2022. július 2., 16:48

Dessewffy Arisztid, a legendás huszártábornok

Kétszázhúsz esztendővel ezelőtt, 1802. július 2-án született az Abaúj vármegyei Csákányban cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid, az 1848/49-es magyar függetlenségi háború honvédtábornoka és az aradi vértanúk egyike.

Dessewffy Arisztid
Fotó: Wikipédia
Dessewffy Arisztid tábornok, aki anyanyelve mellett jól beszélt németül és szlovákul. Szamossy Elek litográfiája

Az evangélikus, középbirtokos nemesi családból származó Dessewffy Arisztid a kassai és eperjesi gimnáziumi éveit követően 16 évesen állt katonának. Kezdetben a tüzérségnél szolgált, és hadapródként 1820-ban került a császári–királyi 5. huszárezredbe. A békeidőkre jellemző módon lassan haladt előre a ranglétrán és főszázadosi rendfokozatban volt, amikor 1839-ben kilépett a hadseregből. A kvietált kapitány eperjesi birtokán gazdálkodott és 1842-ben feleségül vette unokahúgát, budaméri és rosnyóbányai Újházy Antóniát. Boldog házasságuk volt, amelyet beárnyékolt gyermekeik korai halála, aztán 1847-ben a 23 esztendős fiatalasszonyt elragadta a tüdőbaj.

A nemzetőr törzstiszt

1848. május 4-én, az első felelős magyar miniszterelnök felhívására, nyugalmazott tisztként ő is jelentkezett a nemzetőrség parancsnoki karába. Szeptember 22-én kapta meg nemzetőr őrnagyi rendfokozatát és átvette Sáros vármegye kisszebeni járása nemzetőr zászlóaljának parancsnokságát. November végén lezárta a Kárpátok hágóit, de a Galíciából megindult császári betörést nem tudta megakadályozni. A december 11-i budaméri vereség után lépett elő nemzetőr alezredessé, s december végén kinevezték egykori ezredtársa, pacséri Mészáros Lázár altábornagy felső-tiszai hadtestének egyik dandárparancsnokává.

Sáros vármegye kormánybiztosa, Irányi Dániel remek leírást adott Dessewffy külsejéről: A középnél valamivel magasabb termetű, vállas, s kissé hízásra hajlamos erőteljes alkat. Tar koponyája alatt halántékait világosszőke haj fedte; hasonló színű szakálla és nagy bajusza katonás külsőt adtak neki, melyet azonban kék szemének szelíd tekintete mérsékelt.”

Kassai ütközet
Fotó:  Wikipédia
1849. január 4-én Kassánál is kitűnt Dessewffy, mint „a vesztes ütközetek bajnoka”. Az Armee Bulletin sorozat egykorú ábrázolása. Johann Höfelich litográfiája

Az 1849. január 4-i vereséggel végződött kassai ütközetben a jobbszárnyon állt, és neki volt köszönhető, hogy a seregtest nem szenvedett katasztrofális vereséget. Erről Mészáros altábornagy így vélekedett: „a ki a nagy becstelenség közt a becsületet fenntartotta, az Dessewffy volt, mert bátor magaviselete által imponált az ellenségnek”. Új hadtestparancsnoka, Klapka György táborkari ezredes figyelmébe az alábbi szavakkal ajánlották: „bátor, vállalkozó, nyugodt katona, s mint ilyen, a haza és ön becsülésére érdemes”. Tevékeny részese volt a Tokaj környéki védekező harcoknak és ezredesi rangját február 1-jei hatállyal kapta meg.

Seregtest parancsnokként

Vérbeli huszártisztként kisujjában volt a virtus, amit jól bizonyít vakmerő rajtaütése is: február 18-án Kompoltnál lepte meg és morzsolta fel huszárjaival az 5. Auersperger-vértesek két századát. A döntetlennel végződött kétnapos kápolnai csatában hadosztályparancsnokát helyettesítette a magyar jobbszárnyon. Az utolsók között vonult vissza, miközben egy tarack hátra menekítésében is segédkezett. A tavaszi hadjáratban is jól szerepelt az I. hadtest állományában, a váci ütközet után nyerte el a magyar katonai érdemjel 3. osztályát, a nyári hadjárat idején pedig annak 2. osztályát. Április végén átvette az I. hadtest lovashadosztályának parancsnokságát és Görgei Artúr vezérőrnagy tábornoki előléptetésre javallotta, de sarzsiját csak június 1-jén kapta meg. Kinevezték az újoncokból szerveződő felső-magyarországi hadsereg IX. hadtestének parancsnokává. Ez a Józef Wysocki vezérőrnagy parancsnoksága alatti hadsereg volt az, amely egyedül állt szemben a cári főerőkkel, így csupán lassíthatta azok kijutását az Alföldre.

