült a bizonytalan királyt meggyőznie saját igazáról, a valaha volt legnagyobb jeruzsálemi keresztes had (kábé 15-20 ezer fő), lovagok, gyalogosok, íjászok és a szír származású, kereszténységet felvett könnyűlovas íjászok, a turkopolok elindultak a végzetük felé.
Mindenki tisztában volt vele, hogy nyár közepén Tiberiásba masírozni őrültség, de a király szava volt a törvény.
1187. július 3-án napfelkelte előtt indult el a sereg, hogy megtegye a Szaffurijából Tiberiásba vezető, mintegy 25 kilométeres utat. Az elővédet Tripoliszi Rajmund vezette, a derékhadban Guido király vonult a Szent Kereszttel, amit Akkó (Akkon) püspöke felügyelt. Ez volt a királyság legszentebb ereklyéje, amelyen a hagyomány szerint Krisztust megfeszítették. Az utóvédet Ibelini Balian vezette, itt vonultak Rideforti Gérard templomos lovagjai és az ispotályos lovagrend katonái is. A kezdeti kellemes levegőt hamarosan felváltotta a perzselő forróság.
A vizet szállító szekerek nem tartottak velük, mert lassították volna a vonulásukat, így aztán délig szinte mindenki megitta a nála lévő vizét.
A szaracénok folyamatosan zaklatták őket, de közelharc nem alakult ki. A gyalogosok védték a lovasokat, pontosabban a lovakat, mert a támadók lovasíjászai elsősorban azokat próbálták meg kilőni. A többórányi menetelés megtette hatását, a sereg kimerült, kénytelen volt egy Turan nevű falu forrásánál hosszas pihenőt tartani. A pokoli hőségben vonuló páncélosok alig pár kilométert tettek meg, ezért Guido király sürgetésére tovább indultak, az őket továbbra is zargató szaracénok nyílzáporában. Rajmund tapasztalt katonaként tisztában volt szorult, szinte már kilátástalan helyzetükkel, ezért azt javasolta a királynak, hogy Hattin falu felé meneteljenek, mert ott vízhez juthatnak. Szaladin természetesen ezt mindenáron meg akarta akadályozni, ezért támadásba küldte embereit.
Ugyanekkor a király végzetes döntésre szánta el magát, parancsot adott a táborverésre.
Rajmund tudta, eljött a vég, a szaracénok bekerítették őket a száraz hattini fennsíkon, távol a víztől. Éjszaka nemcsak a kígyók és skorpiók veszélyeztették a kereszteseket, de a pszichológiai hadviselést folytató szaracénok is. A tábortüzek fényeinél tisztán látszott, ahogy a muszlim harcosok vízzel kínálják a szomjas, kiszáradt ellenséget, majd az életet adó nedűt a földre öntik.
A keresztesekkel szemben Szaladin sikeresen használta ki a környezeti viszonyokat. Seregét egy oázis mellett táboroztatta le, míg ellenségeit elvágta minden vízforrástól. Szenvedéseiket növelve, lángra lobbantotta a környező bozótost is. A csapdába esett keresztes hadsereg katonáit a halálfélelem hajnalra teljesen felőrölte, csapatostul kóboroltak víz után kutatva, könnyű prédájául az ellenségnek. Rajmund végső elkeseredésében támadást vezényelt, és emberei egy részével sikerült kereket oldania. A sereg többi része azonban pusztulásra volt ítélve. Szaladin rohamot indított Guido maradék gyalogsága és lovagjai ellen, akik a Szent Kereszt védelmében csoportosultak. A támadók a lovagok nagy részét elpusztították, a maradékot pedig Guidoval együtt fogságba ejtették.
Szaladin titkára és krónikása, Imád ad-Dín al-Iszfaháni így emlékezett:
Az egyiptomi szultán hű maradt hírnevéhez, a foglyul ejtett királyt a táborában vízzel kínálta és életét is meghagyta. Egyedül Chatilloni Rajnaldot ölte meg, őt is azért, mert az korábban megszegte adott szavát, és rendszeresen fosztogatta a szaracén karavánokat. A katonák nagy részét a háborús szokások szerint eladták rabszolgának, a fővezéreket pedig váltságdíj fejében szabadon engedték.
A csata a keresztények egyik legsúlyosabb, következményeiben talán a legfontosabb veresége volt a Szentföldön, melynek eredményeképpen Szaladin a keresztes államok fölé kerekedett.
Elpusztult a keresztesek egyetlen ütőképes serege, váraik 1187 után sorra az arabok kezére kerültek. Szaladin bevette Tiberiást, majd Akkont, négy hónappal később pedig Jeruzsálemet is. Emiatt hirdette meg VIII. Gergely pápa a harmadik keresztes hadjáratot, melyben Barbarossa Frigyes német-római császár, Fülöp Ágost francia király, és Oroszlánszívű Richárd angol uralkodó próbált meg Szaladin orrára koppintani.
