Csintalan Zsuzsa: Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy hosszú lábadozás vár rám

2021. május 20., 07:55
Kolek Zsolt

Csintalan Zsuzsannát pedagógusként, oktatási szakemberként sokan ismerik nemcsak Komáromban, hanem szerte az országban. Amikor januárban a koronavírus-fertőzés következtében súlyos állapotban került kórházba, legalább ennyien aggódtak érte. Alighogy elhagyta a kórházat, szokásos bizakodásával nyilatkozott a ma7 videós stábjának. Most arról kérdeztük, az elmúlt hetekben sikerült-e véglegesen leküzdenie a betegség szövődményeit.

csintalan
Fotó: ma7
Akkor nem is tudtam, hogy a szomszédban ott halnak meg, akiket ismerek, szeretek.

Vágjunk a közepébe. Gyógyultnak érzed magad?

Még nem…

Milyen visszamaradt tünetekkel küzdesz, amit a betegségnek tulajdonítasz?

Néha mellkasi nyomás jelentkezik, azután a nehézlégzés. Nem mindig, de van, hogy kifejezetten érzem.

Tapasztaltál ilyet korábban is, mármint a betegség előtt?

Nem, dehogy… Még most is szednem kell a Prednisont, ez egy kortikoidot tartalmazó szteroid, ami eleve mellékhatásokat vált ki. Még a kórházban az egekbe szökött a vérnyomásom, pedig korábban az ellenkezője volt igaz rám. Ez mostanra rendeződött, ahogy a pulzusszám is, de a cukorszintem magas maradt. Az orvosok nem zárják ki, hogy tartósan cukorbeteg maradok.

Kifejezetten súlyos szövődményeket okozott nálad a koronavírus-fertőzés. Márciusban Tóth Tünde kolléganőmnek elmondtad, a diagnózis, amit kézbe kaptál, azt mutatta, a tüdőd 85 százalékát érintette a gyulladás. Mit mondanak az orvosok, hol tartasz most a lábadozásban?

Még messze nem a végén. A legutóbbi vizsgálat azt mutatta, a tüdő még nem regenerálódott teljesen. Az orvosok szerint hónapokig elhúzódhat a folyamat.

Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy egy hosszú lábadozás vár rám. Próbálom elfogadni a helyzetet, türelemmel viselni, de cseppet sem mindegy, hogy ennyi ideig tart.

Említetted, hogy még mindig gyógyszert kell szedned, aminek kellemetlen mellékhatásai vannak. Mit mondanak, mikor hagyhatod abba a szedését?

Csakis fokozatosan hagyhatom el a Prednison szedését, a saját káromon tanultam meg. Miután kikerültem a kórházból, és elfogyott a gyógyszer, egy ideig nem is szedtem tovább. Azonnal rosszabbodni kezdett az állapotom,

kiderült, hogy a Prednison szedését nem lehet egyszerre abbahagyni, hanem csak lépésről lépésre csökkenteni a dózist.

Hogyan történhetett ez? Nem tájékoztattak arról, hogy tovább kell szedned a gyógyszert?

Az akkori körzeti orvosom nem írta fel, én magam pedig nem jártam utána. Volt is más bajom, mikor kikerültem a kórházból. Azóta orvost váltottam, de senkire nem akarok rosszat mondani.

Amilyen odaadást az intenzív osztályon tapasztaltam, soha az életben nem fogom elfelejteni. Közelről láttam, mit jelent állandó nyomás alatt segíteni másokon.

Ne felejtsd el, a legrosszabb januári napokban kerültem be a komáromi kórházba, amikor szinte óráról órára hozták be az új betegeket. És még azt sem mondhatom, hogy minden flottul ment volna. Amikor átkerültem a belgyógyászatra, várnom kellett arra, hogy oxigént kapjak, mert nem állt rendelkezésre a megfelelő csatlakozó. Mégis azt mondom, le a kalappal az orvosok és a nővérek előtt, akik ebben a helyzetben is helytálltak. Én végig biztonságban éreztem magam.

csintalan
Fotó: ma7
Nem is gondolná az ember, mennyi kellemetlenség marad vissza a Covid után, s csak bízni lehet benne, hogy nem véglegesen.

Ha nem is vagy túl teljesen a betegségen, de a nehezének már utána vagy. Így utólag, hogy látod, melyik volt a legrosszabb pillanat?

Furcsa dolog, de egyetlen pillanatig sem volt halálfélelmem, még a legrosszabb napokban sem. Ezen utólag sokat gondolkodtam, hogyan lehet ez.

Úgy vélem, a Covid letompítja az ember érzékeit, az intenzív osztályon ezért nem volt bennem szorongás, félelem.

Utólag borzadok bele, hogy a szomszédos kórtermekben időközben sorra haltak meg az ismerőseim. Hogy is van a latin szó, a halál latinul?

Exitus?

Igen, ha ezt a szót hallottam, akkor tudtam, hogy megint meghalt valaki. És egyszeriben csend lett…

Úgy érted, elhallgattak a gépek?

Nem, azokat nem lehetett hallani. Az orvosok, a nővérek hallgattak el. Kérdezted az előbb, mi volt számomra a legrosszabb pillanat. Hát ez. Ez megfoghatatlan. Akkor nem is tudtam, hogy a szomszédban ott halnak meg, akiket ismerek, szeretek.

Nehéz megszólalni… Bár az imént azt mondtad, a betegség eltompított, ezt nem könnyű átélni. Mibe kapaszkodtál?

Leginkább a családomba. Rájuk végig számíthattam. Ha kellett gyógyszert hajtottak fel, majd mikor kikerültem a kórházból, oxigéngépet.

Kevésen múlik az emberi élet, lehet, hogy éppen ennyin. Én megmaradtam.

Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy a betegség fizikailag milyen tüneteket okoz mind a mai napig, de amit átélsz, lelkileg is nyomot hagy rajtad. Jól gondolom?

Vannak velejárói, amit nehéz megélni. Itt van például, hogy hullik a hajam…

Hogyan?

Csomókban szedem ki a hajam. Ismerőseim, akik átestek a betegségen, szintén erre panaszkodnak. A fodrászomtól is ezt hallom vissza.

Nem is gondolná az ember, mennyi kellemetlenség marad vissza a Covid után, s csak bízni lehet benne, hogy nem véglegesen.

Hogy érzed, történt veled jó is az elmúlt hónapokban?

Egy pillanatig nem voltak fájdalmaim, nem volt halálfélelmem. Volt kikbe kapaszkodnom, s ezért hálával és köszönettel tartozom.

Kapcsolódó cikkeink

Kövesse facebook oldalunkat is!