2021. augusztus 25., 18:47

Döntő csaták: A mennyei királyság születése

A keresztes hadjáratok kapcsán képzeletünkben büszke lovagok vonulnak csillogó páncéljaikban, szélvészgyors arab lovasok vágtatnak körülöttük, csatazaj, felszálló por, imádkozás Jézushoz és Allahhoz, zarándokok, akik hitük szent helyeit keresik fel. Mi magyarok sem maradhattunk ki ebből, II. András vezetésével katonáink is ott harcoltak a Szentföldön, miközben itthon Gertrudis és Bánk bán civakodtak, Tiborc pedig panaszkodott. Lássuk hogyan is kezdődött az egész a XI. század végén.

jeruzsálem ostroma
Fotó: wikimedia commons
A keresztesek elfoglalják Jeruzsálemet. Émile Signol festménye.

A hetedik század első felében az arabok megszerezték Jeruzsálem városát és a Szentföldet. Türelemmel viseltettek a más vallásúak iránt, a keresztény zarándokok nyugodtan felkereshették a szent helyeiket. Az ezredfordulón kezdett megváltozni ez a helyzet, amely a szeldzsuk-törökök manzikerti győzelme után tovább romlott. Palesztina és Kis-Ázsia a szeldzsukok uralma alá került, ezzel zarándoknak lenni még veszélyesebb foglalkozássá vált.

Az új hódítók már Konstantinápoly városát is fenyegették, a bizánci császárok többször kértek segítséget nyugati keresztény testvéreiktől. Bár a viszony Róma és Bizánc között 1054-től, a nagy egyházszakadás óta mindennek volt nevezhető csak felhőtlennek nem.

Már VII. Gergely pápa felvetette egy keresztes háború ötletét, de végül is II. Orbán pápa volt az, aki megvalósította. Foucher de Chartres, aki részt vett az első keresztes hadjáratban Gesta Francorum című művében beszéli el a történéseket.

Az Úr megtestesülésétől számított 1095. esztendőben II. Orbán pápa… értesülvén arról, hogy a turkok már Romania (így nevezték Kis-Ázsiának a bizánci görögök fennhatósága alatt maradt részét, szemben a törököktől megszállt Turciával- a szerk. megj.) belső tartományait is elfoglalták a keresztényektől és pusztító kíméletlenséggel uralmuk alá hajtották, kegyes szánakozással, az Isten szeretetétől indítva, átkelt az Alpokon, Galliába jött és Auvergne-ben, Clermont városába zsinatot hívott össze…”

Az itt megtartott egyházi gyűlésen jelentették be a keresztes hadjáratok megindítását. „Szükséges ugyanis, hogy Keleten lakozó testvéreiteknek, kiknek oly sokszor kért segítségetekre szükségük van, sietve segélyt vigyetek… Ezért könyörögve kérlek titeket, de nem is én, hanem az Úr, hogy minden rendű embernek, lovasnak és gyalogosnak, szegénynek és gazdagnak egyaránt ti, Krisztus hírnökei, sietve mondjátok el, hogy e gonosz népségnek a vidékeinkről való kipusztítása céljából a keresztényeknek idejében vigyenek segítséget. A jelenlevőknek ezt én magam mondom meg, a távollevőknek üzenem; azonban maga Krisztus az, aki parancsolja. Mindazok pedig, akik oda elmennek és akár szárazföldi, akár tengeri útjukban, akár a pogányok ellen harcolva életüket vesztik, bűneik bocsánatát elnyerik: Istentől ekkora hatalommal felruházva, ezt (a kegyet) engedélyezem az útra készülőknek… Akik akárhányszor meg nem engedett módon a hívők ellen szoktak harcba szállni, induljanak most a hitetlenek ellen olyan harcba, melyet méltó elkezdeni, és amelyet győzelem koronáz. Legyenek most lovagok azok, akik eddig rablók voltak. Most joggal harcolnak a barbárok ellen azok, akik azelőtt testvéreik és rokonaik ellen küzdöttek. Most örök jutalmat nyernek el azok, akik eddig kevés pénzért csak zsoldosok voltak. Kettős bérért dolgozzanak azok, akik testük és lelkük kárára vesződtek eddig. Sőt, akik itt szomorúak és szegények, ott mindenben bővelkedők, itt az Úr ellenségei, ott barátai lesznek. Akik pedig menni szándékoznak, utazásukat ne halogassák, hanem a tél elmúltával, a következő tavaszon, miután minden dolgukat elrendezték, a költségeket összeszedték, az Úr vezetésével vidáman induljanak útnak.