A „halál angyala”

A legnagyobb veszedelmek közepette magánélete ekkor ért révbe.  Július 5-én Pesten, a lipótvárosi plébániatemplomban vette feleségül a nála húsz évvel fiatalabb szinyei Szinyei Merse Emmát, majd az oltár mellől tért vissza csapataihoz. A Cegléden bonyhádi Perczel Mór vezérőrnagy parancsnoksága alatt sebtében felállított közép-tiszai hadsereg lovassági parancsnokaként vett részt a július 20-i turai lovassági ütközetben. A Hatvan felé bevezetett lovassági felderítés során Perczel lovasságát Tura mellett tartóztatta fel gróf Alekszandr Petrovics Tolsztoj altábornagy két lovasezrede.

A nagyszabású ütközetet végül egy orosz gyaloghadosztály beérkezése döntötte el. Minden magyar huszárszázad derekasan verekedett itt, különösen a 16. Károlyi-huszárezred részéről.

Degré Alajos kapitány visszaemlékezése szerint „amint ráütöttünk az oroszokra, egy-két perc alatt be voltunk kerítve. Iszonyú küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre sem lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni utolsó emberig, vagy megadni magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki díszben, mellén a másodrendű érdemkereszttel, s mert a veres atillát meg a keresztet látták a muszkák, később állították, hogy az a püspök, aki velünk attakírozott, roppant vitéz volt”.

Turai ütközet
Fotó:  Wikipédia
Gróf Henryk Dembiński altábornagy kíséretével a turai lovassági ütközetben/Wilhelm Lindenschmit litográfiája

Július végén a Szegeden összpontosított fősereg lovasságának parancsnokságát vette át Dessewffy és ebbéli beosztásában küzdött a végnapokban, utoljára a temesvári csatában. Lugosnál a fősereg végképp felbomlott, Dessewffy pedig Törökország felé vette útját, s ekkor csatlakozott a IX. hadtest roncsait vezető szkárosi Lázár Vilmos ezredeshez. Báró Karl von Simbschen vezérőrnagy megadásra szólította fel őket, herceg Franz von Liechtenstein altábornagy pedig levelet küldött Dessewffynek, amelyben jelezte egykori ezredtársa számára, ha a császáriak előtt teszik le a fegyvert, közbenjár érdekükben.

Ennek hatására Dessewffy Lázár hadoszlopának augusztus 19-i fegyverletétele előtt Karánsebesen megadta magát egy császári járőrnek.

Lázárral együtt augusztus 25-én érkezett meg Aradra, a Világosnál fogságba esett többi tábornokkal együtt, és perük hamarosan megkezdődött. A hadbíróság szeptember 26-án bűnösnek találta lázadásban és felségárulásban: kötél általi halálra ítélte. Liechtenstein valóban interveniált érdekében, de csak annyit ért el, hogy báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy „kegyelemből” lőpor és golyó általi halálra változtatta a halálnemet.

Utolsó éjszakáján több búcsúlevelet is írt, de csak egynek a töredéke ismert, a feleségének írt levelét pedig neje halálakor vele temették. Baló Benjámin református lelkész nyújtott számára lelki vigaszt, s a lelkész igencsak meglepődött, hiszen ő ébresztette fel Dessewffyt. „»Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni« mondta a papnak derülten, s azzal felöltözött, hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne.” Ekkor mondta Balónak: „Nekem a halál semmi, sok ezer halál lebegett körültem a csatában, csak nőmtől megválni, kit oly nagyon szeretek, ez fájdalmas.”

1849. október 6-án reggel fél hatkor vezették ki az aradi vár VI. számú kapuja melletti sáncba a négy, agyonlövetésre ítéltet és egy szemtanú feljegyezte, hogy

Dessewffy „a kivégeztetés napján csinosan, mint menyegzőre fölkészülve jelent meg”. Agyonlövetésük előtt még arra kérte az őt kísérő lelkészt, hogy a nála lévő tárgyakat és búcsúlevelét adja át nejének.

Holttestét a közszemlére tétel után bajtársaiéval együtt elföldelték a vársáncban. Felesége 1850 nyarán tudta csak titokban hazaszállíttatni férje porhüvelyét, sógora, Dessewffy Kálmán segítségével, aki unokatestvéreivel együtt előbb hivatalos úton próbálkozott, majd az őrséget megvásárolva, nagy sietve csempészte haza a ládába rakott maradványokat. Margonyán megdöbbentek, amikor „látták, hogy a holttest szét van darabolva. Valószínű, hogy a sírfelásók nem tudták a szűk ládába beletenni a hullát, s miután más ládát keríteni nem volt idő, szétvágták a testet és úgy helyezték el (…) a család alig ismert rá a holttestre”.

Napjainkban a margonyai erdei kripta a felvidéki magyarság zarándokhelye, bár volt idő, amikor túlfűtött szlovákok szétszórták az ott lévő csontokat. Csak bízni tudunk benne, hogy a vértanú tábornok nyugalma háborítatlan marad, s nem kerül be a magyar hőseinkből kreált szlovák történelmi panteonba František Rákoci, Andrej Hadik és Matús Čák mellé, mint Aristid Dežőfi.

Megjelent a Magyar7 hetilap 26. számában.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.