2021. július 12., 17:23

Döntő csaták: A muzulmánok megvetik lábukat

A Nyugatrómai Birodalom megszűnése után Róma öröksége keleten élt tovább, az ott lakók rómainak nevezték magukat. Császárukat is úgy nevezték, baszileusz Rómaión, vagyis a rómaiak császára. A Keletrómai Birodalmat fennállása alatt sosem nevezték Bizáncnak, ezt a fogalmat a 15. századi olasz humanisták terjesztették el. Bizánc városát is Konstantinápoly néven emlegették. 

jarmúk-i csata
Fotó: wikimedia commons
A csata ábrázolása egy XIV. századi ismeretlen katalán mester szemén keresztül.

Justinianus megpróbálta visszaállítani az egykori Római birodalom fényét, de ez csak ideig-óráig sikerült neki. Halála után a hódításai fokozatosan elvesztek. Sokkal időtállóbb cselekedete volt a római jog kodifikálása, a Corpus Juris Civilis. A hetedik század elején Bizánc háborúba keveredett a perzsákkal, amit csak óriási áldozatok árán tudott megnyerni. A győzelemmel ismét a birodalomé lett Kis-Ázsia.

Hérakleiosz császár, akit egyes történészek a legnagyobb bizánci uralkodónak tartanak, azonban nem nyugodhatott meg. Délkeletről a perzsáknál jóval nagyobb veszély fenyegette országa határait, megjelentek a harcias arab törzsek.  

Az Arab-félsziget sivatagos részein vándorló beduin törzsek éltek, akik állattenyésztéssel, kereskedelemmel foglalkoztak. Időnként kirabolták egymást, illetve a környező városokat. Számukra a legfontosabb város, a Kába kőnek is helyet adó, Mekka volt. Zarándokok ezrei keresték fel, az arabok által isteni lénynek tartott Fekete Követ.

570 körül született meg Mohamed, egy tevehajcsárból lett kereskedő, aki Mekkában új vallást alapított. 40 évesen látomásai voltak, és elkezdte hirdetni az egyetlen isten Allah tanait. Allah követése felette állt a törzsi kereteknek, „Egy az Isten, és Mohamed az ő prófétája.” – fogalmazott. Azonban senki sem lehet próféta a saját hazájában, neki is menekülnie kellett Mekkából, 622-ben Medinába távozott maroknyi hívével. Itt dolgozta ki a közös hiten alapuló közösség, az umma téziseit. Ez felette állt, sőt átvette a helyét a korábbi törzsi, nemzetségi kötelékeknek. Éveken át tartó harcok után a mekkai kereskedők megegyeztek Mohameddel. A próféta visszatért Mekkába, és a vallás tanai közé beillesztette, a Kába kő tiszteletét.

Halála után az iszlám vallási és világi vezetője a kalifa lett, azaz a „Próféta helyettese, örököse”. A kalifák megkezdték a terjeszkedést az Arab-félszigeten túlra, mivel a „termékeny félhold” vidéke jóval kedvezőbb életfeltételek kínált, mint az elsivatagosodott otthonuk. Mivel Bizánc és a perzsák kivéreztették egymást, az araboknak könnyű dolguk volt. A közel-keleti térség népei, törzsei egyre elégedetlenebbek voltak Bizánc uralmával. A Mohamed halála után megindult támadások egyre kellemetlenebbekké váltak Hérakleiosz császárnak. Hatalmas nehézségek árán új sereget állítatott fel öccse, Theodor parancsnoksága alatt.

A másik oldalon azonban egy ragyogó képességű hadászati zseni állt, Khaled ibn-al Valid.

Összekovácsolta a széthúzó arabokat, és két évvel a jarmúki csata előtt hatalmas verést mért a bizánciakra. Az arab hadsereg nagyfokú mobilitással bírt, mivel csak lovasságból állt, nagyszámú könnyűlovas íjásszal a soraikban. Legjelentősebb volt a lándzsás lovasság, amely közelharcra kardot is viselt. A győzelem után, csak az Isten kardjaként emlegetett, Khaled megszilárdította Palesztina feletti uralmát. Nem ült azonban a babérjain, tisztában volt vele, Bizánc még nincs legyőzve. Az addig üsd a vasat, amíg meleg elv jegyében tovább nyomult Szíriába, és bevette Damaszkuszt.

Az arab tengerben már csak két jól megerődített város dacolt vele: Jeruzsálem és Kaiszareia.

Hérakleiosz hatalmas létszámú sereget toborzott, melyben anatóliai katonák éppúgy helyet kaptak, mint az örmény keresztények nehézlovasai, valamint a keresztény arab törzsek fegyveresei. A két fél a Jarmúknál, vagyis a Jordán folyó egyik mellékágánál találkozott. Nehéz pontos adatok találni a seregek létszámára. Annyi elmondható, hogy a bizánciak az arab csapatok létszámának akár kétszeresét is kitehették. A számok az arabok tekintetében 25 ezertől a 60 ezres nagyságrendig terjednek. A sokkal kisebb arab seregnek kedvezett a hadszíntér, mert az egyik oldalon hegyszoros, a másik oldalon lávasivatag terült el, ami kedvező volt egy védekező seregnek.