Imigyen szólott II. Orbán, s a következő év tavaszán elindult az áradat kelet felé. A vallási lelkesedésen kívül a keresztet felvevők nagy tömege az európai népesség növekedésének is volt köszönhető. Az elsőszülöttek örökölték a földet (primogenitúra), így aztán nagyon sokan, kiknek nem volt mit örökölniük, úgy gondolták, a Szentföldön megcsinálhatják a szerencséjüket. A bejelentés után tömegek kezdtek el gyülekezni, hogy azonnal elinduljanak. Eleinte egyszerű parasztemberek, koldusok, nincstelenek tömegei keltek útra például Remete Péter és Nincstelen Walter vezetésével. Egy korabeli krónikás, Aacheni Albert elborzadva beszélt a soraikban uralkodó vallási nézetekről is:

Volt egy másik gyalázatos bűne ezeknek a lábon gyülekező embereknek, akik hülyék és őrülten felelőtlenek voltak, ami pedig – és effelől nem lehet kétség – utálatos Isten szemében és hihetetlen minden hívő számára. Azt állították, hogy egy bizonyos ludat a Szentlélek inspirált, míg egy nősténykecskét megszállt a Szentlélek. És ezeket aztán megtették vezetőiknek a Jeruzsálem felé vezető szent úton, amelynek során lelkesen dicsőítették is őket…”

A pápa 1096. augusztus 15-ét Nagyboldogasszony napját tűzte ki indulási napnak. A népi keresztesek nem a türelmükről voltak híresek, ők már májusban Magyarországon jártak, nem kis fejtörést okozva Könyves Kálmánnak.  Amikor a lovagi sereg elérte a magyar határokat, már csak túszadás fejében mehettek keresztül az országon. Ezt a fegyelmezett lovagsereget Bouilloni Gottfried, Tarantói Boemund és Toulouse-i Rajmund vezették, valamint több herceg, például Hódító Vilmos angol király legidősebb fia. Alexiosz bizánci császár némi gyanakvással figyelte a megérkező hadakat, ezért aztán a vezérektől hűségesküt követelt, hogy vazallusának fogadják magukat, az elfoglalt területeket pedig visszaadják Bizáncnak.

Az egymásban is riválist látó vezérek ennek nem örültek, volt, aki csak fegyveres erő hatására tette le az esküt, de olyan is, aki még így sem.

Kis-Ázsiába átkelve sikerült legyőzniük a szeldzsukokat, majd elfoglalták Edesszát és Antiochiát. Létrejött az Edesszai Grófság az Eufrátesz partjain (1098-1146), és a jelentősebb Antiókhiai fejedelemség (1098-1268).

Antiochiát nyolchónapnyi ostrom után vették be.

Miután szert tettek egy belső emberre, 1098. júniusában Tarantói Boemund embereivel felmászott az egyik kapu bástyájára, majd belülről megnyitotta a várost. Megnyílt az út Szíria, és a Földközi-tenger partvidéke mentén Jeruzsálem felé. Eltökéltségüket tovább növelte, hogy egy Pierre de Barthélémy nevű pap álmában látott útmutatásokat követve a romokban megtalálta a Szent Lándzsát. (Longinus, római százados lándzsája, mellyel átdöfte a kereszten szenvedő Jézust.)

Antióchia ostroma
Fotó:  Jean Colombe
Antióchia ostroma.

Egy évvel később, 1099. június elején a keresztesek körülzárták Jeruzsálemet. Mikor megpillantották a falakat örömükben térdre borultak, és felhangzott a keresztes háború jelszava: "Deus vult!" „Isten úgy akarja!“.