Az arabok helyzetét az is könnyebbé tette, hogy egységesek voltak, míg a bizánci sereg zsoldosokból, illetve a bizánciakat nem túlságosan szívlelő örményekből és keresztény arabokból állt.

Az ellenséges seregek több hétig néztek farkasszemet egymással, kisebb nagyobb összecsapásokkal tarkítva, míg végül 636 augusztusában lezajlott a döntő összecsapás, mely a Próféta gyermekeinek a győzelmét hozta.  A csata napjáig a bizánci sereg a dezertálások, betegségek miatt tovább apadt, de még így is fölényben voltak. Augusztus 20-án Khaled vezér úgy döntött, elérkezett az idő a támadásra, Allah is rámosolygott azon a napon, mert a feltámadó szél homokvihart okozott, és ez mind a bizánci csapatok szemébe vágódott. Az arab lovasokat ez a legkevésbé sem zavarta, mikor rátámadtak a bizánci sorokra. A támadás nyomán a bizánci seregben harcoló keresztény arabok tömegesen álltak át muszlimokhoz. Az arab nők ugyanolyan vehemenciával küzdöttek, mint a férfiak. A harcokban mindkét bizánci parancsnok, Theodor és Vahan is, elesett. Miután Khalid harcosai a visszavonulást lehetővé tevő hidat is elfoglalták a bizánciak hátában, Hérakleiosz hadserege végkép pánikba esett, az arab harcosok a teljes sereget megsemmisítették. Egész Szíria megnyílt a muszlim hódítók számára.

Egy hónap múlva Damaszkusz újra elesett, és nem sokkal később Jeruzsálem is a muzulmánoké lett. A csata következtében ez a terület arab földdé vált, s bár a 12. századeban néhány évre újra keresztény kézre került, tartósan visszaszerezni sosem sikerült többé.

Ahmad ibn Jahja al-Baládzuri, 9. századi perzsa származású, muszlim történetíró Kitáb futúh al-Buldán (Az országok meghódításának könyve) című művében írta a jarmúki ütközetről:

Beszélik, hogy Herakleios kétszázezer főnyi, rómaiakból és szíriaiakból, al-Dzsazíra és Arménia lakosaiból álló hatalmas sereget gyűjtött össze, élére pedig egyik közeli hívét állította. Elővéd gyanánt a gasszánida Dzsabala ibn al-Ahjamot küldte előre a Szíriában élő és a Lahm, Dzsuzam és más törzsekhez tartozó, nem tiszta vérű arabokkal együtt. (Így nevezték azokat a törzseket, amelyek az arabok között telepedtek meg, átvették nyelvüket és utánozták szokásaikat. – a szerk. megj.) Herakleiosnak az volt a terve, hogy megütközik a muszlimokkal, és ha legyőzi őket, akkor jó lesz, ellenkező esetben úgy döntött, hogy visszavonul a rómaiak országába és Konstantinápolyban marad. A muszlimok összegyülekeztek és lassan vonultak fel a rómaiakkal szembe, majd a Jarmúk partján szörnyűséges és kíméletlen csatába bocsátkoztak. Jarmúk a folyó neve, és erre a napra huszonnégyezer muszlim gyűlt össze. A rómaiak és csatlósaik aznap láncokkal kötözték magukat egymáshoz, hogy senkinek se jusson eszébe megfutamodni. Isten elpusztított közülük hetvenezret, szétvert maradványaik pedig elmenekültek és elrejtőztek Palesztinában, Antiochiában, Halabban, al-Dzsazírában és Arméniában. A Jarmúk melletti ütközetben muszlim nők is részt vettek és elkeseredetten harcoltak. Hind, ’Utba leánya, Mu’ávija ibn Abú Szufján anyja ezt kiáltozta. „Csak a hónuk alatt döfjétek meg ezeket a hitetleneket!”. Beszélik, hogy Herakleios, amikor értesült a Jarmúk melletti ütközetről és a muszlimoknak a császári sereggel vívott elkeseredett harcáról, Antiochiából Konstantinápolyba menekült, és egy határ menti hegyszoroson való átkeléskor ezeket mondotta: „Isten hozzád, Szíria! Milyen szép ország ez a mi ellenségünknek!” Szavaival Szíria gyönyörű legelőire celzott. A Jarmúk melletti ütközet a 15. év Radzsab hónapjában (636. augusztus 19-e és szeptember 7-e között. – a szerk. megj.) zajlott le."

Kapcsolódó cikkeink

Megosztás
Címkék