A várost az egyiptomi kalifa birtokolta, miután a szemfüles Fatimida, Al-Musztaali kalifa kihasználta a törökök szorult szíriai helyzetét, és 1098. nyarán Jeruzsálemet kiragadta kezeik közül.  Az ostromlók voltak kedvezőtlenebb helyzetben, mert a szent város kormányzója, Iftikhár ad-Dawla minden lehetséges élelemforrást elpusztított Jeruzsálem környékén, ráadásul a falakon kívül eső kutakat is megmérgeztette.  A városból kiűzte a keresztényeket, mert nem bízott bennük és élelmet halmozott fel a városban. A megérkező keresztesek létszáma nem volt elegendő arra, hogy körülzárják a várost.

A tikkasztó hőség, a kevés élelem és a vízhiány miatt gyorsan be akarták venni a falakat.

Június 13-án egy vakmerő rohammal megkísérelték Jeruzsálem elfoglalását, megfelelő ostromeszközök híján természetesen kudarcot vallottak. Az elkeserítő helyzeten ki így, ki úgy akart javítani. Egy Desiderius Péter nevű pap álmot látott, amelyből azt a tanulságot szűrte le, hogy egy körmenetet kell szervezni a vár körül. Isten pedig, csakúgy, mint Józsuénak Jerikó falainál, megadja a győzelmet. A védők gúnyolódása közepette a keresztesek mezítláb körbe is járták a falakat. Jeruzsálem falai azonban állva maradtak.

Mások jóval földhözragadtabb módszert választottak: ostromtornyok, hajítógépek építésébe fogtak, ami aztán elhozta a sikert is. Július 13-án az éj leple alatt a tornyokat a falakhoz tolták, a hajítógépek pedig megkezdték a város bombázását. Július 15-én az egyik ostromtoronyról már sikerült egy pallót a falra vetni, majd nem sokkal később a másik torony is hídfőt létesített a falon, miközben az egyik falon sikerült rést ütni.  A keresztesek elözönlötték a várost, óriási vérfürdőt rendezve, gyilkolva a szaracénokat.

A vérontás után ünnepségeket tartottak a városban, majd július 22-én Bouilloni Gottfried személyében uralkodót választottak maguk közül, aki felvette a „Szent Sír őrzője” címet.

Létrejött a Jeruzsálemi Királyság. Foucher de Chartres ezt írta az ostromról: „Az ostromgépek – azaz faltörő kosok és hajítógépek – elkészülte után ismét rohamra készülődtek. A többi ostromszerszám között egy tornyot is készítettek kisebb gerendákból, mert fában nagy bőségük volt, és ezt éjjel – parancs szerint – óvatosan közel vitték a város falaihoz. Reggel azután, mikor már kőhajító szerszámokkal is felszerelték, nagy gyorsan a fal közvetlen közelében állították fel. Miután pedig már felállították és kívülről bőrökkel bevonták, lassan mozgatva még közelebb vitték a falakhoz. Ekkor kürtjel hallatszott: kevés, de bátor lovag felment reá és azonnal köveket és nyilakat kezdett lövöldözni. A szaracénok védekezésből ugyanezt tették: olajjal és zsírral megkent fáklyákat röpítettek ki parittyáikból. Így próbálták a tornyot a benne levő lovagokkal együtt elfoglalni. Mindkét, egymással viaskodó fél részéről sokan elestek.“

A városban végbement kegyetlenkedésekről csak egy rövid idézet tőle: „Ha ott lettetek volna, bokáig vérben gázoltatok volna, mint mi. Mit is beszélek erről annyit? Egyikük sem mentette meg életét, de még a nőknek és a gyermekeknek sem kegyelmeztek…“ Az egyiptomiak vissza akarták venni Jeruzsálemet, de az askaloni csatában, agusztusz 12-én Gottfried lovagjai fényes győzelmet arattak, ezzel kilencven évre biztosítva a Jeruzsálem feletti keresztény ellenőrzést.

Megosztás
Címkék